A konyhai időzítő az asztalon – Már megint rossz helyre tetted a sót – szólt oda, szemét le sem véve a fazékról. Ő dermedten állt a polcra meredve, a sóval a kezében. A só ott állt a helyén, a cukortartó mellett. – Hová kellett volna? – kérdezte óvatosan. – Nem oda, ahová „kell”. Oda, ahol keresem. Mondtam már. – Neked könnyebb elmondani, mint nekem találgatni – válaszolta, és érezte, hogy a szokásos bosszúság kezd felforrni benne. Ő zajosan lekapcsolta a tűzhelyet, ráborította a fedőt, majd megfordult. – Elegem van, hogy folyton újra el kell mondanom. Nem lehetne csak… hogy a helyén legyen? – Vagyis megint mindent rosszul csinálok – vonta le a következtetést, és a sót picit arrébb tolta ugyanazon a polcon. Ő már nyitotta a száját, hogy feleljen, de inkább becsapta a szekrényajtót és kiment a konyhából. Ő ott maradt, kanállal a kezében, hallgatta a lépteit a folyosón. Aztán sóhajtott, megkóstolta a levest, ösztönösen még utánasózott. Egy óra múlva némán ettek. A nappaliban a híradó halkan dübörgött, a tévé fénye visszatükröződött a vitrinen. Ő lassan evett, szinte rá sem nézett. Ő a fasírtot piszkálta a villával, és arra gondolt: újra ugyanaz a kör – apróság, szemrehányás, válasz, csönd. – Tényleg így akarunk élni? – kérdezte ő váratlanul. Ő felnézett. – Hogy érted? – Úgy, hogy te csinálsz valamit, én ideges leszek, te megsértődsz. És ez ismétlődik. – Hát hogy másképp? – próbált nevetni. – Tradíció már nálunk. Ő nem mosolygott. – Olvastam valamit – mondta. – Kommunikációs gyakorlat. Hetente egyszer beszélgetés. Időzítővel. Ő pislogott. – Mivel? – Időzítővel. Tíz perc én beszélek, tíz perc te. Nincs „te mindig”, meg „te soha”. Csak „én érzem”, „nekem fontos”, „én szeretném”. A másik pedig nem vitázik, nem védőzik, csak… hallgat. – Ezt az internetről szedted? – kérdezte ő. – Könyvben olvastam. Mindegy. Ki akarom próbálni. Ő vizet kortyolt, hogy időt nyerjen. – És ha én nem akarom? – kérdezte, igyekezve, hogy ne hangozzon durván. – Akkor megy tovább a só miatti veszekedés – mondta ő nyugodtan. – Én nem akarom. Ránézett az arcára. Az utóbbi években mélyebbek lettek a ráncok a szája körül, és fel sem tűnt, mikor történt ez. Nem napi fáradtságnak tűnt rajta, hanem mintha egy egész élet súlya ülne rajta. – Rendben – bólintott ő. – De előre szólok, hogy ezeket a technikákat… nem igazán vágom. – Nem kell vágni – fáradtan mosolygott ő. – Őszintének kell lenni. Csütörtök este a kanapén ült, telefonját nézegetve, mintha híreket olvasna. Hasában várakozó feszültség, mint fogorvosnál. A dohányzóasztalon egy fehér konyhai időzítő hevert, amellyel ő általában sütésnél mérte az időt. Ma köztük volt, idegen tárgyként. Ő két bögre teát hozott, leült vele szemben. Otthoni, könyökén kinyúlt pulcsi, haját hanyagul copfba fogta. – Na – mondta. – Kezdjük? – Van szabályzat? – próbálkozott egy poénnal. – Van. Először én, tíz perc. Aztán te. Ha marad valami, legközelebb folytatjuk. Bólintott, letette a telefont. Ő elfordította az időzítőt „10”-re és megnyomta. Halk kattogás. – Én érzem… – kezdte, majd elhallgatott. Ő már várta a szokásos „te sosem” vagy „te már megint”-et, és izmai automatikusan feszültek. De ő, összeszorított tenyérrel, folytatta: – Én érzem, mintha háttér lennék. A ház, az étel, a te ingeid, a napjaink – mintha minden magától menne. Ha abbahagynám, széthullana minden, de csak akkor venné észre bárki, amikor már nagy baj lenne. Ő akarta mondani, hogy észreveszi. Csak nem mondja. Vagy talán ő (ő), nem hagy neki semmit csinálni. De eszébe jutott a szabály, inkább nem szólt. – Nekem fontos – nézett rá ő röviden, majd ismét félre –, hogy az, amit csinálok, látszódjon. Nem dicséret, nem mindennapi köszönet – csak hogy néha ne csak azt mondd, hogy „finom a leves”, hanem hogy… érted, mennyi munka van benne. Hogy ez nem magától értetődő. Ő nyelt egyet. Az időzítő egyenletesen kattogott. Szeretett volna visszavágni, hogy ő is elfárad, meg a munkája sem könnyebb. De a szabály szerint nem szól közbe. – Szeretném… – sóhajtott ő. – Szeretném, ha néha nem én lennék „alapból felelős” mindenért. Az egészségedért, az ünnepeinkért, a gyerekekkel való kapcsolatokért… Néha szeretnék gyenge lenni, nem csak „tartani magam”. Ő a kezét nézte. A jobb gyűrűsujján a gyűrű, amit ő hozott a tízéves évfordulóra – már belenyomódott a bőrbe. Arra gondolt, mennyit izgult a gyűrűméret miatt. Az időzítő pittyegett. Ő összerezzent, idegesen felnevetett. – Ennyi. Tíz percem letelt. – Hát én… – köhögött ő. – Most én jövök. Ő bólintott, visszatekerte a tíz percre, elé tolta az időzítőt. Olyan furcsán érezte magát, mint diákkorában a tábla előtt. – Én érzem… – kezdte, de rögtön butának hangzott. – Én itthon gyakran szeretnék… elbújni. Mert ha valamit rosszul csinálok, azt egyből észreveszik. Ha jól, az csak olyan, mint aminek lennie kell. Ő bólintott, nem szólt közbe. – Nekem az fontos – folytatta, saját szavait hallgatva –, hogy amikor hazaérek a munkából és leülök, ne legyen bűn. Nem ülök egész nap, ott is… fáradok. Ő elkapta a tekintetét: fáradt, de figyelmes szemek. – Szeretném… – itt megakadt. – Szeretném, hogy amikor dühös vagy, ne mondd, hogy „én semmit sem értek”. Értem. Nem mindent, de nem semmit. Amikor ezt mondod, el akarok zárkózni, hallgatni, mert akármit mondok, úgyis rossz lesz. Az időzítő megint szólt. Ő összerezzent, mintha vízből rántották volna ki. Csendben ültek egymás mellett. A tévé már elhallgatott, a másik szobában halkan zümmögött valami – talán a hűtő vagy a radiátor. – Furcsa – szólalt meg ő. – Mintha főpróba lenne. – Mintha nem házaspár lennénk, hanem… – keresett szót. – Páciensek. Ő elmosolyodott. – Akkor hát legyünk páciensek. Próbáljuk meg ezt egy hónapig! Hetente egyszer. Ő vállat vont. – Egy hónap nem életfogytiglan. Ő bólintott, és elvitte az időzítőt a konyhába. Ő utána nézett, és furcsa gondolata támadt: van egy új bútordarabjuk. Szombaton elmentek vásárolni. Ő ment elöl a kocsival, ő mögötte a bevásárlólistával: tej, csirke, rizs. – Hozz paradicsomot is – szólt hátra. Ő odament a ládához, kiválasztott párat, zacskóba tette. Eszébe jutott, legszívesebben azt mondaná: „úgy érzem, nehezek a paradicsomok”, és elmosolyodott. – Mi van? – nézett vissza ő. – Gyakorlok – felelt ő. – Az új megfogalmazásokban. Ő forgatta a szemét, de szájának szegletében mosoly bujkált. – Nyilvánosan nem muszáj… Bár lehet, kellene. Elhaladtak a kekszes polc mellett. Ő automatikusan a kedvencéhez nyúlt, de eszébe jutott, hogy a cukor miatt most óvatosnak kell lenni. Megállt a keze. – Vedd csak oda – mondta ő, észrevéve a mozdulatot. – Nem vagyok gyerek. Ha nem eszem meg, beviszem a munkahelyre. Ő beletette a csomagot. – Én… – kezdte, majd félbehagyta. – Mi az? – kérdezte ő. – Tudom, hogy sok mindent csinálsz – mondta ki végül, a címkét nézve. – Ez majd csütörtökre van. Ő figyelmesebben nézett rá, bólintott. – Felírom a jóváírásra – mondta. A második beszélgetés nehezebben ment. Ő negyedórát késett: munkahely, dugó, közben fia is hívott. Ő már ott ült, az időzítő az asztalon, mellette a kockás füzete. – Készen vagy? – kérdezte köszönés helyett. – Egy perc – levette a kabátot, a székre akasztotta, kiment vizet tölteni. Visszaült, érezve, hogy figyelik. – Nem kötelező ezt csinálni – mondta ő. – Ha nem érdekel, mondd meg. – Érdekel – felelte ő, még ha belül tiltakozott is. – Csak nehéz napom volt. – Nekem is – vágta rá ő. – De én időben itt vagyok. Ő megszorította a poharat. – Oké – mondta. – Csináljuk. Ő beállította az időzítőt tíz percre. – Én érzem – kezdte ő –, mintha együtt élő szomszédok lennénk. Megbeszéljük a csekkeket, a bevásárlást, az egészséget, de arról alig van szó, hogy mit szeretnénk. Már nem is emlékszem, mikor terveztünk utoljára kettesben nyaralást úgy, hogy nem valaki hívott minket valahova. Ő a nővérük nyaralójára, meg a tavalyi üdülésre gondolt, ahová a szakszervezet küldte őket. – Nekem fontos – folytatta ő –, hogy ne csak kötelességeink legyenek, hanem közös terveink is. Ne csak „majd egyszer elmegyünk a Balatonra”, hanem, hogy: ide, ekkor, ennyi időre. Ne nekem kelljen húzni az egészet, hanem legyen közös. Ő bólintott, bár ő nem rá nézett. – Szeretném… – habozott. – Ha a szexről nem csak akkor beszélnénk, amikor nincs. Kínos ezt mondani, de… nem csak maga a dolog hiányzik, hanem… a figyelem. Az ölelés, az érintés… nem időre. Ő forrónak érezte a fülét. Legszívesebben tréfálkozott volna, hogy ennyi idősen már ez nem számít, de nem ment volna a nyelvére. – Amikor a fal felé fordulsz – mondta ő –, úgy érzem, hogy már nem érdekelek. Nem csak nőként, hanem úgy… egyáltalán. Az időzítőt próbálta nem nézni, ne lássa, mennyi maradt még. – Kész – mondta ő, amikor felhangzott a csipogás. – Te jössz. Ő az időzítő felé nyúlt, de megremegett a keze. Ő maga tekerte át. – Én érzem – kezdte ő –, hogy a pénzről úgy beszélünk, mintha… bankautomata lennék. Ha visszautasítok valamit, az rögtön fukarság, pedig inkább félelem. Ő összeszorította a száját, de hallgatott. – Nekem fontos, hogy tudd – folytatta ő –, hogy félek, hogy elfogy a tartalék. Emlékszem, a kilencvenesben minden fillért számoltunk. Amikor azt mondod: „á, ne izgulj már”, akkor belül összeszorulok. Mély levegőt vett. – Szeretném, ha nagyobb vásárlásoknál előre beszélnénk. Ne úgy legyen, hogy már elintézted, már megrendelted, már elköltötted. Nem vagyok vásárlásellenes, a meglepetéseket nem bírom. Az időzítő jelzett. Végre könnyebbnek érezte magát. – Mondhatok valamit? – tette hozzá ő hirtelen. – Nem szabályos, de nem bírom ki. Ő várt. – Mondjad – bólintott. – Amikor azt mondod, hogy bankautomata vagy, úgy érzem, szerinted én csak költeni tudok. De én is félek. Félek, hogy beteg leszek, hogy elhagysz, hogy egyedül maradok. Néha azért vásárolok, hogy azt érezzem, van jövőnk. Hogy még tervezünk. Ő már válaszolt volna, de időben elharapta. Egymásra néztek az asztalon át, mint valami határon keresztül. – Ez már nem időzítős mondat volt – mondta halkan ő. – Tudom – felelte ő. – De nem vagyok robot. Ő szomorú mosolyt vágott. – Lehet, hogy ez a módszer nem élő embereknek való – motyogta. – Azoknak való, akik még próbálnák újra – mondta ő. Ő hátradőlt, egész testében fáradtnak érezve magát. – Elég mára – javasolta. Ő az időzítőt nézte, aztán őt. – Jó. De ne tekintsük ezt kudarcnak. Csak egy megjegyzés a margón. Ő bólintott. Ő elvette az időzítőt, ám nem vitte ki, csak az asztal szélére tolta – mintha lehetne még visszatérni. Éjszaka sokáig forgolódott. Ő mellette feküdt, háttal. Kinyújtotta a kezét, hogy a vállára tegye, de pár centivel megállt. Fejében csak az járt, hogy ő úgy érzi, szomszédok lettek. Lassan visszahúzta a kezét, hasra fordult, a sötétbe meredt. A harmadik beszélgetés egy héttel később, busszal kezdődött. Épp a rendelőbe mentek: neki EKG, neki vérvétel. Zsúfolt volt a busz, állva kapaszkodtak. Ő csendben nézett ki az ablakon, ő a profilját figyelte. – Haragszol? – kérdezte ő. – Nem – mondta ő. – Gondolkodom. – Min? – Hogy öregszünk – válaszolta ő, tovább bámulva az utcát. – És ha most sem tanulunk meg beszélgetni, később már nem lesz erőnk. Ő meg akarta mondani, hogy még rendben érzi magát, de nem jött ki a száján. Eszébe jutott, ahogy tegnap lihegett az ötödikre menet. – Félek – bukott ki belőle váratlanul. – Hogy bekerülök a kórházba, te hordod majd be a csomagokat, és titokban dühöngesz. Ő ránézett. – Nem dühöngeni fogok – mondta. – Hanem félni. Ő bólintott. Este, amikor leültek a kanapéra, az időzítő már az asztalon volt. Ő két csésze teát tett mellé, szemben ült le. – Kezdjük ma veled – javasolta. – Nekem elég volt az autóbuszon. Ő sóhajtott, „10”-re tekerte az időzítőt. – Úgy érzem – mondta –, amikor te a fáradtságodról beszélsz, én rögtön azt hallom, vádat kapok. Akkor is, ha nem. Már védekezem, mielőtt befejeznéd. Ő bólintott. – Nekem fontos – folytatta –, hogy meg tudjam hallgatni, ne csak védekezni. De ezt nem tanultam meg. Gyerekkoromban, ha hibáztam, büntetést kaptam. Amikor mondod, hogy rossz neked, én azt hallom: „én rossz vagyok”. Először mondta ezt ki hangosan, meglepte magát is. – Szeretném, ha meg tudnánk beszélni: ha rosszul érzed magad, az még nem jelent automatikus vádat. Ha valamit rosszul csinálok, mondd konkrétan: „tegnap”, „most”. Az időzítő kattogott. Ő hallgatta. – Kész – sóhajtott, amikor megszólalt. – Most te jössz. Ő áttekerte. – Úgy érzem – kezdte lassan – régóta „tarts ki” üzemmódban élek. Mindenkiért. A gyerekekért, érted, a szüleimért. Ha te elhallgatsz, úgy érzem, egyedül húzom a szekeret. Ő visszagondolt, amikor tavaly temették az anyját. Akkor tényleg többnyire hallgatott. – Nekem fontos, hogy néha magadtól kezdj beszélgetést. Ne várd meg, míg kirobbanok, hanem gyere oda: „Hogy vagy?” vagy „Beszéljük meg”. Ha mindig csak én kezdem, tolakodónak érzem magam. Ő bólintott. – Szeretném, hogy megbeszéljünk két dolgot. Egy: komoly ügyeket ne akkor beszélünk meg, amikor valaki már fáradt vagy ideges. Nem menet közben, nem a lift előtt. Ha kell, halasszuk el. Ő figyelte az arcát. – Kettő: gyerekek előtt nem kiabálunk. Tudom, nekem is elszáll néha, de nem akarom, hogy ők ordibálni lássanak minket. Az időzítő megszólalt, de ő még befejezte. – Ennyi – zárta gyorsan. – Kész vagyok. Ő halványan mosolygott. – Ez már nem a szabály szerint ment – jegyezte meg. – Az élet szerint ment – felelte ő. Ő leállította az időzítőt. – Egyetértek – mondta. – Mindkettővel. Ő kicsit elernyedt. – És én – tette hozzá –, szeretnék egy saját pontot. – Milyet? – kérdezte ő óvatosan. – Ha nem fér bele a tíz percbe, amit mondanánk, ne vigyük tovább éjjelbe. Tartsuk csütörtökre. Ne legyen ez… állandó harctér. Ő elgondolkodott. – Próbáljuk meg – mondta –, de ha nagyon éget? – Ha éget, eloltjuk – bólintott ő. – De ne benzinnel. Ő elmosolyodott. – Áll az alku – mondta. A beszélgetések közt az élet ment tovább. Reggelente ő főzte a kávét, ő sütötte a tojást. Ő néha elmosogatott, mielőtt kérte volna. Ő észrevette, bár nem mindig mondta. Este nézték a sorozatot, vitatkoztak, melyik szereplőnak van igaza. Ő gyakran akart volna beszúrni valamit, hogy „mi is pont ilyenek vagyunk”, de eszébe jutott a szabály, és elhalasztotta csütörtökre. Egy alkalommal ő a tűzhelynél állt, amikor érezte, hogy mögé lép, kezét a derekára teszi. Csak úgy, ok nélkül. – Mi történt? – kérdezte ő, hátra sem nézve. – Semmi – felelte ő. – Gyakorlok. – Mit? – csodálkozott ő. – Az érintést – mondta ő. – Hogy ne csak időre menjen. Ő elmosolyodott, de nem húzódott el. – Felírom a jóváírásra – mondta. Egy hónap múlva ismét a kanapén ültek, középen az időzítő. – Folytassuk? – kérdezte ő. – Te mit gondolsz? – felelte ő. Ő a fehér, kerek készüléket nézte, az ő kezét, a saját térdét. – Szerintem igen – mondta. – Még nem tanultuk meg. – Nem is fogjuk soha megtanulni – vont vállat ő. – Ez nem vizsga. Olyan, mint fogat mosni. Ő horkant. – Nem épp romantikus hasonlat. – Dehogy, csak érthető – mondta ő. Ismét „10”-re forgatta az időzítőt, visszatette. – Ma ne legyünk túl szigorúak – javasolta. – Ha letérünk, majd visszavezetjük. – Ne essünk túlzásba – helyeselt ő. Ő mély levegőt vett. – Én érzem – mondta –, hogy könnyebb lett. Nem mindenben, de… mintha már nem lennék láthatatlan. Te is mondasz már dolgokat, kérdezel. Látom. Ő kissé zavarba jött. – Nekem fontos – folytatta ő –, hogy ne hagyjuk abba, ha könnyebb lesz. Ne térjünk vissza a régi szokáshoz, hogy hallgatunk, amíg ki nem robbanunk. Ő bólintott. – Szeretném, hogy egy év múlva elmondhassuk: őszintébbek lettünk. Nem tökéletesek, nem veszekedés nélküliek, csak… őszintébbek. Az időzítő kattogott. Ő hallgatta, nem volt kedve poénkodni. – Kész – mondta ő a jelzésnél. – Most te. Ő átvette, beállította. – Úgy érzem… – mondta –, hogy nekem félelmetesebb lett. Régen elbújhattam a csönd mögé, most muszáj beszélni. Félek valamit rosszul mondani, megbántani téged. Ő hallgatta, fejét félrebillentve. – Nekem az fontos – folytatta –, hogy tudd: nem vagyok ellenséged. Ha a félelmeimről beszélek, azok nem ellened vannak. Csak… bennem vannak. Szusszant. – Szeretném, ha tartanánk ezt a szabályt. Hetente egyszer – őszintén, vádaskodás nélkül. Akkor is, ha néha kisiklunk. Ez legyen a mi közös szerződésünk. Az időzítő újra szólt. Ő leállította, mielőtt másodszor is megszólalt volna. Csendben ültek. A konyhán kattant valami – talán a vízforraló. A szomszédból áthallatszott a nevetés, csukódott a lépcsőház ajtaja. – Tudod – mondta ő –, sokáig azt hittem, nekünk egy nagy, elsöprő őszinteség kell, mint a filmekben. Aztán kiderül, hogy… – …hogy mi hetente, kicsit – vette át ő. – Igen – bólintott ő. – Apránként. Ő az arcát nézte. A ráncok nem tűntek el, a fáradtság sem. De a tekintetében volt valami más is, amit elsőre nem tudott megnevezni – talán figyelem. – Megiszunk egy teát? – kérdezte ő. – Igen – bólintott ő. Ő elvette az időzítőt, kivitte a konyhába. Letette a cukortartó mellé, nem rejtegette. Ő vizet töltött a vízforralóba, ráállította a tűzre, bekapcsolta a gázt. – Jövő csütörtökön orvoshoz megyek munka után – szólt ő, tenyerével az asztalra támaszkodva. – Lehet, késni fogok. – Akkor áttesszük péntekre – felelte ő. – Ne vitassunk meg fontosat, ha fáradt vagy. Ő ránézett, és elmosolyodott. – Megbeszéltük – mondta. Ő kivette a szekrényből a két bögrét, letette az asztalra. A víz már melegedett. – A sót hová tegyem? – kérdezte hirtelen, visszaemlékezve az első beszélgetésükre. Ő hátrafordult, meglátta a kezében a sótartót. – Oda, ahol keresem – felelte gépiesen, aztán megállt, és hozzátette: – Második polc, balra. Ő a megjelölt helyre tette. – Megértettem – mondta ő. Ő közelebb lépett, megérintette a vállát. – Köszönöm, hogy megkérdezted – mondta halkan. Ő bólintott. A vízforraló egyre hangosabb lett. Az időzítő csendben várta a következő csütörtököt az asztalon.

Life is Life

Author Ákos VárnaiReading 21 min

Időmérő az asztalon

Már megint nem a helyére tetted a sót szól Édua, fél szemmel a leves fölött.

Imre ott áll, sótartóval a kezében, és a polcot nézi. A só pontosan ott, ahol eddig is: a cukortartó mellett.

Hová kellett volna? kérdez óvatosan.

Nem oda kell. Oda, ahol keresem. Ezt már annyiszor mondtam.

Neked könnyebb elmondani, mint nekem kitalálni válaszol Imre, benne gyűlik a megszokott ingerültség.

Édua hangosan lekapcsolja a gázt, ráteszi a fedőt, majd ránéz.

Elegem van abból, hogy mindig szólnom kell. Nem lehetne csak úgy… hogy a helyén van?

Szóval megint mindent rosszul csinálok vonja le Imre, visszarakva a sót a polcra, épp csak egy fél arasszal odébb.

Édua már válaszolna, de inkább becsapja a szekrényajtót és kirohan a konyhából. Imre ott marad a kanállal a kezében, hallgatja Édua lépteit a folyosón. Sóhajt, megkóstolja a levest, s automatikusan megsózza újra.

Egy óra múlva már némán esznek. A nappaliban csendben duruzsol a tévé, a képernyő képe visszatükröződik a vitrinen. Édua lassan kanalazza az ételt, szinte rá sem néz. Imre a fasírtot piszkálja a villával, és azon gondolkodik, hogy minden ugyanazon a pályán halad: apróság, szemrehányás, válasza, majd Édua hallgatása.

Így akarunk élni? kérdezi egyszer csak Édua.

Imre felpillant.

Hogy érted?

Úgy teszi le a villát Édua , hogy te csinálsz valamit, én bosszankodom, te megsértődsz. Újra meg újra.

Hát hogyan máshogy? próbálja elviccelni Imre. Ez már hagyomány nálunk.

Édua nem mosolyog.

Olvastam valamit mondja. Beszélgetős módszerről. Hetente egyszer. Időzítővel.

Imre pislog.

Időzítővel?

Igen. Tíz percig én beszélek, tíz percig te. Nincs hogy te mindig, vagy te soha. Csak úgy érzem, nekem fontos, azt szeretném. A másik pedig csak… figyel. Nem vitatkozik, nem védekezik.

Internetről van? kérdezi Imre.

Könyvből. Mindegy. Ki akarom próbálni.

Imre a pohara után nyúl, vizet iszik, időt nyerve.

És ha én nem akarom? kérdezi, próbálva, hogy ne hangozzon túl élesen.

Akkor tovább fogunk veszekedni a só miatt mondja Édua halkan. Én nem akarom.

Imre Édua arcát nézi. A szája körül húzódó ráncok mélyebbek lettek az évek alatt, nem is tudja, mikor történt. Nem csak a nap fáradtságát látja rajta, hanem mintha egész élet fáradtsága ülne ott.

Legyen mondja. De előre szólok, nem vagyok nagy ász ezekben a… technikákban.

Itt nem kell ásznak lenni mosolyog fáradtan Édua. Csak őszintének.

Csütörtök este van, Imre a kanapén ül a telefonjával, mintha híreket olvasna. Kellemetlen szorongás van a gyomrában, mint fogorvos előtt.

A dohányzóasztalon a konyhai időzítő: fehér, kerek, a szélén számok. Eddig Édua csak sütésnél használta. Most ott van köztük, idegenül.

Édua behoz két pohár teát, leül vele szemben. Otthoni pulóver van rajta, az ujjai kinyúltak, haját hanyagul összefogta.

Na szólal meg Édua. Kezdjük?

Nálunk is van szabályzat? próbál viccelni Imre.

Igen. Előbb én. Tíz perc. Aztán te. Ami marad, legközelebbre.

Imre bólint, leteszi a telefont a kanapé szélére. Édua elfordítja az időzítő gombját 10-re, megnyomja a gombot. Halk ketyegés hallatszik.

Úgy érzem… kezdi Édua, aztán elakad.

Imre észreveszi, ahogy várja a megszokott te soha-t vagy te mindig-et, izmai már feszülni készek. De Édua ökölbe szorítja kezét, mégis folytatja:

Úgy érzem, mintha háttér lennék. Hogy a háztartás, a vacsora, az ingeid, a napjaink maguktól mennének. Ha én abbahagynám, minden összeomlana, de senki nem venné észre, míg már késő nem lesz.

El akarja mondani, hogy észreveszi. Csak nem szól. Hogy talán maga Édua se engedi, hogy segítsen. De eszébe jut a szabály, inkább hallgat.

Nekem fontos pillant rá Édua futólag, majd elkapja a tekintetét , hogy amit csinálok, az látható legyen. Nem napi dicséret kell, de néha mondhatnád, nem csak hogy finom a leves, hanem hogy tudod, mennyi munka van mögötte. Hogy ez nem csak úgy van.

Imre nyel egyet. Az időmérő ketyeg. Szeretné azt mondani, hogy ő is fáradt, a munka sem könnyebb. De a szabályok nem engedik a közbeszólást.

Azt szeretném… sóhajt Édua. Néha ne én legyek az alapértelmezett felelős. Se a te egészségedért, se az ünnepekért, se a gyerekekért. Néha szeretnék gyenge lenni, nem csak erős.

Imre a gyűrűt nézi Édua ujján, amit a tizedik évfordulójukra vett, már kissé beleváj a bőrébe. Emlékszik, mennyit izgult, melyik lesz jó méretben.

Az időmérő pityeg. Édua összerezzen, idegesen elmosolyodik.

Ennyi mondja. Az én tíz percem.

Akkor én… köhint Imre. Most én jövök.

Édua bólint, újra forgatja a tárcsát 10-re, odatolja elé.

Imre úgy érzi magát, mint az iskolapadban feleltetéskor.

Úgy érzem… kezdi, s már hallja, milyen furcsán cseng. Úgy érzem, otthon sokszor elbújnék. Mert ha valamit rosszul csinálok, azt észreveszed, ha jól, az meg csak magától értetődő.

Édua finoman bólint, nem szól közbe.

Nekem fontos mondja Imre, önmagát is meglepve , hogy amikor hazajövök, ne bűn legyen leülni pihenni. Egész nap nem ülök, ott is elfáradok

Elkapja Édua tekintetét: fáradt, de figyelmes.

Azt szeretném… megakad. Ha ideges vagy, ne mondd, hogy semmit sem értek. Értem, csak nem mindent. Ha így szólsz, el akarok hallgatni. Akármit mondok, úgyis rossz.

Újra megszólal az időmérő. Imre összerezzen, mintha víz alól rántották volna ki.

Csendben ülnek. A tévé kikapcsolva, a másik szobában halkan zúg valami talán a hűtő vagy a radiátor.

Furcsa mondja Édua. Mint egy próba.

Mintha nem házasok lennénk, hanem… keresi Imre a szót. Páciensek.

Édua elmosolyodik.

Leszünk hát páciensek. Próbáljuk ki egy hónapig, hetente egyszer.

Imre vállat von.

Egy hónap nem világvége.

Édua bólint, elviszi az időmérőt a konyhába. Imre utána néz, és eszébe jut: lett egy új bútoruk.

Szombaton ketten mennek a boltba. Édua tolja a bevásárlókocsit, Imre mögötte halad, sorban szedegetve: tej, csirke, rizs.

Hozz paradicsomot! szól hátra Édua.

Imre a ládához lép, válogat, zacskóba rak néhányat. Eszébe jut, hogy mondhatná, úgy érzem, nehezek a paradicsomok, és elmosolyodik.

Mit nevetsz? fordul hátra Édua.

Gyakorlok feleli Imre. Az új mondatokban.

Édua a szemét forgatja, de a szája sarka mosolyra húzódik.

Emberek között nem kötelező súgja Édua. De talán néha jól is jönne.

Elmennek a kekszes polc mellett. Imre reflexből Édua kedvencét venné, de eszébe jut a múltkori szó a cukorról és vérnyomásról. A keze megáll.

Vedd csak mondja Édua, észrevéve. Felnőtt vagyok. Ha nem eszem meg, beviszem a munkába.

Imre beteszi a tepsit a kocsiba.

Én… kezdi, majd megáll.

Igen? kérdezi Édua.

Tudom, hogy sokat csinálsz mondja ki Imre, a címkét nézve. Jövő csütörtökre tartogattam.

Édua figyelmesebben rá néz, bólint.

Felírom a javára mondja mosolyogva.

A második alkalom nehezebb.

Imre késik negyed órát: munka, dugó, fia hívása. Édua már várja, az időmérő ott az asztalon, mellette kockás füzet.

Készen állsz? kérdezi Édua, szinte köszönés nélkül.

Egy perc Imre leveszi kabátját, a szék támlájára teszi, kimegy vízért. Mire visszaül, érzi Édua tekintetét a nyakán.

Nem vagy köteles ezt végigcsinálni mondja Édua. Ha nem érdekel, szólj.

Érdekel feleli Imre, bár belül feszül. Csak nehéz nap.

Nekem is vág bele Édua. De ideértem időben.

Imre megszorítja a poharat.

Jó mondja. Vágjunk bele.

Édua elfordítja az időmérőt 10-re.

Úgy érzem kezdi Édua , mintha csak lakótársak lennénk. Megbeszéljük a számlákat, a bevásárlást, az egészséget, de nem beszélünk arról, mit szeretnénk. Nem emlékszem, mikor terveztünk utoljára közös nyaralást, nem csak olyat, ahová meghívtak.

Imrének eszébe jut Édua testvérének balatoni nyaralója, és a tavalyi szakszervezeti üdülés.

Nekem fontos folytatja Édua , hogy ne csak köteleségek, hanem közös tervek is legyenek. Nem egyszer elmegyünk a tengerhez, hanem pontosan: ide, ekkor, ennyi napra. És ne csak én cipeljem, hanem mi együtt.

Imre bólint, bár Édua nem néz rá.

Azt szeretném… megakad Édua. Hogy a szexről ne csak akkor beszéljünk, amikor nincs. Kínos ezt mondani, de nem csak a maga a dolog hiányzik, hanem a figyelem, az érintés. Nem menetrend szerint.

Imre füle lángol. Szívesen viccelne, hogy már nem is olyan fontos ebben a korban, de elakad a hangja.

Amikor a fal felé fordulsz éjjel szólal meg Édua , úgy érzem, már nem vagyok érdekes. Se nőként, se emberként.

A ketyegés hangosabb. Imre nem néz az órára, nehogy lássa, mennyi van vissza.

Ennyi mondja Édua, amikor megszólal az idő.

Imre az időmérőhöz nyúl, megremeg a keze. Édua maga fordítja el, odatolja neki.

Úgy érzem kezdi Imre , hogy a pénzről úgy beszélünk, mintha bankautomata lennék. Ha nemet mondok valamire, az fukarságnak számít, nem aggodalomnak.

Édua összehúzza száját, de nem szól közbe.

Fontos lenne, hogy tudd folytatja Imre , hogy félek, hogy nem marad tartalék. Emlékszem, a kilencvenes években minden forintot számoltunk. Ha te azt mondod: ne csináld már, megrettenek.

Nagy levegőt vesz.

Azt szeretném, hogy a nagyobb kiadásokat előre beszéljük meg. Ne akkor, amikor már eldöntötted, beírtad, megrendelted. Nem ellenzem a vásárlást, csak nem szeretem a meglepetéseket.

Örül, amikor megszólal az időmérő.

Megszólalhatok? szól Édua halkan. Nem szabály szerint, de muszáj.

Imre megdermed.

Mondjad bólint.

Amikor azt mondod bankautomata hangja megremeg , úgy érzem, azt hiszed, csak költekezem. Pedig én is félek. Félek megbetegedni, hogy elhagysz, hogy egyedül maradok. Néha nem azért vásárolok, hogy a te pénzed költsem, hanem hogy érezzem: van jövőnk. Hogy még van, amit tervezünk.

Imre nyitná a száját, de aztán hallgat. Az asztal két oldalán ülnek, mintha határ választaná el őket.

Ez már nincs benne a szabályban mondja Imre csendben.

Tudom válaszolja Édua. De nem vagyok robot.

Imre mosolyog, de nincs benne öröm.

Talán ez a módszer nem élő embereknek való motyogja.

Azoknak, akik újra próbálkozni akarnak mondja Édua.

Imre a kanapéra dől, az egész teste fáradt.

Elég mára mondja.

Édua az időmérőre néz, aztán rá.

Elég mondja. Ne vegyük kudarcnak. Legyen csak egy ceruzajegy.

Imre bólint. Édua kézbe veszi az időmérőt, de nem viszi el, csak kicsit arrébb teszi az asztal szélén, hogy bármikor visszatérhessenek.

Az éjszaka lassan telik. Édua mellette fekszik, háttal. Imre kinyújtja a kezét, a vállára tenné, de megáll karnyújtásnyira. A fejében Édua szavai járnak: olyan, mintha lakótársak lennénk.

Halkan visszahúzza a kezét, hanyatt fordul, bámulja a sötétet.

A harmadik beszélgetés egy hét múlva történik, és előbb kezdődik: a buszon.

A rendelőbe tartanak: Imrének EKG, Éduának vért kell venni. Tele a jármű, kapaszkodnak. Édua hallgat, bámulja az ablakot, Imre Édua arcélét nézi.

Haragszol? kérdezi Imre.

Nem mondja Édua. Gondolkodom.

Min?

Hogy öregszünk feleli Édua, tekintetét nem veszi le az utcáról. És ha most nem tanuljuk meg megbeszélni a dolgokat, később már nem lesz erőnk hozzá.

Imre mondaná, hogy ő még jól van, de inkább hallgat. Eszébe jut, tegnap lihegett, mikor a lift nélküli ház ötödik emeletére ment.

Félek szól ki magából Imre. Hogy kórházba kerülök, te meg jársz be hozzám csomaggal, és közben hallgatsz, de dühös vagy.

Édua rá néz.

Nem dühös lennék mondja , hanem félnék.

Imre bólint.

Este, mikor leülnek a kanapéra, az időmérő már ott van. Édua két csésze teát tesz az asztalra, ő is leül.

Kezd ma te mondja. Én már a buszon kibeszéltem magam.

Imre sóhajt, elfordítja az időmérőt 10-re.

Úgy érzem mondja Imre , hogy mikor a fáradtságodról beszélsz, azonnal vádolva érzem magamat. Még ha nem is így beszélsz. Rögtön védeni kezdem magam, mielőtt befejeznéd.

Édua bólint.

Nekem fontos folytatja Imre , hogy meghalljam, amit mondasz, ne csak védekezzek. De nem tanították: ha hibáztam gyerekkoromban, büntetés jött. Ha azt hallom, hogy neked rossz, azt hallom: rossz vagyok.

Most mondja ki először hangosan.

Szeretném, ha megbeszélnénk: amikor az érzéseidről beszélsz, az nem jelenti automatikusan, hogy én hibáztam. És ha valami nem jól megy, mondd, hogy tegnap, most, ne mindig.

Az időmérő ketyeg. Édua figyel, szótlanul.

Ennyi sóhajt Imre, mikor megszólal az idő.

Édua elforgatja a tárcsát.

Úgy érzem mondja lassan Édua , hosszú ideje összetartom az egészet. A gyerekeket, téged, a szüleinket. És amikor te hallgatsz, úgy érzem, egyedül cipellek mindent.

Imrének eszébe jut a tavalyi temetés. Akkor is inkább hallgatott, mint szólt.

Nekem fontos folytatja Édua , hogy időnként te kezdeményezz beszélgetést. Ne várd, amíg kitörök, hanem szólj: Hogy vagy?, vagy hogy Beszéljük meg!. Ha mindig én hozom fel, néha már tolakodónak érzem magam.

Imre bólint.

Szeretném, ha két dologban megegyezünk mondja Édua, kis szünet után. Egy: nem beszélünk komoly dolgokról, ha valamelyikünk fáradt vagy ideges. Nem kapkodva, nem két ajtó között. Inkább halasszuk.

Imre arca Éduát nézi, fürkészi.

Kettő folytatja Édua , hogy ne emeljünk hangot a gyerekek előtt. Tudom, hogy néha nem sikerül, de nem akarom, hogy ők kiabálást lássanak.

Az időmérő szól, de Édua gyorsan zárja:

Kész vagyok.

Imre az ajka szélén mosolyog.

Ez már túl a szabályon szólal meg.

De igazi feleli Édua.

Imre leállítja az időmérőt.

Egyetértek mondja. Mindkettővel.

Némi csend után hozzáteszi:

Egyet kérek én is.

Mit? kérdezi Édua.

Ha nem fér bele tíz percbe, nem folytatjuk aznap estig. Jövő csütörtökre átvisszük. Nem legyen belőle hosszú hadállás.

Édua elgondolkodik.

Próbáljuk meg mondja. De ha nagyon sürgős?

Akkor eloltjuk bólint Imre. Benzin nélkül.

Édua elmosolyodik.

Megegyeztünk.

A hétköznapok mennek tovább.

Reggelente Imre lefőzi a kávéját, Édua süt tojást. Imre néha magától elmosogat, Édua észreveszi, de nem mindig mondja ki. Este együtt néznek sorozatot, vitáznak, melyik szereplőnak van igaza. Néha Édua szólna, hogy ez nálunk is ilyen volt, de eszébe jut a szabály, halogatja csütörtökre.

Egyszer Édua a tűzhelynél kavarja a levest, Imre odalép, hátulról átöleli.

Mi történt? kérdezi Édua, hátra sem nézve.

Semmi feleli Imre. Gyakorlok.

Mit? kérdi Édua.

Az érintést mondja Imre. Hogy ne csak menetrend szerint legyen.

Édua elmosolyodik, nem húzódik el.

Felírom a pontjaidhoz szól.

Egy hónap múlva ismét a kanapén ülnek, az időmérő ott köztük.

Folytatjuk? kérdezi Imre.

Te mit gondolsz? kérdez vissza Édua.

Imre a fehér, kerek házra néz, Édua kezeire, a saját térdére.

Igen mondja. Még nem tanultuk ki.

Sose fogjuk megtanulni von vállat Édua. Ez nem vizsga. Olyan, mint fogat mosni.

Imre horkan egyet.

Romantikus hasonlat.

De érthető feleli Édua.

Édua újra 10-re forgatja az időmérőt, visszateszi az asztal közepére.

Ma ne legyünk túl szigorúak mondja. Ha félremegyünk, majd visszatérünk.

Ne essünk túlzásba bólint Imre.

Édua mély levegőt vesz.

Úgy érzem mondja , hogy könnyebb lett. Nem mindenben, de mintha láthatóbb lennék. Kezdtél magadtól mondani dolgokat, kérdezni. Észrevettem.

Imre egy kicsit elszégyelli magát.

Nekem fontos mondja Édua , hogy ne hagyjuk abba, amikor könnyebb lesz. Ne meneküljünk vissza a hallgatásba, amíg fel nem robbanunk.

Imre bólint.

Azt szeretném mondja Édua , hogy egy év múlva azt mondhassuk: őszintébbek lettünk. Nem tökéletesek, nem veszekedés nélkül, csak… őszintébbek.

Az időmérő ketyeg. Imre figyel, nem akar viccelni.

Ennyi zárja Édua, mikor megszólal az idő.

Imre elfordítja a tárcsát, elindítja.

Úgy érzem mondja , hogy néha jobban félek. Régen elbújhatott a csend mögé, most beszélni kell. És félek, hogy valamit elrontok, megbántalak.

Édua félrebiccentett fejjel hallgatja.

Nekem fontos folytatja Imre , hogy tudd: nem vagyok ellenség. Ha a félelmeimről szólok, nem ellened szólok. Csak magamról.

Kis csend után:

Szeretném, hogy ez a heti szabály maradjon. Őszintén, vádak nélkül. Ha néha félresikerül, akkor is. Legyen ez a mi közös megállapodásunk.

Az időmérő megszólal. Imre leállítja.

Csendben ülnek. A konyhában kattan a vízforraló. A szomszédok nevetgélnek, csapódik a lépcsőház ajtaja.

Tudod mondja Édua , mindig azt hittem, kell egy nagy átfordulás, mint a filmekben. De igazából…

Mi csak hetente haladunk, apránként folytatja Imre.

Igen bólint Édua. Apránként.

Imre Édua arcát nézi. A ráncok maradtak, a fáradtság is. De van a pillantásában valami más: talán figyelem.

Megiszunk egy teát? ajánlja Imre.

Igen, igyunk.

Édua elveszi az időmérőt, kiviszi a konyhába. Cukortartó mellé teszi, nem dugja el. Imre vizet önt a vízforralóba, ráteszi a gázt.

Csütörtökön orvoshoz megyek közvetlenül munka után szól Édua, az asztalnál könyökölve. Lehet, hogy későn érek haza.

Akkor péntekre átrakjuk mondja Imre. Ne akkor beszéljünk, amikor hullafáradt vagy.

Édua rámosolyog.

Megbeszéltük.

Imre kinyitja a szekrényt, két csészét vesz elő, lepakolja az asztalra. A vízforraló már kezd zúgni.

A sót hova rakjam? kérdi hirtelen, eszébe jut első beszélgetésük.

Édua megfordul, látja Imrénél az üveget.

Oda, ahol keresem mondja zsigerből, aztán hozzáteszi: Második polc, balra.

Imre odateszi.

Vettem bólint.

Édua közelebb lép, finoman megérinti a vállát.

Köszönöm, hogy megkérdezted súgja halkan.

Imre bólint. A vízforraló sípolni kezd. Az időmérő csendben vár az asztalon, a következő csütörtöki beszélgetésig.