András a Márkához ment, aztán kérte, hogy adjak neki második esélyt megtagadtam.
Rendben, hibáztam mondta András, de csak… csak…
Csak mit, Andris? buzdítottam őt.
Csak néha az ember nem tudja kordában tartani az érzéseit! kicsaltotta. Ez olyan, mint mint a lélegzés. Nem tudod megállni a lélegzetet, ha akarod.
Igaz válaszoltam, és megdöbbent a saját hangom hidegségén. Nem tudom
***
Mindez három héttel ezelőtt kezdődött. András hirtelen új ingeket vett, nem mindennapi, nem strapabírót, hanem drágákat. Feliratkozott egy edzőterembe, pedig az elmúlt öt évben a legnagyobb mozgásfejlesztése egy futás a kanapétól a hűtőszekrényhez volt. És a legfurcsább: nem félt senkihez.
Korábban, ha csak egy fél órát húztam a munka után, jött a kérdés: Hol vagy? Kivel vagy? Mikor jössz? Most semmi érzelem, csak üres csend.
Egyszer, amikor hazaértem éjfél körül egy céges rendezvényről, András álmosan mormolt valamit, majd a fal felé fordult. Eleinte örültem: végre felnőtt, nem viselkedik már mint egy féltő kisfiú. Kicsit is felélesztettem a barátnőmet:
Képzeld, megváltozott a férjem! Negyvenhárom évesen hirtelen gondolt a egészségére. Már nem félt, bízik.
A barátnő fura pillantást vetett rám, de nem szólt. Talán, ha elmondtuk volna egymásnak, már akkor megérthettem volna.
De én optimista voltam. Úgy gondoltam, ez egy középkorú krízis, egy fiatalos vágy. Sőt, mosolygott, mikor reggelente plankot és fekvőtámaszt csinált.
Majd megtaláltam a kabátja zsebében a számlát. Egy egyszerű kávézói nyugta: két cappuccino, két sajttorta, dátum: kedd, időpont: három óra délután.
Kedd idéztem. Most mondta, hogy egész nap megbeszéléseken van, még ebédre sincs ideje
A szívem szorosan megfűtött, de megnyugtattam magam. Talán egy kollégával ivott kávét, vagy üzleti partnerét kényeztette. Minden lehetséges.
Később más nyugták jelentek meg. Egy szalonkártya, de nem annak, ahol már tizenöt éve jár, hanem egy modern fodrászaté a belvárosban. Illat Istenem, miért olyan furcsa a férfiak illata? Gondoltam, vajon a házas évek után is észrevehetik-e a másik nő parfümjét?
Új ügyfél van nálunk magyarázta András. Képzeld, egy nő, és milyen határozott! Saját üzletet épített nulláról. Parfümbutikát. Minta ajándékba adott
És én hittem, mert nagyon akartam hinni. Hiszen tizennyolc éves házasság nem tréfa. Ez egy egész élet. A lányunk felnőtt, egy másik városban egyetemi tanulmányokra ment. Megvettünk egy lakást, építettünk egy nyaralót.
Az ő anyja, aki már a mennyországban nyugszik, búcsúzáskor megcsókolta a kezem, köszönte, hogy szerette a fiát, és boldoggá tette őt.
Boldoggá
***
Aztán egy szombat reggel beütött a telefon, András zuhany alatt volt, a készülék a komodán. A képernyőn a név: Márka P. Márka az első szerelme, a régi idők meséje, amikor még hisz a végső szerelemben. Húsz év telt el, mióta másik férfival jár és eltűnt a radarokról. Én, ártatlan, azt hittem, hogy ez a fejezet lezárult
Nem vettem fel a telefont, csak néztem, ahogy a képernyő villog. Hét csengés, aztán egy üzenet: Ott várok rád.
Minden illeszkedett: új ingek, edzőterem, parfüm, kávé három órakor…
Visszatért, ugye? kérdeztem, meglepődve a saját nyugalmamon. Márka visszajött?
András megrebbent.
Az arca olyan zavarodott, mintha elkapnám őt a fényben. De mit is lehet elkapni, ha már minden nyilvánvaló?
Irén, hallgass Ha azt hiszed, hogy bólintott.
Azt hiszem? vettem elő a mosolyomat. Mit gondolsz? Hogy a férjemnek régi barátnője hív? Hogy új ingeket vásárol, edzőterembe jár? Hogy a kávézóba megy, miközben megbeszéléseken van?
Csak véletlenül találkoztunk Válókére, visszatért ide. Egyet beszéltünk
András szakítottam közbe ne. Mi felnőttek vagyunk. Mondd el őszintén, még mindig szereted őt?
Csend. A másodpercek valahogy megtartották magukat. Ebben a csendben meghallottam, amit hallanom kellett.
Próbáltam végül kiáltotta. Irén, esküszöm, próbáltam. Azt hittem, elmúlik. Azt hittem, újra téged szeretek. Te jó, helyes ember vagy, de ő
Ő a szerelmed fejeztem be helyette. az első, az egyetlen. Én csak egy tartalék repülőtér vagyok, vagy egy kedves emlék… Értem.
Nem válaszolt.
Akkor mondtam, váljunk el, legyen úgy.
András újra megrebbent.
Irén, várj, ne így gyorsan Próbáljuk meg
Mit próbáljunk? szöktek fel. Azt tenni, mintha semmi sem történt volna? Hogy nem mész el hozzá randevúzni? Hogy nem gondolsz rá, miközben mellettem fekszem? Köszönöm, de nem. Menj hozzá!
Nézett rám hosszú, furcsa tekintettel. Talán tényleg nem ismer fel már. Én mindig is engedékeny, könnyen befogadható voltam soha nem kiabáltam, nem rendeztem színjelenetet.
Arany feleség mondta az anyja.
Persze, de neki nem az aranyra volt szüksége, hanem az elsőre, amely eltépi, megőrjíti, elveszi a fejét.
Köszönöm mondta hirtelen. köszönöm, hogy megérted.
***
Gyorsan, csendben, megbeszélés nélkül váltunk. A lakást a lányunknak adtuk, ő épp házasságra készült. Én anyához költöztem a régi kétszobásunkba. András Mákához költözött.
Már három hónap telt el. Kezdem magam összeszedni. Új munkát találtam, egy hobbit, barátnőmmel színházba, kiállításokra jártam.
És akkor András felhívott.
Irén, szia hangja elveszettnek tűnt. Jöhetnék? Beszélni kellene.
Engedélyt adtam, harminc perc után megérkezett, és hozott nekem egy csomag fehér krizantémát.
Bajtanék mondta, átadva a virágokat. teljesen betoltam. Bocsáss meg. Rájöttem nem ő az, akiről álmodtam. Vagy én nem vagyok már az, aki voltam. Egyszerűen csak mások vagyunk egymásnak. Veled…
Mi van velem? mosolyogtam.
Hiányzol hiányzik a nyugalmad, a gondoskodásod, ahogy neveted a buta vicceimet, hogyan főzöd a reggeli kávét
András szakítottam. nem vagy rendben?
Irén! könyörögve. Adj egy második esélyt! Rájöttem, te vagy az igazi boldogságom, nem a múlt árnyéka!
Néztem őt, és gondoltam milyen könnyű lenne igent mondani! Visszavinni őt az életembe, mintha semmi sem történt volna. Megbocsátani
De már nem akartam tartalék jutalom lenni. Nem akartam a visszatérő szellemnek, a múlt operájának, a húsz éves fiatalos énnek a visszhangjának.
Nem, András suttogtam halkan. bocsánat, de nem. Nem adok második esélyt. Már akkor döntöttél.
