A SEMMIBE NÉZVE Dima és Anya tizenkilenc évesen házasodtak össze, mert nem tudtak meglenni egymás nélkül. Szerelmük viharos és féktelen volt, ezért a szülők gyorsan megszervezték az esküvőt, nehogy valami „törvénytelenség” történjen… Nagy, emlékezetes lakodalommal ünnepeltek: babával díszített autó, virágok, tűzijáték, ünnepi terem és a hangos kiáltások: „Csókot!”, mint egy igazi magyar lakodalomban. Anya szülei nem vettek részt anyagilag, a fizetésük épp kenyérre és italra volt elég. Minden költséget a vőlegény édesanyja, Alexandra Alexandrovna vállalt, akit – hogy könnyebb legyen kimondani – mindenki csak Szanának hívott. Szana hiába próbálta lebeszélni a fiát arról, hogy olyan lánnyal járjon, akinek a szülei erősen isznak – Dima szerelme megkérdőjelezhetetlen volt. Ő hitt benne, hogy Anja nem örökli a családi hajlamokat, a szerelmük mindent legyőz. Szana csak a magyar mondással bírt érvelni: „Amilyen a fa, olyan a gyümölcse, fiam!” A pár boldogan indult neki az életnek: azt hitték, csak boldogság, öröm és szerelem vár rájuk. A sors más „mesét” írt. Szana és férje lakást ajándékozott a fiataloknak – „éljetek boldogan!”. Kezdetben minden csodás volt, Anya két kislányt szült: Timit és Szilvit (Tanya és Szveta helyett magyar nevekkel). Ám öt év sem telt el, s Anya gyakran tűnt el otthonról – és ilyenkor erős alkoholszag lengte körbe. Egyre többször mondta férjének: sosem szerette igazán, ez csak ifjúkori fellángolás volt. Bevallotta: új szerelme van és elköltözik hozzá – még ha ő nős és három lánya is van. Dima összetört, szerelmét árulta el az asszony. Anya falura szökött „édes kínzója” oldalán, a gyerekeket hátrahagyta. Szana magához vette az unokákat, férjével szeretettel nevelte őket. A magára maradt Dima egy vallási szektába menekült, ott újra megnősült egy özvegy két fiával (Klára). Onnantól nem jutott ideje a saját lányaira, a neje ezt mondogatta: „Van nekik anyjuk, törődjön ő velük. Te inkább vidd Pistit iskolába, Tominak adj enni…” Dima engedelmeskedett, de szívében mindig Anya hiányzott. Hét év telt el – és váratlanul megjelent Anya Szanánál egy négyéves kislánnyal, Marcival. (Mása – magyar névre változtatva Marci.) Életét tönkreverte az alkoholista, bántalmazó férfi, akit végül otthagyott. Szanáék befogadták őket. De Anya egy hónap múlva „meglepetést” okozott: szó nélkül elment, visszament a faluba a férfihoz, a kislányt viszont megint Szanára hagyta. Most már három unoka élt a nagyszülőknél. Az évek elrepültek. Szanáék elhunytak. Timi férjhez ment, gyermeke nem született. Szilvi egyedül maradt, haját őszre nőtt. Marci tizenhét évesen gyereket szült és visszaköltözött anyjához a falura. Az ifjúság távozott, az öregség is halkan köszönt be. Anya már régóta egyedül él: a férfi, akit választott, beteg lett és lányaival a városba költözött. Ő pedig magára maradt rossz hírben, szégyenben, pletykák közepette, falusi környezetben. Dima közben elhagyta Klárát, megszabadult a szektától, de egyedül maradt: három macskája maradt társaságnak. Pedig – valaha – a boldogság majdnem bekopogott hozzájuk, Dima és Anya házába…

Nézd, elmesélek neked egy történetet, amit a múlt héten hallottam, és azóta sem megy ki a fejemből.

Szóval, ott van ez a két fiatal Péter és Réka 19 évesen összeházasodtak. Eltéphetetlenül szerették egymást, szó szerint levegőt sem tudtak venni a másik nélkül. Totális, mindent elsöprő szerelem volt. A szülők úgy gondolták, jobb, ha hamar összeadják őket, nehogy valami baj legyen Így aztán szerveztek nekik egy nagy, igazi magyar lagzit: szalag a kocsin, csokrok, tűzijáték, lakodalmas terem, rokonok, barátok, mindenki kiabálta: Éljen az ifjú pár, csókot!.

Réka szülei anyagilag nem tudtak beszállni a mulatságba, náluk alig volt pénz az alapélelmiszerre és néha egy üveg borra. Minden költséget Péter anyja, Margit néni vállalt magára. Arra mindenkit figyelmeztetett, hogy inkább hívják csak Marika néninek, mert az jobban cseng. Marika néni amúgy nem titkolta, hogy a fia választásánál kicsit aggódott főleg Réka szüleinek ivási szokásai miatt. Sokszor mondta Péternek, hogy Fiam, a fán lakó bagolyból nem lesz kanári! Vigyázz, hogy a szerelmetek ne legyen rövidebb, mint egy vereb orra! De Péter hajthatatlan volt, hangoztatta, hogy Réka nem lesz olyan, mint a családja, ők együtt mindent legyőznek, mert az ő szerelmük mindent kibír.

Nekik abban az időben úgy tűnt: csak a boldogság, öröm és felhőtlen nevetés vár rájuk. Mintha egész világ a lábuk előtt heverne. Marika néniék nászajándékba egy lakást vettek nekik Budapesten, hogy legyen mibe belevágni az új életbe.

Az első évek szépen, nyugodtan teltek. Réka két kislánynak adott életet: Zsófinak és Katának. Péter odavolt a lányaiért; végre úgy érezte, valóban otthonra lelt, és igazi férfi a háznál. Csak aztán eltelt néhány év, és a dolgok furcsán kezdtek alakulni. Réka esténként egyszer csak eltűnt, és ahogy visszajött, Péter mindig érezte rajta a pálinka, meg a bor szagát. Hiába próbálta szóba hozni, Réka vagy hallgatott, vagy azzal vágott vissza, hogy sosem szerette igazán Pétert, csupán ifjonti fellángolás volt az egész. Most viszont megtalálta az igazit még ha az illető nős, gyereke is van, Ő akkor is elmegy vele.

Péter mintha villám csapott volna belé. Teljesen összetört, becsapva és elárulva érezte magát. Réka szó nélkül otthagyta őt, a gyerekeket is, és valami eldugott ormánsági faluba költözött az új szerelmével. A lányokat magukra hagyta.

Marika néni nagyon eleven, belevaló asszony volt, hát szó nélkül magához vette az unokáit. Ő és a férje szerették, kényeztették a kicsiket. Péter meg időközben teljesen maga alatt volt. Egy barátja unszolására belépett egy szektába, ahol aztán gyorsan hozzá is adták egy Kati nevű özvegyhez, aki két fiút nevelt egyedül. Ők is újraházasodtak a szekta szokásai szerint, és Péternek már alig jutott ideje a saját lányaira. Kati állandóan a két fiával, Rolanddal és Balázzsal foglalkozott, és ha Péter szóba hozta Zsófit vagy Katát, akkor levágta: Péterkém, nekik van anyjuk, majd az foglalkozik velük. Menj inkább, vidd Rolandot az iskolába, Balázsnak meg csinálj uzsonnát! Péter csak bólintott, szó nélkül csinált mindent, de a szívében mindig ott volt Réka utáni fájdalom.

Telt-múlt az idő. Már hét év is eltelt, amikor egy napon váratlanul Réka becsöngetett Marika nénihez, kézen fogva egy négyéves kislányt. Marika néni végigmérte Rékát, majd csak ennyit mondott: Hát végeztél magaddal rendesen, alig ismerlek rád. Ez a kislány a tiéd? kérdezte kissé csípősen.
Igen, ő Eszter. Maradhatnánk nálatok egy darabig? kérlelte Réka, szinte suttogva.
Hm, gondolhattam volna Ki tett ki az utcára titeket? faggatózott Marika néni.
Nem, én jöttem el magam. Az a férfi vert, ivott, nem bírtam tovább, panaszkodott Réka.
Magadnak választottad, senki nem kényszerített! Miért nem a szüleidhez mentél? kérdezte ironikusan Marika néni.
Hiányoztak a lányaim, csak látni szerettem volna őket, mondta Réka bátrabban, mert ismerte a volt anyósa megbocsátó természetét.
Nahát, most eszedbe jutottak! Kukuktyin vagy, Réka! mondta Marika néni. De ekkor csöngettek, jöttek is haza a lányok. Zsófi és Kata már nagy kamaszok lettek, távolságtartóan méregették az anyjukat. Képtelenek voltak melegséget érezni iránta, inkább egyfajta csalódottság, fájdalom volt bennük. Marika néni gyakran mondogatta a szomszédoknak: Nézd már, ezek is árva gyerekek, úgy, hogy van két élő szülőjük!

Marika néni azért megszánta őket, befogadta Rékát és Esztert is, nem hagyta őket az utcán. De alig telt el egy hónap, Réka újra eltűnt, visszament az erőszakos férfihoz a faluba. Kicsi Esztert viszont Marika nénire hagyta. Így már három unoka nőtt fel a nagyszülőknél, akik mindig tele voltak szeretettel, kedvességgel.

Az idő viszont gyorsan továbbhaladt. Marika néni, majd hamarosan nagyapa is, elmentek a másvilágra. Zsófi férjez ment, de sajnos nem lehetett gyermeke. Kata egész életében magányos maradt. Eszter tizenhét évesen szült egy gyereket hogy ki volt az apa, azt máig nem tudja senki , és az anyjához költözött vidékre.

Réka is öregedett, a férfi, aki miatt mindent feladott, súlyosan megbetegedett, a saját lányai vitték be Pécsre. Ők Rékát tartották hibásnak, azt mondták, az ő hibája, hogy ilyen lett az apjuk. Ne akarj a mi életünkbe beleszólni! mondták neki.

A faluban mindenki csak úgy ismerte: a szégyentelen mamlasz, aki állandóan a falu kocsmájában ült. Ott aztán nem marad semmi titokban, mindenki tudta, mit művel Réka. Ilyen, szomorú híre lett.

Péter végül megszökött Katitól és alig élte túl a szektás kalandot. Egyedül maradt a budapesti lakásban, a nagymama örökölt lakásán. Úgy éldegélt egyik napról a másikra kevés kis megtakarításból és három macskával, nehogy végleg megbolonduljon.

Szóval, látod, néha a boldogság ott kopogtat, de nem mindenki nyit neki ajtót. Ajjaj, az élet kiszámíthatatlanul át tudja írni a meséketDe a világ különös mert egyszer, egy egészen szokványos tavaszi délután, ahogy Péter az ablakban üldögélt, teát kortyolva, valami egészen meglepő történt. A kapucsengő hosszú, kitartott sípolással szólalt meg. Péter szívét önkéntelenül furcsa izgalom töltötte el; éveken át nem jött hozzá senki, csak csend, magány és a macskák társasága.

Lassan lebotorkált, ajtót nyitott, és ott állt Eszter. Most már huszonhárom éves, a szemében valami befelé forduló, régi fájdalmakat hordozó, de mégis eltökélt csillogással. Mellette egy ötéves, makacs kisfiú, idegesen csavargatta Eszter ujját.

Szia, nagypapa mondta Eszter félénken, mintha visszahozna valamit abból az elveszettből, ami egykor szétfoszlott.

Péter csak állt, és nézte ezt a furcsa déja vu által átitatott jelenetet. És akkor valahogy, csendes, elcsigázott szívében először érzett melegséget hosszú-hosszú évek után. Sem Zsófi, sem Kata, sem az egykori boldogság nem tért vissza, de Eszter, ezzel a kicsi gyermekkel mintha a sors végül mégis felajánlana számára egy új kezdést.

Néhány nap múlva a szobában macskák, játékautók és gyöngyök kavarogtak. Józsi, a kisfiú, felmászott az ölébe, Eszter kávét csinált, a múlt emlékei pedig lassan, halkan, mint a por a reggeli napfényben, eltűntek a sarokból. Nem volt benne semmi grandiózus, semmi varázslat csak a mindennapok csendes újrakezdése és egy halvány remény, hogy egyszer talán tényleg boldogság is lehetséges.

Péter kinézett az ablakon. Odakint, a faágakon már megjelentek az apró zöld rügyek. Elmosolyodott. Nem volt fiatal már, a múltat sem lehetett visszahozni, de a kopogtató boldogságnak most végre, egy kései délutánon, ajtót nyitott. És ez úgy tűnt talán éppen elég.

Rate article
News 24 Justall
A SEMMIBE NÉZVE Dima és Anya tizenkilenc évesen házasodtak össze, mert nem tudtak meglenni egymás nélkül. Szerelmük viharos és féktelen volt, ezért a szülők gyorsan megszervezték az esküvőt, nehogy valami „törvénytelenség” történjen… Nagy, emlékezetes lakodalommal ünnepeltek: babával díszített autó, virágok, tűzijáték, ünnepi terem és a hangos kiáltások: „Csókot!”, mint egy igazi magyar lakodalomban. Anya szülei nem vettek részt anyagilag, a fizetésük épp kenyérre és italra volt elég. Minden költséget a vőlegény édesanyja, Alexandra Alexandrovna vállalt, akit – hogy könnyebb legyen kimondani – mindenki csak Szanának hívott. Szana hiába próbálta lebeszélni a fiát arról, hogy olyan lánnyal járjon, akinek a szülei erősen isznak – Dima szerelme megkérdőjelezhetetlen volt. Ő hitt benne, hogy Anja nem örökli a családi hajlamokat, a szerelmük mindent legyőz. Szana csak a magyar mondással bírt érvelni: „Amilyen a fa, olyan a gyümölcse, fiam!” A pár boldogan indult neki az életnek: azt hitték, csak boldogság, öröm és szerelem vár rájuk. A sors más „mesét” írt. Szana és férje lakást ajándékozott a fiataloknak – „éljetek boldogan!”. Kezdetben minden csodás volt, Anya két kislányt szült: Timit és Szilvit (Tanya és Szveta helyett magyar nevekkel). Ám öt év sem telt el, s Anya gyakran tűnt el otthonról – és ilyenkor erős alkoholszag lengte körbe. Egyre többször mondta férjének: sosem szerette igazán, ez csak ifjúkori fellángolás volt. Bevallotta: új szerelme van és elköltözik hozzá – még ha ő nős és három lánya is van. Dima összetört, szerelmét árulta el az asszony. Anya falura szökött „édes kínzója” oldalán, a gyerekeket hátrahagyta. Szana magához vette az unokákat, férjével szeretettel nevelte őket. A magára maradt Dima egy vallási szektába menekült, ott újra megnősült egy özvegy két fiával (Klára). Onnantól nem jutott ideje a saját lányaira, a neje ezt mondogatta: „Van nekik anyjuk, törődjön ő velük. Te inkább vidd Pistit iskolába, Tominak adj enni…” Dima engedelmeskedett, de szívében mindig Anya hiányzott. Hét év telt el – és váratlanul megjelent Anya Szanánál egy négyéves kislánnyal, Marcival. (Mása – magyar névre változtatva Marci.) Életét tönkreverte az alkoholista, bántalmazó férfi, akit végül otthagyott. Szanáék befogadták őket. De Anya egy hónap múlva „meglepetést” okozott: szó nélkül elment, visszament a faluba a férfihoz, a kislányt viszont megint Szanára hagyta. Most már három unoka élt a nagyszülőknél. Az évek elrepültek. Szanáék elhunytak. Timi férjhez ment, gyermeke nem született. Szilvi egyedül maradt, haját őszre nőtt. Marci tizenhét évesen gyereket szült és visszaköltözött anyjához a falura. Az ifjúság távozott, az öregség is halkan köszönt be. Anya már régóta egyedül él: a férfi, akit választott, beteg lett és lányaival a városba költözött. Ő pedig magára maradt rossz hírben, szégyenben, pletykák közepette, falusi környezetben. Dima közben elhagyta Klárát, megszabadult a szektától, de egyedül maradt: három macskája maradt társaságnak. Pedig – valaha – a boldogság majdnem bekopogott hozzájuk, Dima és Anya házába…