Valamikor felhívott a sokadik unokanővérem, Klára néni, és meghívott a lánya, azaz az én sokadik unokahúgom esküvőjére. Utoljára akkor láttam a kislányt a nevét is már majdnem elfelejtettem , amikor még csak hatéves volt. Mármint ő volt hatéves.
Nem mondanám, hogy túlcsordulok családi szeretettől, de a kisiklási kísérletem hamar megbukott.
Egyszer húsz évben csak összejöhet a család, ne merészelj elmaradni! villámlott rám Klára néni.
A meghívót is elküldte galambokkal és rózsákkal, Ágneséktől és Zoltántól , majd pár nappal azelőtt is emlékeztetett, így nem volt visszaút.
Na jó, szombatom bánatul elúszott, de hová menekül az ember előle? Ott toporogtam a vigadó előtt, kiöltözve, csokorral és rettenetes hangulattal, abból is azzal az elhatározással, hogy legkésőbb egy óra múltán, csendben, angolosan távozom.
Beléptem a díszterembe, ahol egyből vidám fiatalemberek közé ültettek, Zoltán baráti körébe. Már túl voltak néhány pálinkán, s nem győzték dicsérni, milyen szép, fiatalos nagynéni is én vagyok, s egyáltalán nem nézek ki olyannak, meg hogy ismerkedjünk össze, mulassunk, ahogy csak tudunk. Hát, be is dobtuk magunkat.
A menyasszonyt persze nem ismertem meg. Hosszú évek után a korábbi kis barna egérből hamvas szőke bombázó lett felsőtesttel. Én jobban szerettem egérnek.
Alapvetően komor volt a hangulat: mérges nénik, mogorva bácsik, a vőlegény rémült tekintettel, a menyasszony pedig egészében önnön szépségét és keblét csodálta, s ha nem lett volna ez a jókedvű asztaltársaság, akár virrasztásnak is beillő unatkozásból szólt volna az egész este. A nénik nagyon rosszallóan sandítottak, különösen felém.
Az első pohárköszöntőről lemaradtam, de a második éppen most következett velem! A vőfély, miután kiderítette, ki vagyok, fennhangon konferált be:
Most következik a menyasszony szép, fiatal nagynénje, aki mond pár szót az ifjú párhoz!
Jóindulattal szóltam:
Kedves Ágnes és Zoltán!
A lakodalomban egyébként sem volt hatalmas hangzavar, de most néma csönd ereszkedett mindenre, s abban a pillanatban felfogtam, hogy nem látom a Klára nénimet sehol, és kizárt, hogy annyit változott volna, hogy ne ismerjem meg.
A menyasszonyt Líviának hívják sziszegte az asztal túloldaláról egy rózsaszín ruhás néni. és a vőlegény Norbert.
Hogyhogy Lívia? Milyen Norbert?
Mindig akad, aki csak azért jár idegen lakodalmakba, hogy ingyen egyen-igyon tette hozzá a rózsaszín néni. Volt már ilyen katonabúcsún is nálunk, alig tudtuk kidobni. Egy szemernyi szégyenérzete sincs az ilyeneknek.
Na, gondoltam, ez szépen beindul ma. Minden vendég ragadozónak tűnt: szűkült a szemük, előredőltek, s már csak az ingujjukat nem tűrték fel, de az sem volt messze.
De tessék, íme a meghívóm! kiáltottam oda, meglehetősen hisztérikusan, mutogatva a rózsás meghívót. Itt szerepel minden, hogy Ágnes és Zoltán, ilyen nevű étterem, bankett terem!
A megmentésem egy pincérnek volt köszönhető.
Kisasszony, lehet, hogy önnek a másik emeleten lévő nagyteremben van a helye? szólt oda diszkréten.
Persze oda! Ingyen vacsizni akar, itt már volt, most oda akarja jelentette ki a rózsaszín néni felháborodva. Hogy nem sül le a képe az ilyeneknek? Kalandor!
Tudja Irénke, a pofátlanság fél egészség! csipkelődött a zöld ruhás néni, amolyan alattomosan.
Egyébként egyáltalán nem nézek ki se kicsapongónak, se gaz kalandornak, de ahogy mondják, kívülről mindenki okosabb. A vőlegény barátai próbálták védeni a becsületemet, mire egy lila ruhás néni csak annyit mondott:
Lám, máris sikerült a férfiak fejét elcsavarni!
A rózsaszín néni hozzátette:
Ilyen egy, a könyvelőnket is lecsapta múltkor. Pillanat, s már viszi az embert, ilyenek ezek a nők!
Nem csábítottam el soha senki férjét, de itt már szinte bűnösnek éreztem magam. Még magam is átnéztem a férjek között, hogy ha már így elkönyveltek, legalább legyen valami oka.
Hála az égnek, a kedves pincér gyorsan áttrappolt a másik terembe, s visszahozta Klára nénit, aki egyből átlátta a helyzetet, és sietett bizonygatni, hogy tényleg ismer. Közben olyan furcsán kacsintgatott mindkét irányba, mintha azt üzenné, hogy a fejem sosem volt rendben.
Szóval, elvezetett a másik terembe, ahol tényleg ott volt a barna bőrű szép Ágnes és a már nem is tudom hányadik Zoltán, s ott jó ideig itattak rám mindenféle házi pálinkát.
Szerencsére ajándékot még nem volt időm átadni.
Viszont elkísértek a vőlegény barátai a hibás lakodalomból.
Ma már csak nevetek rajta, de megtanultam: sose menj lakodalomba úgy, hogy nem nézed meg legalább kétszer, hová hívtak. Főleg, ha a családodban minden második nő Klára vagy Ágnes.







