Hatvan éves vagyok, és két hónap múlva töltöm be a hatvanegyet. Nem kerek évforduló, nem hetven vagy nyolcvan, de számomra nagyon fontos. Szeretném megünnepelni. Nem csak egy hirtelen vett tortával vagy egy elkapott ebéddel, hanem valódi, alaposan megszervezett ünnepséggel: vacsora, szépen megterített asztalok, feldíszített székek, pincérek, halk zene. Olyan estét szeretnék, ami végre újra élőnek, elismertnek, és hálásnak érez engem mindenért, amit átéltem.
Az a gond, hogy a gyerekeim ezt nem támogatják.
Két felnőtt fiam van. Mindketten velem élnek a párjaikkal és a gyerekeikkel együtt. A házunk mindig tele: állandó a zsivaj, a tévé folyamatosan megy, a gyerekek szaladgálnak, beszélgetések, néha veszekedések hallatszanak. Természetesen szeretem őket de már alig marad csendes pillanatom. Sosem vagyok egyedül. Sosem.
Dolgoznak ugyan, de az igazság az, hogy a legtöbb kiadást én viselem. A nyugdíjamból, abból a pénzből, amit a férjem rám hagyott, és egy kis vállalkozásból tartom fenn magam. Én fizetem a számlákat, a bevásárlást, a javításokat, és nem egyszer a csak ideiglenes támogatásként adott pénz is állandó segítséggé vált.
Sosem panaszkodtam amiatt, hogy segítek.
Azt viszont nagyon rosszul viselem, hogy mostanra már ők döntenek helyettem.
Mikor szóba hoztam, hogy szeretnék ünnepséget tartani, kijelentették, hogy ez pénzkidobás. Azt mondták, ennyi idősen nincs értelme pénzt áldozni asztalokra, ételekre, pincérekre. Hogy inkább adjam nekik a pénzt befektetésre, szükségletekre, valami hasznosra. Úgy beszéltek velem, mintha felelőtlen lennék a saját pénzemmel.
Elmagyaráztam nekik, hogy nem adósságot csinálnék, hónapok óta gondolkodom ezen. De nem hallgattak meg. Továbbra is azt hajtogatták, hogy ez fölösleges költekezés.
És az egyikük azt mondta:
Anya, ez már nem neked való.
Ez a mondat jobban fájt, mint hittem volna.
Gondolkodni kezdtem olyan dolgokon, amiket sosem mertem kimondani. Hogy néha szeretnék egyedül lenni a saját házamban. Hogy hiányzik, hogy csendben ébredjek fel. Hogy szeretném, ha amikor hazaérek, nem lenne tele a nappalim emberekkel. Hogy szeretnék úgy dönteni, hogy nem kell közben magyarázkodnom.
Már az is eszembe jutott, hogy megkérem őket, költözzenek saját lakásba nem rosszindulatból, hanem mert érzem, hogy a magam részét elvégeztem.
Aztán mégis rám tör a bűntudat.
Félek, hogy önzőnek tűnök.
Nem akarok veszekedni. Nem akarok senkit kidobni a házból egy pillanat alatt. Csak azt szeretném tudni, hogy tényleg hibázom-e azzal, hogy ünnepelni akarok. Hogy csendet szeretnék néha. Hogy úgy szeretném a pénzemet felhasználni, hogy abból én is részesüljek.
Azért írok, mert tanácstalan vagyok hogy ragaszkodjak-e hozzá, vagy megint meghátráljak. Megtartsam-e az ünnepséget, még ha ők nem is helyeslik.
Önök mit gondolnak hibázom, ha saját elképzelésem szerint akarom megünnepelni a születésnapom? Hibázom, ha szeretném, hogy a házam és a pénzem ne csak közös ügy legyen?
Ma este arra jöttem rá, hogy ha folyton mások kedvében járunk, lassan elfelejtjük, kik is vagyunk valójában. Meg kell tanulnom kiállni magamért már csak tiszteletből is, mindazt a sok évet nézve, amit végigdolgoztam.







