Menyem, Borbála nagyon megharagudott rám a lakás miatt, és azóta igyekszik a fiamat is ellenem fordítani.
A fiam, Márton, sajnos belebotlott egy leányba, aki a maga javára használja ki. Az utóbbi időben gyakran beszéli tele a fiam fejét azzal, hogy engem csakis saját magam érdekel, az ő boldogságukról pedig egyáltalán nem gondoskodom. Szerinte ez azért van, mert visszautasítottam a lakáscserét.
A férjem évekkel ezelőtt hunyt el, és Márton az egyetlen gyermekem. Szeretettel és gondoskodással neveltem, mindent megtettem, hogy jó neveltetést kapjon. A házasságáig együtt éltünk a saját kis lakásunkban Budapesten. Már főiskola mellett dolgozni kezdett, és a diploma után hamar jó állást szerzett magának.
A fiam a büszkeségem. Nagyon rendes, dolgos fiú, sikeres a szakmájában. A férjemmel együtt nem tudtunk neki külön lakást venni, mert egyszerűen nem volt rá lehetőségünk. Mi csak a negyvenes éveinkben tudtunk saját otthont venni, előtte mindig albérletben éltünk. Soha nem is várta tőlünk senki, hogy még egy lakást kihasítsunk neki, hiszen mi is úgy vettük meg a miénket, hogy gondosan spóroltunk. Azt gondoltam, majd ő is eléri saját erejéből, amire vágyik.
Amikor Márton elmondta, hogy megismerkedett egy lánnyal, kimondhatatlanul örültem. Mindent megtettem azért, hogy jó kapcsolatot ápoljak menyemmel: soha nem szóltam bele semmibe, nem szóltam meg vagy sértegettem. Nem az volt fontos, hogy ki lesz Márton felesége, csak az, hogy boldog legyen mellette. Eleinte Borbála kedvesnek, illedelmesnek mutatkozott, de csak az esküvő után mutatta ki igazi arcát.
A nászút után Borbála egy nap közölte, hogy otthagyta a munkahelyét, mert a főnöke folyton piszkálta, és szeretne valami jobbat találni. Csakhogy azóta sem dolgozik. Két éve Márton tartja el, ő pedig még csak próbálkozni sem látszik állást találni.
A fiam és a menye Borbála egyszobás lakásában élnek, a város szélén. Mivel Borbála otthon van, Márton nem képes összegyűjteni elég pénzt egy új lakásra, főleg, hogy Borbála a legtöbb fizetést fodrászhoz, kozmetikushoz és ruhákra költi. Elképzelni se tudom, hogyan lehetséges két év alatt semmilyen munkát nem találni. Szerintem csak színleli, hogy jár állásinterjúkra jobban szeret kényelmesen élni a fiam keresetéből.
Egyszer rákérdeztem, terveznek-e gyereket.
Milyen gyerekről beszélünk ekkora helyen? felelte Borbála.
Talán elkezdhetnétek félretenni lakásra, a hitelhez mondtam én.
Minek, ha épphogy kijövünk a hónap végére! vágott vissza Borbála.
Nem volt szívem megmondani neki, hogy ha ő is dolgozna, régen félre tudtak volna tenni valamit. Ha valóban törekednének erre, természetesen segítenék nekik, hiszen én is tettem félre pénzt. De egyelőre nem akarok támogatni egy olyan életmódot, ahol tudom, hogy Borbála minden forintot haszontalanságokra fog elkölteni.
Mostanában Borbála újra előhozakodott a gyerek-kérdéssel. Folyton azzal jön, hogy telik az idő, hol marad már az unoka, de vajon ilyen körülmények között lehetne gyermeket nevelni? Márton is egyre inkább egyetért vele.
Anyu, mi lenne, ha lakást cserélnénk? hozta fel egyik este Márton. Nem kellene semmilyen papírt írni, megszoknánk egymás helyét, mindenkinek kényelmesebb lenne. Nekünk nagyobb tér, neked elég lenne ez a kis lakás.
El sem tudom mondani, mennyire fájt, amit hallottam. Biztos vagyok benne, hogy Márton magától ilyenre sosem gondolt volna. Mondtam neki, hogy abban a lakásban töltöttem életem legszebb éveit, az életem munkája van benne, és nem szívesen költöznék máshová.
Már csak pár év múlva úgyis nyugdíjas leszel mosolygott rám Borbála. Akkor majd unokákat is kapsz.
Egyértelműen nem tetszett a “kedvező ajánlatuk”, és nemet mondtam. Nem akarok elköltözni az otthonomból.
Azután Márton még párszor próbálta szóba hozni, de minden próbálkozásával csak még jobban megbántott. Korábban sosem volt benne az, hogy mások kárára boldoguljon, most meg mintha a felesége kényszerítené erre.
Menjünk, Márton mondta nekem a menye, amikor legutóbb nálam jártak. Láthatod, hogy édesanyádnak tökéletesen mindegy, lesz-e gyerekünk magunktól. Egy ujjal sem segítene rajtunk!
Azóta Márton nem keres, nem veszi fel a telefont, nem hív vissza. Nem értem, hogyan fordulhatott ellenem, amikor mindig mindent megtettem érte. De úgy látom, amíg Borbála van mellette, a saját eszét is elhagyja.
A történetemből azt tanultam meg, hogy akármennyire is szeretjük a gyermekeinket, néha hagynunk kell, hogy a saját útjukat járják még ha ez fájdalmas is. Az önfeláldozásnak vannak határai, és néha a legnagyobb tanítás az, ha kiállunk magunkért, és megtanítjuk őket arra, hogy a boldogság nem mindig jár együtt az önzőséggel.
