Negyvenhat éves vagyok, és ha valaki kívülről nézné az életemet, valószínűleg azt gondolná, minden rendben van. Huszonnégy évesen férjhez mentem nem voltam egy kimondottan időhúzó típus , és egy szorgalmas, megbízható férfihoz mentem hozzá, akit Zoltánnak hívnak. A gyerekeink is gyorsan, egymás után érkeztek huszonhat, majd huszonnyolc évesen szültem meg őket. Az egyetemet félbehagytam, mert az órarendek sehogy sem passzoltak a gyerekekhez, ők meg amúgy is picik voltak, és hát mindig ott lebegett a lesz még időm később mantrája. Soha nem volt nagy veszekedés vagy szaftos dráma. Minden ment a magyar módra, ahogy azt tanítják: lépésről lépésre, csendben, panasz nélkül.
Az évek ugyanazt a rutint hozták. Hajnalban keltem, mire a többiek felébredtek, már a reggeli is gőzölgött az asztalon. Rákészültem a napra, gyors takarítás, gyerekek suliba, majd irány a munka. Délután hazaérve már sült is a lecsó, ment a mosás, rendeztem a káoszt férjem is biztos szerette, hogy egy magyar asszony ilyen pengén tartja a házat. Hétvégente családi ebédek, névnapi koccintások, kötelező rokonlátogatás. Mindig helytálltam, nekem sosem volt nincs kedvem napom. Ha valami hiányzott, rögtön megoldottam. Ha valami elromlott, javítottam. Ha valaki nyavalygott, én vigasztaltam. Soha nem gondolkodtam el rajta, vajon akarok-e mást.
A férjem amúgy rendes ember. Soha nem csapott botrányt, nem bántott, megvolt a vacsoránk, együtt tv-zgettünk, aztán alvás. Soha nem volt egy túlzottan gyengéd típus, de hideg sem volt. Nem akart sokat az élettől, de panaszkodni sem panaszkodott. A beszélgetéseink leginkább a csekkekről, a gyerekekről és a ház körüli teendőkről szóltak, amiken szép magyar módra elszöszmötöltünk.
Egy teljesen átlagos keddi napon összeestem a kanapéra a nagy semmiben. Nem azért, mert minden a legnagyobb rendben volt hanem azért, mert teljesen feleslegesnek éreztem magam. Senkinek épp nem volt rám szüksége. Körbenéztem: évekig én tartottam egyben ezt a lakást, de most már magammal nem tudtam mit kezdeni benne.
Akkor eszembe jutott, hogy ott porosodik egy fiók telis-tele régi iratokkal. Kinyitottam, és előkerültek félig elvégzett tanfolyamok, félbehagyott diplomák, régen lejegyzett ötletek, minden, amit valaha majd később alapon félretettem. Néhány régi fotót is megnéztem; voltam én is fiatal, mielőtt feleség lettem, anya lettem, vagy az az ember, aki mindent megold. Nem igazán lettem nosztalgikus. Valami rosszabb tört rámszegény magyar módra: mintha minden meglenne, és mégsem kérdeztem meg magamtól egyszer sem, hogy tényleg ezt akartam-e.
Kezdtem észrevenni, mennyi mindent alapnak vettem. Hogy sosem kérdezi meg senki, hogy vagyok. Ha hullafáradtan hazaérek, akkor is én döntöm el, mi legyen a vacsora. Ha Zoltán mondja, hogy nincs kedve rokonokhoz menni, hát nem megyünk. Ha én nem szeretnék, az szóba sem jöhet Az én véleményem persze létezik, csak hát súlytalan. Nem voltak veszekedések vagy üvöltözések, de helyem sem nagyon.
Egy este vacsoránál odavetettem, hogy újra szeretném folytatni a tanulmányaimat, vagy kipróbálnék valami teljesen mást. Zoltán rám nézett, olyan tipikus magyar Minek az most? arcot vágott. Nem rosszindulatból mondta, csak mintha nem értené, egyáltalán miért kellene változtatni valamin, ami szerinte működik. A lányom, Réka, és a fiam csak ültek csendben. Senki sem tiltakozott, de támogató is annyi volt, mint hó augusztusban. Akkor értettem meg, hogy az én helyem ennek a családnak olyan fix, mint a pirospaprika helye a magyar konyhában újítani persze lehet, csak kicsit furán néznek rá.
Még most is együtt élünk Zoltánnal, nem csomagoltam, nem dramatizáltam túl semmit. Nem csapom be már magamat sem. Huszonvalahány évig éltem, hogy egy jól szervezett (bár kissé unalmas) magyar család anyja-asszonykája legyek csak épp nem én voltam a történet főszereplője, hanem mindenki más.
Na, kérdem én: egy ilyenből hogy is lehet helyrejönni, anélkül, hogy legalább három szelet Dobos tortát meg ne enne az ember?







