Az idős hölgy Robert felé fordult, és olyan szavakat mondott, amelyektől végigfutott a hideg a hátán: „Ma gyönyörű, napsütéses nap lesz. Bőven lesz időnk valamire.” Robert egy csendes szerda reggelen utazott a HÉV-en, a fülkében csak néhány utas volt. Egy idős asszony szállt fel, és mellé ült – egyértelműen a vidéki kiskertjéhez tartott, akárcsak Robert és a többi utas. Robert gondolatai felesége emlékével voltak tele; régen együtt gondozták a parcellájukat, de felesége betegsége óta kerülte a helyet, hiszen a magány és melankólia gyakran rátört. Amikor a szerelvény megállt a megállóban, a néni Roberthez fordult, és olyan szavakkal szólította meg, amelyeket néhai felesége is használt: „Ma gyönyörű, napsütéses nap lesz. Bőven lesz időnk valamire.” Meglepve bólintott, és beszélgetni kezdtek: szó esett a gyenge termésről, a nehéz télről és a jövő évi reményekről is. A buszmegállóhoz érve Robert meglepődött, hogy eddig még sosem futott össze a hölggyel. Egy darabig együtt haladtak, majd elváltak útjaik. Mikor Robert kiért saját kertjéhez, látta, hogy rengeteg gaz nőtt fel távollétében. A beszélgetés azonban új lendületet adott neki, így lelkesen kezdett hozzá a gyomláláshoz és az ásáshoz. Az új lendületű munka örömmel és büszkeséggel töltötte el, s eldöntötte, hogy egyelőre nem adja el az ingatlant. Megpihent a padon, teát ivott, szendvicset evett, és gyönyörködött a kedvenc virágait ringató szellőben meg az almafáról lehulló, érett gyümölcsökben. Robert kedélye jelentősen javult, s megfogadta: gyakrabban jár majd ki a kertbe. Amikor gombászni indult az erdőbe, úgy érezte, mintha egy nehéz szikla gördült volna le a szívéről – a munka ismét örömöt és célt adott neki. Hazafelé találkozott azzal az idős hölggyel, akivel reggel is szóba elegyedett. Megosztották egymással az almákat, és jókedvűen beszélgettek a kertészkedésről. A néni biztatta, hogy az élet még sok örömet tartogat, és a munka a kertben nemcsak feladat, hanem örömforrás is lehet. Amikor Robert leszállt a megállójában, az alkonyi napfényben már elégedetten és megkönnyebbülten mosolygott – a bánat teher már lekerült a válláról.

Az idős asszony megfordult, ránézett Róbertre, és olyan szavakat mondott neki, amelyek végigfutottak a gerincén: Ma gyönyörű, napsütéses nap lesz. Lesz elég időnk, hogy igazán csináljunk valamit.

Róbert szerdán, egy csendes délután utazott vonattal, a fülkében alig pár utas, mind nyugodt, magukba mélyedve. Egy öreg hölgy szállt fel a Keleti pályaudvarnál; leült mellé, kosarában friss tojások, némi zöldség. Látszott, ő is vidékre tart a kiskertjéhez, ahogyan Róbert, s a többiek. Róbertet elöntötték az emlékek réges-rég, még Ilonával, a feleségével dolgoztak együtt a telekben. Mióta Ilona meghalt, inkább kerülte a kertet. A magány és a veszteség sajgó űrt hagyott benne.

A vonat lelassult, bekúszott a szegedi állomásra. Az idős asszony, akinek selymes, deres haja fehéren világított a napsütésben, Róberthez fordult és azt mondta: Ma gyönyörű, napsütéses nap lesz. Lesz elég időnk, hogy igazán csináljunk valamit. Pontosan így szólt régen Ilona, és Róbert hátán jeges borzongás futott végig, mintha megelevenedett volna a múlt. Csak bólintott, és beszélgetni kezdtek. Szóba kerültek a gyenge termésű év, a hosszú, hideg tél, a szőlő, ami idén is betegeskedett, és hogy lesz-e eredményesebb a következő év. Mindketten reménykedtek.

Amikor a buszmegállóhoz értek, Róbert meglepődött, hogy sosem találkozott korábban ezzel az asszonnyal. Egy darabig együtt sétáltak a Maros partján, vidáman beszélgetve, aztán útjaik elváltak. Róbert elérte a telkét, és döbbenten látta, mennyi gaz nőtt az elhanyagolt kertben. De a különös beszélgetés az öregasszonnyal mintha új lendületet adott volna neki. Körbenézett a nap sütött, madarak csiripeltek a bodzabokrok között, s úgy érezte, újra van kedve kísérletezni, dolgozni.

Tele erővel fogott neki, hogy kigyomlálja az ágyásokat, ásott, metszegetett. Kétkezi munkája eredményét nézve, a sötét föld illatát beszívva eldöntötte, nem adja el még a telket nem most. Kis padra ült, elővette a szalámis szendvicset, termoszból kortyolt egy adag forró teát. A szellőben ringó narancssárga liliomok, és az almafa alatt lehullott érett gyümölcsök boldog, meleg emlékeket idéztek.

Róbertben mintha valami megfordult volna; a szomorúságát öröm váltotta, elhatározta, gyakrabban kijön ide. Amikor utána gombákat szedett az erdő szélén, rájött, mennyivel könnyebb a lelke. Úgy döntött, folytatja ez a munka ad értelmet az életének, ahogy valaha Ilonával is tette.

Útban visszafelé ismét találkozott az ismerős öregasszonnyal. Együtt majszolták a hozott almát, s közben jókat nevettek a mindennapi kertészproblémákon. Az idős hölgy Piroska biztatóan rámosolygott: Van még előtted sok idő, Róbert. A kert adhat örömöt, értelmet, s új célokat. Mire elváltak a Kálvin téri megállónál, Róbert elégedetten, hálásan mosolygott az alkonyi nap felé. Nem érezte már magát egyedül és nem nyomta a bánat. Az élet új szakasza kezdődött számára a magyar vidéken, magány nélkül.

Rate article
News 24 Justall
Az idős hölgy Robert felé fordult, és olyan szavakat mondott, amelyektől végigfutott a hideg a hátán: „Ma gyönyörű, napsütéses nap lesz. Bőven lesz időnk valamire.” Robert egy csendes szerda reggelen utazott a HÉV-en, a fülkében csak néhány utas volt. Egy idős asszony szállt fel, és mellé ült – egyértelműen a vidéki kiskertjéhez tartott, akárcsak Robert és a többi utas. Robert gondolatai felesége emlékével voltak tele; régen együtt gondozták a parcellájukat, de felesége betegsége óta kerülte a helyet, hiszen a magány és melankólia gyakran rátört. Amikor a szerelvény megállt a megállóban, a néni Roberthez fordult, és olyan szavakkal szólította meg, amelyeket néhai felesége is használt: „Ma gyönyörű, napsütéses nap lesz. Bőven lesz időnk valamire.” Meglepve bólintott, és beszélgetni kezdtek: szó esett a gyenge termésről, a nehéz télről és a jövő évi reményekről is. A buszmegállóhoz érve Robert meglepődött, hogy eddig még sosem futott össze a hölggyel. Egy darabig együtt haladtak, majd elváltak útjaik. Mikor Robert kiért saját kertjéhez, látta, hogy rengeteg gaz nőtt fel távollétében. A beszélgetés azonban új lendületet adott neki, így lelkesen kezdett hozzá a gyomláláshoz és az ásáshoz. Az új lendületű munka örömmel és büszkeséggel töltötte el, s eldöntötte, hogy egyelőre nem adja el az ingatlant. Megpihent a padon, teát ivott, szendvicset evett, és gyönyörködött a kedvenc virágait ringató szellőben meg az almafáról lehulló, érett gyümölcsökben. Robert kedélye jelentősen javult, s megfogadta: gyakrabban jár majd ki a kertbe. Amikor gombászni indult az erdőbe, úgy érezte, mintha egy nehéz szikla gördült volna le a szívéről – a munka ismét örömöt és célt adott neki. Hazafelé találkozott azzal az idős hölggyel, akivel reggel is szóba elegyedett. Megosztották egymással az almákat, és jókedvűen beszélgettek a kertészkedésről. A néni biztatta, hogy az élet még sok örömet tartogat, és a munka a kertben nemcsak feladat, hanem örömforrás is lehet. Amikor Robert leszállt a megállójában, az alkonyi napfényben már elégedetten és megkönnyebbülten mosolygott – a bánat teher már lekerült a válláról.