Ez a történet házasságom hajnalán esett meg, amikor én és a férjem, Gábor, épp csak kimondtuk a boldogító igent. Furcsaságot vettem észre, de akkor még nem tulajdonítottam neki jelentőséget. Nem a férjem volt a probléma mindmáig tökéletes társ számomra , hanem az anyósa, vagyis Gábor édesanyja, Márta.
Minden a lagzin kezdődött: Márta nénémet nehéz sors vagy valami hasonló gyötörhette, mert úgy ült ott, mint akinek temetésre jött. Amikor az esküvő után beköltöztünk hozzá mivel fiatalok voltunk, és még nem sikerült saját lakást vennünk a fizetésünkből, forintból , Márta olyan szívélyességgel fogadott minket, hogy majdnem elhittem, örül a boldogságunknak, és a lagzin mutatott szomorúsága csupán rosszullétből fakadt.
Mégis, a mosolya mögött olykor furcsa gúny csillant, és tapintatosnak tűnő megjegyzései valójában rejtett szemrehányások voltak. Például egyik éjszaka felriadtam, hogy mosogat a konyhában újra mosogatja azt, amit én már előző este kitisztítottam. Amikor rákérdeztem, ő ártatlan arccal közölte, hogy koszosak voltak. Akkor kezdtem el kételkedni az őszinteségében.
Sokáig azt hittem, hogy anyás féltékenysége csak jó szándékú tanács, és bizalmamba fogadtam. Megosztottam vele legszemélyesebb gondjaimat, vitákat Gáborral. De az egyik barátnőm, Eszter aki Márta munkahelyén sofőrként dolgozott furcsa pletykákat kezdett hallani. Márta a saját kolléganőinek arról beszélt, hogy Gábor csóró, én pedig az önző, aki a lakására fenekedik. Innen tudtam: Márta nem a szövetségesem.
Márta megszállottja volt a tisztaságnak, lakása akár egy műtő. Tőlünk is az ő szintjeit várta el. Mi igyekeztünk, de képtelenség volt megfelelni. Amikor két hétre elutazott egy szakmai útra, szigorúan megparancsolta, hogy véletlenül se hanyagoljuk a rendet. Egy porcica az előszobában, vagy egy hajszál a fürdőben már infarktust okozott volna nála. Amíg otthon volt, görcsösen rendeztük a lakást.
Az elutazás idején végre fellélegezhettünk, és csak az érkezése előtt terveztünk nagyobb nagytakarítást. De ő, mintha elolvasta volna a gondolatainkat, szándékosan más időpontra jelentette be visszatérését, ráadásul egy hadsereg barátnővel együtt hogy aztán ott helyben megszégyenítsen minket.
Szerencsére Eszter barátném időben figyelmeztetett a cselre. Elöntött a düh, és elhatároztam, hogy nem adom alább. Olyan patyolattisztaságot varázsoltam a lakásban, hogy Márta sehol sem találhatott hibát. Minden csillogott, mint a koronaékszerek.
Délután megérkezett Márta, a kis barátnői csapattal és a mosolygós sofőrrel. Kacagva, kulccsal a kezében lépett be, mögötte a barátnők kíváncsian suttogva. Amikor feltárult előttük a csillogó lakás, barátnői csak csodálkoztak és Márta arcán haragos grimasz csak szótlanul nézelődött, én közben a kezem szorítottam a ruhám mögött, gondolatban biztatva magam: Nem találsz semmit, nem találsz!
Ráadásul még azt is megkérdeztem, miközben a porszívót a helyére tettem:
Márta néni, honnan ilyen ragyogó szőnyeget szerzett?
Sosem láttam ennyire zavarban. Mindenki nevetve figyelte, ahogy kutat valami hibát, de hiába. Attól a naptól kezdve Márta pletykáival senki sem törődött, sőt, sokan mellém álltak a konfliktusban. Igazi csapás volt neki ez a nap, és bár tizenhét év telt el, biztosra veszem, hogy még mindig emlékszik rá.
