Egy teljes éven át adtunk pénzt a gyerekeinknek, hogy kifizessék a lakáshitelt! Többet nem adok nekik egy fillért sem!
Férjemmel együtt csak egy gyermekünk született, egy fiúnk, aki ma már felnőtt ember. Saját családja is van, sőt, már unokákkal is megajándékozott bennünket.
A régi időkben, amikor én felnőttem, a Kádár-korszakban, harmincévesen házasodtam meg. Akkoriban már azt mondták rám, hogy vénlány vagyok. Érthető módon mindenki azonnal várta, hogy gyerekem legyen. Ha valakinek akkoriban nem született gyereke, szinte úgy néztek rá, mintha leprás lenne.
Hát, mi a férjemmel csak egy fiút vállaltunk, de úgy döntöttünk, hogy ez bőven elég. Művelt emberek lévén tisztában voltunk azzal, mennyi pénzbe kerül egy gyereket rendesen felnevelni. És ahogy egyre több gyereke van az embernek, úgy nőttek volna a kiadások is.
Nem véletlenül döntöttünk úgy, hogy maradunk egynél. Így mindent megadtunk a fiunknak: rendes oktatást, gondtalan gyermekkort, saját magunknak is biztosított életet.
Aztán a fiunk egészen másként gondolkodott. Nem sokkal az esküvőjük után a menye, Flóra teherbe esett, és megszületett az első unokánk. A fiatal párnak nem volt saját lakásuk, ezért vettek fel lakáshitelt. Valahogy hónapról hónapra fizettük a részleteket. Aztán kiderült, hogy Flóra ismét várandós. Megkérdeztem tőlük, hogy hogyan képzelik két gyerekkel és hitellel az életet, miből fogják törleszteni ezt az óriási terhet. Megsértődtek, azt mondták, megoldják. Én erre azt feleltem, hogy ha meg tudják oldani, akkor szép, oldják is meg.
Sokáig úgy tűnt, boldogulnak. De aztán Flóra nem tudott visszamenni dolgozni, a fiunkat pedig elbocsátották a munkahelyéről. Nem volt mit tenni, beköltöztek a mi lakásunkba, amit épp kiadtunk. A férjem úgy döntött, segítünk nekik, közösen törlesztjük a hitelüket. Így hát egy teljes esztendőt arra áldoztunk, hogy fizessük az ő lakáshitelüket. Azt hittük, milyen nagyszerű dolgot teszünk velük, hogy minden rendben lesz.
Akkor ért minket az igazi meglepetés, amikor nemrég megtudtuk, hogy a hitelt valójában nem fizették rendesen már fél éve elmaradásban vannak. Hová lett az a sok pénz, amit odaadtunk nekik? A férjem dühös, azt mondja, nincs már ereje ehhez. Én meg csak értetlenül állok, nem találom a szavakat. Abban hittünk, hogy segítünk, és közben a gyerekeink a mi nyakunkon éltek kényelmesen. Most pedig, hát, mit is tehetnénk?
