– Apa, többet ne gyere hozzánk! Amikor elmész, anyu mindig sírni kezd, és sír egészen reggelig. – Elalszom, felkelek, újra elalszom, megint felkelek, és ő csak sír és sír. Megkérdezem: „Anyu, miért sírsz? Apa miatt?..” – Anyu azt mondja, nem sír, csak náthás, azért szipog. De hát már nagy vagyok, tudom, hogy ilyen nátha nincsen, hogy a hangjában is könnyek vannak. Apa és Dóri épp egy kávézóban ültek, apa kevergette a kihűlt feketéjét miközben Dóri a fagylalt műalkotásához sem nyúlt – színes gombócok, tetején mentalevél, meggy és olvasztott csoki. Bármelyik hatéves kislány odalenne ezért a csodáért… csak nem Dóri, mert már múlt pénteken eldöntötte, hogy most apával komolyan beszél. Apa hosszasan hallgatott, aztán megszólalt: – Mit csináljunk, kicsim? Ne találkozzunk többet? Hogy éljek nélküled?.. Dóri ráncolta az orrát – pont olyan szép „krumpliorr”, mint anyué… – Nem, apa. Nélküled én sem tudok lenni. Inkább csináljuk úgy, hogy te hívod anyát, és megbeszélitek, hogy minden pénteken az óviból te jössz értem! – Sétálunk, ha akarsz, kávézunk vagy fagyizunk is, mesélek neked mindenről – hogy mi van velem és anyával. Majd elgondolkodott, aztán így szólt: – Ha anyát látni szeretnéd, minden héten lefotózom és megmutatom. Jó lesz? Apa csak mosolygott, bólintott: – Rendben, kicsim, így legyen… Dóri megkönnyebbülten fújt egyet, aztán végre nekilátott a fagyinak. De a beszélgetés java még hátravolt, hiszen a legfontosabbat el kellett mondani: így, szivárványos fagyi-bajusszal, komolyan, szinte felnőtten nézett apára… Majdnem nő volt már, aki a férfira vigyázni akar – még ha az már kicsit öregebb, hiszen múlt héten volt apa szülinapja. Dóri rajzolt neki az oviban egy szép lapot, óriási „35”-össel. A kislány arca elkomorodott, összevonva a szemöldökét: – Apa, szerintem neked meg kéne nősülnöd… Majd kegyesen hozzátette: – Nem vagy te … olyan nagyon öreg… Apa egy pillanatra nevetett: – Hát persze, „nem olyan nagyon”… Dóri lelkesen folytatta: – Tényleg nem! Nézd csak, anyához már kétszer is átjött Sanyi bácsi, még kopasz is, – itt felül… Megsimította a feje búbját, de amikor apa feszülten nézett rá, rájött, hogy elárulta anyu titkát. Sietségében a saját szájára tette a kezét, szemét nagyra nyitotta – ami annyit jelentett: baj van. – Sanyi bácsi? Melyik Sanyi bácsi jár hozzátok ilyen gyakran? Az anyu főnöke? – mondta apa szinte hangosan, fél kávézó hallotta. – Nem tudom, apa… – Dóri zavarba jött a heves reakciótól. – Talán főnök is – de mindig hoz nekem cukrot, és tortát is. – Meg anyának virágot… – Dóri tűnődött, vajon elmondhatja-e ezt apának. Apa összefonta ujjait az asztalon, sokáig nézett rájuk, Dóri érezte, hogy apa most nagyon fontos döntést hoz. Ezért várt – és már tudta, vagy inkább sejtette, hogy a férfiakat finoman ösztönözni kell a jó döntésekre. És ki ösztönözze, ha nem az egyik legfontosabb nő, a lánya? Végül apa nagyot sóhajtott, felemelte a fejét és azt mondta – olyan komolyan, ahogy Otelló Desdemonát kérdezte: – Menjünk, kicsim. Késő van, hazaviszlek. Most beszélek anyával. Dóri nem kérdezte, miről fog beszélni anyával, de érezte, hogy ez most igazán fontos, úgyhogy villámgyorsan elkanalazta a fagylaltot, majd még gyorsabban letette a kanalat, leszállt a székről, letörölte a száját, szippantott egyet, és felemelt fejjel, határozottan mondta: – Készen vagyok. Mehetünk… Hazafelé szinte futottak – pontosabban apa futott, Dórit kézen fogva, mintha zászlóként repülne mellette. Felértek a lépcsőn, miközben a lift elvitte valamelyik szomszédot – apa Dórira nézett, ő fel, kérdezte: – Na? Miért állunk? Kit várunk? Hiszen hetedik az csak… Apa karjába kapta Dórit és felszaladtak. Anyu végül ajtót nyitott, apa rögtön a lényeggel kezdte: – Ezt nem teheted! Milyen Sanyi? Hiszen szeretlek. És nekünk itt van Dóri… Majd Dórit ölelve átölelte anyát is, Dóri mindkettőt, szorosan a nyakuk köré fonta a karját, becsukta a szemét – mert most a felnőttek csókolóznak… Így történt, hogy két makacs felnőttet egy kicsi lány békített össze: szerették egymást, őket is, csak a büszkeség és régi sérülések választották el őket… Írjátok meg kommentben, mit gondoltok! Ha tetszett, lájkoljátok!

Apa, légy szíves, ne gyere hozzánk többet látogatóba! Mert amikor elmész, anya mindig sírni kezd. És sír egészen reggelig.

Én elalszom, majd felkelek, megint elalszom, megint felkelek, és ő csak sírdogál tovább. Kérdezem is tőle: “Anya, miért sírsz? Apa miatt?”

És ő azt mondja, hogy nem sír, csak az orra folyik, mert megfázott. De én már nagy vagyok, tudom, hogy nincs olyan nátha, amiben a hangod is könnyes lesz.

Nóra apukája egy kis budapesti cukrászdában ült lányával egy asztalnál, kanalazta a kávét a parányi, fehér csészéből, mely már kihűlt.

A kislány a fagyijához hozzá sem nyúlt, pedig előtte üvegkelyhében igazi művészeti remekmű: színes gömbök, felül friss mentalevéllel és cseresznyével díszítve, az egészet olvasztott csokoládé borította.

Bármelyik hatéves kislány megadná magát ennek a csábításnak. Csak Nóra nem, mert ő már múlt pénteken eldöntötte, hogy komoly beszédet folytat apával.

Apa hosszasan hallgatott, majd megszólalt:

Mit csináljunk most, lányom? Ne találkozzunk egyáltalán? Hogy élnék én akkor tovább?..

Nóra felhúzta az orrát, ami épp olyan kedvesen gombócos, mint anyáé, gondolta magában, aztán mondta:

Nem, apa. Én sem bírnám nélküled. Csináljuk inkább úgy Hívjad fel anyát, és egyezzetek meg, hogy minden pénteken oviból te hozol haza engem.

Akkor sétálgatunk, kávézunk vagy fagyizunk, együtt leülünk valahol. Én pedig beszámolok neked, mi van otthon, hogyan élünk anyával.

Nóra újra elgondolkodott kicsit, majd folytatta:

És ha nagyon szeretnéd anyát látni, akkor minden héten okostelefonnal lefotózom őt neked, és megmutatom a képeket. Jó lenne úgy?

Apa nem nézett rá, csak halványan elmosolyodott, bólintott:

Legyen, élhetünk így mostantól, kicsim…

Nóra nagyot sóhajtott, megkönnyebbülten. Elkezdte kanalazni a fagyiját, de beszélni akart még hiszen a legfontosabb dolgok csak most következnek. Amikor a színes fagylaltgömbökből édes “bajusz” lett, lenyalta azt és egészen komoly lett, szinte felnőtt.

Majdnem nő, aki gondoskodni szeretne a férfijáról még ha az a férfi már nem is fiatal, hiszen múlt héten volt apa születésnapja. Nóra gondosan, óvodában rajzolt neki egy képeslapot, és rajzolta rá a hatalmas “28”-as számot.

A lány arca ismét komoly lett, összehúzta a szemöldökét:

Szerintem neked újra meg kellene házasodnod…

Majd nagylelkűen hozzáfűzte kis hazugságát:

Hiszen nem is vagy olyan öreg

Apa értékelte a lány “jóindulatú gesztusát”, és nevetett:

Ugyan, szóval “nem is olyan”?

Nóra lelkesen folytatta:

Persze, nem úgy! Nézd csak, ott van bácsi Pál, aki már kétszer is járt nálunk anyánál, még kopaszodik is egy kicsit, itt…

Nóra mutatta a saját feje búbját, kisimogatta a puha fürtöket. Aztán rájött, mikor apa hirtelen feszülten belepillantott a szemébe, hogy elárulta anya titkát.

Gyorsan mindkét kezét a szájára tette, nagy szemekkel nézett: ez jelentette, hogy megijedt és zavarba jött.

Bácsi Pál? Ki az a bácsi Pál, aki hozzátok vendégségbe jár? Az anyád főnöke? mondta apa, már-már hangosan, hogy az egész cukrászda hallja.

Nem tudom, apa… Nóra összezavarodott a heves reakciótól. Talán tényleg főnök. Csak jön, mindig hoz nekem cukorkát, nekünk pedig tortát.

Meg Nóra mérlegelte, megoszthatja-e ezt apával virágot hoz anyának.

Apa összekulcsolta az ujjait maga előtt az asztalon, csendben nézte őket. És Nóra érezte, hogy most, pont most, apa nagyon fontos döntés előtt áll.

Így hát várt a fiatal nő, nem sürgette a férfit már sejtette, hogy a férfiak lassan gondolkodnak, és néha kell egy jó lökés a helyes döntéshez.

Ki lökje meg őt, ha nem egy nő ráadásul a legfontosabb a szívének.

Apa sokáig hallgatott, végül nagyot sóhajtott, felemelte a fejét, és azt mondta… Ha Nóra kicsit nagyobb lenne, már felismerné a tragédiával teli hangsúlyt, mint amivel Otello kérdezte Desdemonát.

De egyelőre nem ismerte Otellót, Desdemonát, sem más nagy szerelmeseket. Ő csak tapasztalt, figyelte, ahogy az emberek örülnek vagy szenvednek apró dolgokon.

Apa így szólt végül:

Menjünk, Nóra. Késő van, hazakísérlek. Most beszélni fogok anyával.

Miről fog beszélni, nem kérdezte már, de érezte, hogy ez nagyon fontos, így gyorsan befejezte a fagyit.

Rájött, hogy ami apa döntött, sokkal jelentősebb, mint bármilyen finomság, ezért határozottan letette a kanalat, lecsúszott a székről, kézfejével letörölte a maszatos száját, megfújta orrát és komolyan, apjára nézve mondta:

Készen állok. Induljunk…

Hazafelé nem sétáltak, hanem szinte futottak igazából apa futott, de Nóra kezét szorította, így szinte lobogott mellette, mint egy zászló.

Amikor beléptek a lépcsőházba, a lift épp elindult felfelé a szomszédokkal. Apa kissé tanácstalanul nézett Nórára. Ő felnézett rá, és kérdezte:

Na, mit állunk itt, várunk valakire? Hiszen csak a hetedik!

Apa ölbe kapta Nórát, és rohant felfelé a lépcsőkön.

Mikor anya végre kinyitotta a bejárati ajtót apa hosszú, feszült csengetései után, apa rögtön a legfontosabbal kezdte:

Ezt nem teheted meg velünk! Miféle Pál? Hiszen szeretlek. És itt van a lányunk, Nóra

Majd Nórát a karjában tartva magához ölelte anyát is. Nóra pedig mindkettőt átkarolta, becsukta a szemét. Mert a felnőttek csókolóztak…

Így történt, hogy két makacs felnőttet végül egy kislány békített ki, aki mindkettőt szerette, ők szerették egymást, mégis engedték, hogy a büszkeségük és a sérelmeik közéjük álljanak…

Végül talán az a tanulság, hogy néha egy gyerek is megértettebb és bölcsebb lehet, mint a felnőttek hiszen a szeretet, ha őszinte, mindig utat talál, még akkor is, ha mi magunk nehezítjük meg az egymáshoz vezető útját.

Rate article
News 24 Justall
– Apa, többet ne gyere hozzánk! Amikor elmész, anyu mindig sírni kezd, és sír egészen reggelig. – Elalszom, felkelek, újra elalszom, megint felkelek, és ő csak sír és sír. Megkérdezem: „Anyu, miért sírsz? Apa miatt?..” – Anyu azt mondja, nem sír, csak náthás, azért szipog. De hát már nagy vagyok, tudom, hogy ilyen nátha nincsen, hogy a hangjában is könnyek vannak. Apa és Dóri épp egy kávézóban ültek, apa kevergette a kihűlt feketéjét miközben Dóri a fagylalt műalkotásához sem nyúlt – színes gombócok, tetején mentalevél, meggy és olvasztott csoki. Bármelyik hatéves kislány odalenne ezért a csodáért… csak nem Dóri, mert már múlt pénteken eldöntötte, hogy most apával komolyan beszél. Apa hosszasan hallgatott, aztán megszólalt: – Mit csináljunk, kicsim? Ne találkozzunk többet? Hogy éljek nélküled?.. Dóri ráncolta az orrát – pont olyan szép „krumpliorr”, mint anyué… – Nem, apa. Nélküled én sem tudok lenni. Inkább csináljuk úgy, hogy te hívod anyát, és megbeszélitek, hogy minden pénteken az óviból te jössz értem! – Sétálunk, ha akarsz, kávézunk vagy fagyizunk is, mesélek neked mindenről – hogy mi van velem és anyával. Majd elgondolkodott, aztán így szólt: – Ha anyát látni szeretnéd, minden héten lefotózom és megmutatom. Jó lesz? Apa csak mosolygott, bólintott: – Rendben, kicsim, így legyen… Dóri megkönnyebbülten fújt egyet, aztán végre nekilátott a fagyinak. De a beszélgetés java még hátravolt, hiszen a legfontosabbat el kellett mondani: így, szivárványos fagyi-bajusszal, komolyan, szinte felnőtten nézett apára… Majdnem nő volt már, aki a férfira vigyázni akar – még ha az már kicsit öregebb, hiszen múlt héten volt apa szülinapja. Dóri rajzolt neki az oviban egy szép lapot, óriási „35”-össel. A kislány arca elkomorodott, összevonva a szemöldökét: – Apa, szerintem neked meg kéne nősülnöd… Majd kegyesen hozzátette: – Nem vagy te … olyan nagyon öreg… Apa egy pillanatra nevetett: – Hát persze, „nem olyan nagyon”… Dóri lelkesen folytatta: – Tényleg nem! Nézd csak, anyához már kétszer is átjött Sanyi bácsi, még kopasz is, – itt felül… Megsimította a feje búbját, de amikor apa feszülten nézett rá, rájött, hogy elárulta anyu titkát. Sietségében a saját szájára tette a kezét, szemét nagyra nyitotta – ami annyit jelentett: baj van. – Sanyi bácsi? Melyik Sanyi bácsi jár hozzátok ilyen gyakran? Az anyu főnöke? – mondta apa szinte hangosan, fél kávézó hallotta. – Nem tudom, apa… – Dóri zavarba jött a heves reakciótól. – Talán főnök is – de mindig hoz nekem cukrot, és tortát is. – Meg anyának virágot… – Dóri tűnődött, vajon elmondhatja-e ezt apának. Apa összefonta ujjait az asztalon, sokáig nézett rájuk, Dóri érezte, hogy apa most nagyon fontos döntést hoz. Ezért várt – és már tudta, vagy inkább sejtette, hogy a férfiakat finoman ösztönözni kell a jó döntésekre. És ki ösztönözze, ha nem az egyik legfontosabb nő, a lánya? Végül apa nagyot sóhajtott, felemelte a fejét és azt mondta – olyan komolyan, ahogy Otelló Desdemonát kérdezte: – Menjünk, kicsim. Késő van, hazaviszlek. Most beszélek anyával. Dóri nem kérdezte, miről fog beszélni anyával, de érezte, hogy ez most igazán fontos, úgyhogy villámgyorsan elkanalazta a fagylaltot, majd még gyorsabban letette a kanalat, leszállt a székről, letörölte a száját, szippantott egyet, és felemelt fejjel, határozottan mondta: – Készen vagyok. Mehetünk… Hazafelé szinte futottak – pontosabban apa futott, Dórit kézen fogva, mintha zászlóként repülne mellette. Felértek a lépcsőn, miközben a lift elvitte valamelyik szomszédot – apa Dórira nézett, ő fel, kérdezte: – Na? Miért állunk? Kit várunk? Hiszen hetedik az csak… Apa karjába kapta Dórit és felszaladtak. Anyu végül ajtót nyitott, apa rögtön a lényeggel kezdte: – Ezt nem teheted! Milyen Sanyi? Hiszen szeretlek. És nekünk itt van Dóri… Majd Dórit ölelve átölelte anyát is, Dóri mindkettőt, szorosan a nyakuk köré fonta a karját, becsukta a szemét – mert most a felnőttek csókolóznak… Így történt, hogy két makacs felnőttet egy kicsi lány békített össze: szerették egymást, őket is, csak a büszkeség és régi sérülések választották el őket… Írjátok meg kommentben, mit gondoltok! Ha tetszett, lájkoljátok!