Add át a kulcsot a lakásunkhoz – Apáddal már mindent megbeszéltünk – mondta Olga, miközben ráhelyezte tenyerét fia kezére. – Eladjuk a telket, a kétmillióból kitesszük az első részletet a lakásra, nektek pedig elég legyen már albérletből albérletbe vándorolni. András megmerevedett a kávéscsészével félúton a szájához, felesége, Natália is abbahagyta a rágást – a sütemény megállt a villáján. – Anya, mi ütött beléd? – tette le óvatosan a csészét András. – Milyen telek? Hiszen ti minden nyarat ott töltötök… – Kibírjuk valahogy. Mihály, mondd el nekik! Az addig lekvárral babráló apa felnézett. – Anyádnak igaza van. Negyven éve van az a telek, már a tető is beázik, a kerítés rohad. Csak a gond van vele. Nektek viszont nincs hol lakni. – Apa, majd mi összespóroljuk – rázta a fejét András. – Még két, talán három év… – Három év?! – csapta össze kezét Olga. – Még három év idegen lakásokban, ráadásul úton a gyerek is?! Natália, legalább te szólj már! Natália zavartan nézett férjére, majd anyósára. – Olga néni, ez borzasztóan nagy összeg. Nem fogadhatjuk el csak úgy… – Dehogynem! – vágott közbe Olga. – Erről már nem beszélünk, a közvetítővel is leegyeztettem, szombaton jönnek megnézni. András szóhoz sem jutott, Olga beelőzte. – Fiam… Mi már nem leszünk fiatalabbak. Apád harmadik éve szenved vérnyomással, nekem jövőre lesz hatvan. Minek nekünk az a telek? Paradicsomot ültetni? Megveszem a piacon. Az unokáink viszont normális lakásban éljenek, sajátban, érted? Csend ereszkedett az asztalra. Natália összeszorította férje kezét az asztal alatt, András megdörzsölte az orrnyergét, mint mindig, amikor nem tudta, mit mondjon. – Anya… Mindent visszaadunk. Lassan, de minden fillért. – Hagyd már – legyintett Mihály. – Visszaadod, nem adod, mindegy. Csak legyen hol mászni tanulnia az unokának. Másfél hónap múlva eladták a telket. Olga maga intézte a papírmunkát, maga számolta a pénzt, maga utalta át András számlájára a kétmilliót. További három hónap után András és Natália beköltöztek a kétszobás lakásba az Orgona sétányon – újépítésű ház, kilencedik emelet, ablakok a parkra. A beavató bulira vagy tizenöten jöttek – Natália szülei hoztak edényeket, a barátnők törölközőt, András kollégái közösen vettek egy kávégépet. Olga sétált a lakásban, tapogatta a falakat, belekukucskált a szekrényekbe, hol helyeslően, hol értékelően ingatta a fejét. Estefelé, amikor a vendégek szétoszlottak, Olga elkapta fiát a folyosón. – Andráskám, egy percre. Elvonta a bejárati ajtóhoz, távolabb a kíváncsi fülektől. – Add ide a kulcsot. András először nem értette. – Miféle kulcsot? – A lakásét. Tartalékot. Ki tudja… Elvégre mi segítettünk nektek, érted. Ha bármi történik, nehogy ne tudjunk bejönni. Egyébként is, normális gyerek a szüleinek kulcsot ad. András egyik lábáról a másikra állt, látszott rajta, hogy tiltakozna, de nem talál szavakat. Vagy nem meri. – Anya, hát ez… Natália… – Mi van Natáliával? Ő ellenzi? – húzta össze szemét Olga. – Mi vettünk nektek lakást, ő meg nem ad kulcsot? – Nem, nem ezt akartam mondani… – Akkor add már! Mit kínlódsz? András elővette a farmerzsebéből a kulcscsomót, levett egy fényes újat. – Tessék. Olga elvette, megforgatta az ujjai közt. Kivette a saját kulcscsomóját a táskából, óvatosan elhelyezte az új kulcsot a lakás- és garázskulcs közé. Csörögtek a fémek. – Okos fiú vagy – paskolta meg fia arcát. – Gyerünk, tortázzunk, mielőtt mindent felfalnak. Remek estéjük volt. … Olga gondosan forgatta a párnát, vizsgálta a varrásokat. A bársony csúszott az ujjai között, a mustársárga meleg, otthonos – pont passzol Natália szürke kanapéjára. Másodiknak terrakotta színben választott. Fejben már elkészült a kép: párnák a sarkokban, köztük a múlt héten kinézett kötött pléd. A trolin Olga szorította a nejlontáskához a csomagot, az ablakon kint udvarok, játszóterek, parkoló autók suhantak el. Orgona sétány, leszállás. A lépcsőházban friss festékszag, nemrég festettek. Olga felment a kilencedik emeletre, elővette a kulcscsomót, megtalálta a megfelelőt. A zár puha kattanással engedett. Csend. Senki. Olga levette a cipőjét, átsétált a nappaliba. Így van: a kanapé üres, sivár. Kipakolta a párnákat, szépen elrendezte a sarkokban, hátralépett, nézte – szenzációs lett. Teljesen más hangulata. Igaz, a por szemébe tűnt a polcon. Meg egy mosatlan bögre az ablakpárkányon. Olga megrázta a fejét, de nem piszkált semmit. Nem rá tartozik. Még nem. Este kilenc körül csörgött a telefon. – Anya, nálunk jártál? András hangja furcsa volt, feszült. – Persze. Bevittem a párnákat, láttad? Ugye szépek? – Anya… – szünet. – Szólj előre, jó? Natália hazaért, és át volt pakolva egy csomó dolog, párnák meg minden… – Meg minden? – horkant fel Olga. – Egyébként ezerötszáz volt darabja. Mondd meg a Natáliádnak, hogy elég koszos nálatok. Minden ragad, bögrék mocskosak. Hűtő félig üres. Ti éheztek? Nem azért adtam pénzt, hogy úgy éljetek, mint a kollégisták. – Csak annyi, hogy szólj legközelebb, jó? Legalább egy hívás… – Á, Andráskám… – forgatta a szemét Olga, bár fia ezt nem láthatta. – Lépnem kell, hív apád. Letette, választ sem várt. Egy hét múlva Olga bevitt nekik egy szép, szatén ágyneműgarnitúrát. Natália otthon volt, de zuhanyzott – Olga hallotta a víz zúgását. Letette a csomagot az ágyra, kiment, nem hagyott cetlit. Minek? Úgyis rájönnek. Három nap múlva – fazékkészlet. A fiatalok kopott kínai gagyival főztek, nézni is rossz volt. Szombaton András és Natália vacsorára jöttek. Ültek az asztalnál, ettek, beszélgettek időjárásról, szomszédok felújításáról. Minden rendben, udvariasan, de semmitmondóan. Natália letette a villát. – Olga néni… – Hmm? – Megkérhetném, hogy… – habozott, Andrásra pillantott. – Amikor jön, legyen szíves előre szólni? Csak hogy fel tudjunk készülni. Olga lassan megtörölte száját szalvétával. – Natálka. Apáddal kétmilliót adtunk nektek. Kettő! Milliárd! Jogom van jönni, amikor csak akarok. Ez nekünk ugyanúgy otthon is. – Anya – próbált közbeszólni András. – Mi az, hogy anya? Nem igaz, amit mondok? Csend. Mihály tovább piszkálta a gombócot a tányérján, jelezvén, hogy nem hajlandó beleszólni. – Köszönjük a vacsorát – állt fel Natália. – András, induljunk. Gyorsan pakoltak, idegesen. Elköszönéskor torz, hamis mosolyokat vetettek, Olga bezárta mögöttük az ajtót, visszatért a konyhába. Valami arra késztette, hogy az ablakhoz menjen – pont amikor a fiatalok kiléptek a kapun. A szellőző ablak nyitva – Natália hangja tisztán, élesen csengett fel: – …vagy visszaadjuk ezt a tartozást, vagy elválunk. Én nem bírom tovább. Olga dermedten állt a tányérral. Miféle tartozás? Miről beszél? Lent András válaszolt valamit, de nem lehetett érteni. Kocsiajtó csapódott, motor berregett. Olga lassan a mosogatóba tette a tányért. Ez így nem jó. …Olga elfordította a kulcsot a zárban, belökte az ajtót – és majdnem nekiütközött Andrásnak. Ott állt az előszobában, mintha várt volna. Natália benézett a konyhából, kezet törölt egy konyharuhába. – Ó, itthon vagytok – Olga egy pillanatra megzavarodott, de azonnal visszanyerte magabiztosságát. – Hoztam nektek… – Anya, várj. Fia hangjában volt valami, ami elhallgattatta. Beletúrt a kabátzsebébe, előhúzott egy borítékot. Fehér, vastag, látszott: nem üres. – Szeretnék visszaadni valamit. Olga ösztönösen átvette. Benézett – térde megremegett. Pénz. Sok. – Ez… micsoda? – Kétmillió – Natália közelebb lépett férjéhez. – Felvettünk hitelt. – Ti… – Olga felnézett. – Megőrültetek? Milyen hitel? Miért? – Mert nem szeretnénk tartozni – mondta Natália már szilárdan, határozottan. – Olga néni, belefáradtunk. A látogatásokba, az ellenőrzésekbe, abba hogy jön akár mikor, és a holmijainkat átpakolja. – Semmit nem pakoltam át! Párnákat hoztam! Ágyneműt! Fazekakat! – Anya – tette kezét Natália vállára András. – Lecseréljük a zárat. Holnap jön a szerelő. Olga pislogott. Egyszer, kétszer. Lassan esett le, mit mondanak. – Zárat? – Igen. Többé nem lesz kulcsod. Sűrű, fojtogató csend ereszkedett rájuk. Olga ide-oda nézett fiára, menyére. Gombóc állt a torkában, arca lángba borult. – Ti… ti… – nyelt egyet. – Ti kicsinyesek vagytok. Kicsinyesek és hálátlanok. Telek nélkül maradtunk miattatok! És ti, mint valami betörőt, kitessékeltek a saját otthonomból! – Nem tessékeljük ki – mondta nyugodtan Natália. – Csak megkérjük, menjen haza. Olga görcsösen szorította a kulcscsomót zsebében. Elzsibbadtak az ujjai. – András, fiam… Tényleg hagyod, hogy így beszéljen velem? András lehajtott fejjel hallgatott, majd mégis anyja szemébe nézett. – Anya. Közösen döntöttünk. Olga sarkon fordult, elköszönt nélkülük. Hazafelé végig próbálta fejben elmondani, mit mond majd Andrásnak, ha az bocsánatért telefonál. Holnap, legkésőbb holnapután. Meggondolná magát, rájönne, hogy túlreagálta. Eltelt egy hét. A telefon néma. Olga többször nekikészült, hogy felhívja őket, de mindig letette a kagylót. Nem. Jöjjenek előbb ők, kérjenek ők bocsánatot. Ő az anya, végül is. Ő nem akart rosszat. Egy hónap múlva Mihály vacsorán óvatosan megkérdezte, kibékültek-e már. Olga vállat vont, témát váltott. Két hónapra rá már nem ugrott minden csengőre. Háromra rá… mindent értett. A fia nem fog hívni. Sem holnap, sem egy hét múlva, sem egy év múlva. Olga a konyhában ült, nézte a kulcscsomót. Lakáskulcs, garázskulcs, köztük az, amelyik valaha nyitotta a lakást az Orgona sétányon. Segíteni akart. Tényleg. Párnák, fazekak, ágynemű – ez törődés, nem? Így szokás. Szülő segít, gyerek hálás, mindenki boldog. De valahol elromlott valami. Olga emlékeiben kutatva sem találta, hol. Vagy talán nem is akarta megtalálni. Javítani már késő volt…

Add ide a naplómba.

Ma ismét nálunk volt szó a lakáskérdésről. Apával már megbeszéltük eladjuk a telket Biatorbágyon. Kétmillió forintot adunk Andráséknak kezdőbefizetésre, hogy végre ne kelljen albérletekben bolyonganiuk.

András épp a szájához emelte a csészét, megállt félúton. Natasa, a felesége, abbahagyta a rágást, a tortadarab ott maradt a villáján.

Anya, ezt most komolyan… tette le a bögrét óvatosan András. A telket? Hiszen minden nyarat ott töltötök!
Valahogy túléljük mondtam. Mihály, mondj valamit!

Férjem abbahagyta a lekváros kanalazást, fölnézett.

Anyádnak igaza van. Negyvenéves a telek, a tető beázik, a kerítés mállik, csak a gond van vele. Nektek meg nincs rendes otthonotok, csak albérlet.
Apám, mi magunk is tudunk gyűjtögetni még… két-három év, és…
Három év?! csaptam össze a kezem. Ennyi idő idegen lakásban, pici gyerekkel a láthatáron? Natasa, te is… mondj valamit!

Natasa csak zavartan nézett Andrásra, majd rám.

Rozália néni, ez nagyon sok pénz. Nem lehet csak úgy…
Dehogynem vágtam rá. Ez nem vitás! Már beszéltem is az ingatlanossal, szombaton megnézik.

András szólni akart, de megelőztem.

Fiam, mi se fiatalodunk. Apád már harmadik éve küzd a vérnyomásával, jövőre már hatvan leszek. Mit kezdjünk mi a telekkel? A paradicsomot megveszem a piacon is. Az unokák meg nőjenek fel rendes, biztos lakásban, a sajátjukban!

Csend lett. Natasa odalent szorította András kezét, András megszokott mozdulattal dörzsölte az orrát régi jele, hogy nem találja a szavakat.

Anya… visszaadunk mindent, apránként, minden forintot.
Hagyd már legyintett Mihály. Nem a pénzen múlik, csak legyen hol kúszni-mászni az unokáknak.

Másfél hónap múlva eladtuk a telket, az összes papírt magam intéztem, a pénzt átutaltam Andrásnak.

Három hónap múlva költöztek a felújított, kétszobás lakásba a Levendula sétányon, a kilencedik emeleten, gyönyörű kilátással a parkra.

Az új lakás avatásán vagy tizenöten voltunk. Natasa szülei hoztak edényeket, a lányok rengeteg törülközőt, András kollégái bedobtak egy kávégépet. Én csendben jártam a szobákat, néztem a falakat néha bólintva, néha csak nézve az új otthont. Este, amikor a vendégek már eloszlottak, a folyosón szólítottam meg Andrást:

Fiam, két szót szeretnék.
Elhúztam a bejárati ajtóhoz.

Kérném a tartalék kulcsot.
András értetlenül nézett rám.

Melyik kulcsot?
A lakásét. Tartalékba. Tudod, segítettünk nektek, nem lehet tudni, mikor kell majd bejutni. Egyébként jó családnál ez így szokás.

András tétovázott láttam rajta, ellenkezni szeretne, de nem találja hozzá a szavakat.

Anya, tudod, Natasa…
Mi van Natasa? Natasa ellenzi, hogy kulcsot adjatok nekünk, miközben ti a mi pénzünkön vettétek a lakást?
Nem arról van szó…
Akkor add ide, ne tegyél úgy, mint egy gyerek!

Elővette a kulcsokat a farmerzsebből és leválasztotta a vadonatúj kulcsot.

Tessék.

Átvettem, elhelyeztem a kulcscsomómon a bejárati és garázskulcs között. A fém megcsörrent.

No, ügyes vagy ütögettem meg az arcát. Gyere, együnk tortát, mert nélkülünk mindent elkapkodnak.

Jó hangulatú este volt.

***
Ma a Belvárosban jártam, vettem két nagyon szép bársonypárnát mustár és terrakotta színben. Fejben már elképzeltem, mennyire mutat Natasa szürke kanapéján, mellé a múlt héten kinézett kötött pléd.

A trolin szorongattam a szatyrot, a Levendula sétány volt a megállóm. A lépcsőházban festékszag terjengett. Felmentem a kilencedikre, előszedtem a kulcsot szépen, finoman kattanva nyílt az ajtó.

Senki nem volt otthon.

Levettem a cipőt, mentem a nappaliba. Üres, kopár kanapé, ahogy vártam. Elrendeztem a párnákat, visszaléptem, elégedetten néztem végig. Egészen más lett tőle a szoba.

De a polcon rögtön megláttam a port. A bögréket a párkányon se mosták el. Megráztam a fejem, de nem tettem semmit ez nem az én dolgom. Még.

Este kilenc körül csörgött a telefon.

Anya, nálunk jártál?
András hangja feszült volt.

Persze, vittem a párnákat. Szép, ugye?
Anya… hosszú szünet volt. Legközelebb szólhatnál előre. Natasa hazaért, és minden fel van forgatva, furcsa párnáid
Furcsa? felnevettem. Tudod mennyibe kerültek? Egyesével ezerötszáz forint! Mondd meg Natasának, hogy nálatok elég rendetlen a lakás. Por mindenütt, a bögréket nem mostátok el, a hűtő is üres félig. Éheztek? Nem azért adtuk a pénzt, hogy diákként éljetek.
Anya, csak értesíts minket következőkor, jó? Legalább telefonálj
Jaj, András forgattam a szemem, amit persze nem látott. Jó, megyek, apád hív!

Letettem, nem vártam választ

***
Egy héttel később vittem egy szép, szatén ágyneműt. Natasa épp zuhanyozott, hallottam a vizet. Letettem a csomagot az ágyra, nem hagytam üzenetet minek? Érteni fogják.

Három nap múlva új fazék készletet vittem. A régiek valami gagyi kínai fazekak, borzalmasak.

Szombaton vacsorára jöttek. Főtt tésztát ettünk, beszélgettünk az időről meg a szomszéd lakás felújításáról. A hangulat mézes-mázos, de közben mindenki feszeng.

Natasa lerakta a villát.

Rozália néni
Igen?
Jó lenne, ha előre szólna, amikor átjön. Csak hogy tudjunk róla.

Szépen megtöröltem a számat.

Natasám, mi, apáddal, kétmillió forintot adtunk nektek. Kettőt! Ugye, jogom van bejönni, amikor akarok? Ez lényegében a miénk is.
Anya, szólt közbe András.
Mi van, nem igazam van?

Csend. Mihály csak tovább szurkálta a tésztát, semmit nem szólt.

Köszönjük a vacsorát mondta Natasa, és felálltak. Sietősen pakoltak, elköszönésnél kényszeredetten mosolyogtak. Bezártam az ajtót, elkezdtem elpakolni. Valami odavonzott az ablakhoz épp láttam, hogy kilépnek a lépcsőházból.

A szellőző nyitva volt, tisztán hallatszott Natasa panaszos, fültépő hangja:

vagy visszaadjuk ezt az adósságot, vagy elválok. Ez így nem megy tovább!

Megdermedtem a tányérral.

Miféle adósság? Miről beszél?

Alul András válaszolt, de már nem hallottam. Becsapódott a kocsi ajtaja, beindították a motort.

Lassan a mosogatóba tettem a tányért.

Nem, ez egyáltalán nem tetszett.

***
Pár nap múlva bementem a lakásba, már bepakolva akartam hagyni valamit, de András ott állt a folyosón, mintha várt volna. Natasa a konyhából nézett ki, a kezében törölköző.

Ó, itthon vagytok egy pillanatra zavarba jöttem, de gyorsan összeszedtem magam. Hoztam nektek
Anya, várj egy kicsit!

András hangja ráébresztett, hogy most nem én irányítok. Kivett egy fehér borítékot a kabátjából és átnyújtotta.

Vissza akarunk adni valamit.

Automatikusan átvettem. Belenéztem a lábam megremegett.
Pénz. Rengeteg.

Ez micsoda?
Kétmillió mondta Natasa határozottan. Felvettünk egy hitelt.
Hitel? Ti megőrültetek? Miért?
Mert nem akarunk kötelesek lenni mondta Natasa feszült, egyenes hangon. Rozália néni, belefáradtunk. Az állandó látogatásokba. A vizsgálódásba. Hogy jöttök, mikor akartok és turkáltok a dolgokban.
Nem turkáltam! Csak a párnákat, ágyneműt, fazekakat hoztam!
Anya András megfogta Natasa vállát Holnap zárlakot cserélünk, jön a szerelő.

Pislogtam, egy, kettő csak lassan fogtam fel.

Zárlakot?
Igen. Nem lesz több kulcsod.

A csend fojtogató lett. A fiamra, majd Natasára néztem, vissza. A torkomban gombóc képződött.

Ti ti nyeltem. Aprók vagytok. Kicsinyesek, hálátlanok! Mi mindent eladtunk, értetek, s ti úgy bánsz velem, mint egy betörővel!
Nem zavarlak el mondta Natasa. Csak azt kérjük, menj el.

Erősen markoltam a kulcsokat zsebemben. Elgémberedtek az ujjaim.

András, tényleg így akarod, hogy beszéljenek velem?

Lassan, nehezen András rám nézett.

Anya. Ezt együtt döntöttük el.

Gyorsan elfordultam, szó nélkül kimentem.

Hazafelé egész úton gyakoroltam magamban, mit mondok majd, amikor András telefonál bocsánatot kérni. Holnap vagy maximum holnapután. Be fogja látni, túlzásba vitte.

Eltelt egy hét. Telefon nem csörrent.

Sokszor akartam hívni, de mindig letettem a kagylót. Nem. Jöjjenek ők elsőnek. Kérjenek maguktól bocsánatot. Anyaként csak jót akartam.

Egy hónap múlva Mihály vacsoránál óvatosan kérdezte, nem békültünk-e még ki. Csak vállat vontam, témát váltottam.

Két hónap után már nem rezzentem minden csengőre.

Három után megértettem mindent.

A fiam nem fog hívni. Sem most, sem jövő héten, sem jövőre.

Ültem a konyhában, néztem a kulcsokat. Otthoni, garázs köztük az, ami régen a Levendula sétányi lakást nyitotta.

Segíteni akartam. Igazán. Párnák, fazekak, ágynemű ez szeretet, nem? Ez így van rendjén? Szülők segítenek, gyerekek hálásak, mindenki boldog.

Valahol mégis elromlott valami. Akárhogy ültem és gondolkodtam, nem találtam, mikor. Vagy csak nem is akartam megtalálni.

Már javítani késő.

Rate article
News 24 Justall
Add át a kulcsot a lakásunkhoz – Apáddal már mindent megbeszéltünk – mondta Olga, miközben ráhelyezte tenyerét fia kezére. – Eladjuk a telket, a kétmillióból kitesszük az első részletet a lakásra, nektek pedig elég legyen már albérletből albérletbe vándorolni. András megmerevedett a kávéscsészével félúton a szájához, felesége, Natália is abbahagyta a rágást – a sütemény megállt a villáján. – Anya, mi ütött beléd? – tette le óvatosan a csészét András. – Milyen telek? Hiszen ti minden nyarat ott töltötök… – Kibírjuk valahogy. Mihály, mondd el nekik! Az addig lekvárral babráló apa felnézett. – Anyádnak igaza van. Negyven éve van az a telek, már a tető is beázik, a kerítés rohad. Csak a gond van vele. Nektek viszont nincs hol lakni. – Apa, majd mi összespóroljuk – rázta a fejét András. – Még két, talán három év… – Három év?! – csapta össze kezét Olga. – Még három év idegen lakásokban, ráadásul úton a gyerek is?! Natália, legalább te szólj már! Natália zavartan nézett férjére, majd anyósára. – Olga néni, ez borzasztóan nagy összeg. Nem fogadhatjuk el csak úgy… – Dehogynem! – vágott közbe Olga. – Erről már nem beszélünk, a közvetítővel is leegyeztettem, szombaton jönnek megnézni. András szóhoz sem jutott, Olga beelőzte. – Fiam… Mi már nem leszünk fiatalabbak. Apád harmadik éve szenved vérnyomással, nekem jövőre lesz hatvan. Minek nekünk az a telek? Paradicsomot ültetni? Megveszem a piacon. Az unokáink viszont normális lakásban éljenek, sajátban, érted? Csend ereszkedett az asztalra. Natália összeszorította férje kezét az asztal alatt, András megdörzsölte az orrnyergét, mint mindig, amikor nem tudta, mit mondjon. – Anya… Mindent visszaadunk. Lassan, de minden fillért. – Hagyd már – legyintett Mihály. – Visszaadod, nem adod, mindegy. Csak legyen hol mászni tanulnia az unokának. Másfél hónap múlva eladták a telket. Olga maga intézte a papírmunkát, maga számolta a pénzt, maga utalta át András számlájára a kétmilliót. További három hónap után András és Natália beköltöztek a kétszobás lakásba az Orgona sétányon – újépítésű ház, kilencedik emelet, ablakok a parkra. A beavató bulira vagy tizenöten jöttek – Natália szülei hoztak edényeket, a barátnők törölközőt, András kollégái közösen vettek egy kávégépet. Olga sétált a lakásban, tapogatta a falakat, belekukucskált a szekrényekbe, hol helyeslően, hol értékelően ingatta a fejét. Estefelé, amikor a vendégek szétoszlottak, Olga elkapta fiát a folyosón. – Andráskám, egy percre. Elvonta a bejárati ajtóhoz, távolabb a kíváncsi fülektől. – Add ide a kulcsot. András először nem értette. – Miféle kulcsot? – A lakásét. Tartalékot. Ki tudja… Elvégre mi segítettünk nektek, érted. Ha bármi történik, nehogy ne tudjunk bejönni. Egyébként is, normális gyerek a szüleinek kulcsot ad. András egyik lábáról a másikra állt, látszott rajta, hogy tiltakozna, de nem talál szavakat. Vagy nem meri. – Anya, hát ez… Natália… – Mi van Natáliával? Ő ellenzi? – húzta össze szemét Olga. – Mi vettünk nektek lakást, ő meg nem ad kulcsot? – Nem, nem ezt akartam mondani… – Akkor add már! Mit kínlódsz? András elővette a farmerzsebéből a kulcscsomót, levett egy fényes újat. – Tessék. Olga elvette, megforgatta az ujjai közt. Kivette a saját kulcscsomóját a táskából, óvatosan elhelyezte az új kulcsot a lakás- és garázskulcs közé. Csörögtek a fémek. – Okos fiú vagy – paskolta meg fia arcát. – Gyerünk, tortázzunk, mielőtt mindent felfalnak. Remek estéjük volt. … Olga gondosan forgatta a párnát, vizsgálta a varrásokat. A bársony csúszott az ujjai között, a mustársárga meleg, otthonos – pont passzol Natália szürke kanapéjára. Másodiknak terrakotta színben választott. Fejben már elkészült a kép: párnák a sarkokban, köztük a múlt héten kinézett kötött pléd. A trolin Olga szorította a nejlontáskához a csomagot, az ablakon kint udvarok, játszóterek, parkoló autók suhantak el. Orgona sétány, leszállás. A lépcsőházban friss festékszag, nemrég festettek. Olga felment a kilencedik emeletre, elővette a kulcscsomót, megtalálta a megfelelőt. A zár puha kattanással engedett. Csend. Senki. Olga levette a cipőjét, átsétált a nappaliba. Így van: a kanapé üres, sivár. Kipakolta a párnákat, szépen elrendezte a sarkokban, hátralépett, nézte – szenzációs lett. Teljesen más hangulata. Igaz, a por szemébe tűnt a polcon. Meg egy mosatlan bögre az ablakpárkányon. Olga megrázta a fejét, de nem piszkált semmit. Nem rá tartozik. Még nem. Este kilenc körül csörgött a telefon. – Anya, nálunk jártál? András hangja furcsa volt, feszült. – Persze. Bevittem a párnákat, láttad? Ugye szépek? – Anya… – szünet. – Szólj előre, jó? Natália hazaért, és át volt pakolva egy csomó dolog, párnák meg minden… – Meg minden? – horkant fel Olga. – Egyébként ezerötszáz volt darabja. Mondd meg a Natáliádnak, hogy elég koszos nálatok. Minden ragad, bögrék mocskosak. Hűtő félig üres. Ti éheztek? Nem azért adtam pénzt, hogy úgy éljetek, mint a kollégisták. – Csak annyi, hogy szólj legközelebb, jó? Legalább egy hívás… – Á, Andráskám… – forgatta a szemét Olga, bár fia ezt nem láthatta. – Lépnem kell, hív apád. Letette, választ sem várt. Egy hét múlva Olga bevitt nekik egy szép, szatén ágyneműgarnitúrát. Natália otthon volt, de zuhanyzott – Olga hallotta a víz zúgását. Letette a csomagot az ágyra, kiment, nem hagyott cetlit. Minek? Úgyis rájönnek. Három nap múlva – fazékkészlet. A fiatalok kopott kínai gagyival főztek, nézni is rossz volt. Szombaton András és Natália vacsorára jöttek. Ültek az asztalnál, ettek, beszélgettek időjárásról, szomszédok felújításáról. Minden rendben, udvariasan, de semmitmondóan. Natália letette a villát. – Olga néni… – Hmm? – Megkérhetném, hogy… – habozott, Andrásra pillantott. – Amikor jön, legyen szíves előre szólni? Csak hogy fel tudjunk készülni. Olga lassan megtörölte száját szalvétával. – Natálka. Apáddal kétmilliót adtunk nektek. Kettő! Milliárd! Jogom van jönni, amikor csak akarok. Ez nekünk ugyanúgy otthon is. – Anya – próbált közbeszólni András. – Mi az, hogy anya? Nem igaz, amit mondok? Csend. Mihály tovább piszkálta a gombócot a tányérján, jelezvén, hogy nem hajlandó beleszólni. – Köszönjük a vacsorát – állt fel Natália. – András, induljunk. Gyorsan pakoltak, idegesen. Elköszönéskor torz, hamis mosolyokat vetettek, Olga bezárta mögöttük az ajtót, visszatért a konyhába. Valami arra késztette, hogy az ablakhoz menjen – pont amikor a fiatalok kiléptek a kapun. A szellőző ablak nyitva – Natália hangja tisztán, élesen csengett fel: – …vagy visszaadjuk ezt a tartozást, vagy elválunk. Én nem bírom tovább. Olga dermedten állt a tányérral. Miféle tartozás? Miről beszél? Lent András válaszolt valamit, de nem lehetett érteni. Kocsiajtó csapódott, motor berregett. Olga lassan a mosogatóba tette a tányért. Ez így nem jó. …Olga elfordította a kulcsot a zárban, belökte az ajtót – és majdnem nekiütközött Andrásnak. Ott állt az előszobában, mintha várt volna. Natália benézett a konyhából, kezet törölt egy konyharuhába. – Ó, itthon vagytok – Olga egy pillanatra megzavarodott, de azonnal visszanyerte magabiztosságát. – Hoztam nektek… – Anya, várj. Fia hangjában volt valami, ami elhallgattatta. Beletúrt a kabátzsebébe, előhúzott egy borítékot. Fehér, vastag, látszott: nem üres. – Szeretnék visszaadni valamit. Olga ösztönösen átvette. Benézett – térde megremegett. Pénz. Sok. – Ez… micsoda? – Kétmillió – Natália közelebb lépett férjéhez. – Felvettünk hitelt. – Ti… – Olga felnézett. – Megőrültetek? Milyen hitel? Miért? – Mert nem szeretnénk tartozni – mondta Natália már szilárdan, határozottan. – Olga néni, belefáradtunk. A látogatásokba, az ellenőrzésekbe, abba hogy jön akár mikor, és a holmijainkat átpakolja. – Semmit nem pakoltam át! Párnákat hoztam! Ágyneműt! Fazekakat! – Anya – tette kezét Natália vállára András. – Lecseréljük a zárat. Holnap jön a szerelő. Olga pislogott. Egyszer, kétszer. Lassan esett le, mit mondanak. – Zárat? – Igen. Többé nem lesz kulcsod. Sűrű, fojtogató csend ereszkedett rájuk. Olga ide-oda nézett fiára, menyére. Gombóc állt a torkában, arca lángba borult. – Ti… ti… – nyelt egyet. – Ti kicsinyesek vagytok. Kicsinyesek és hálátlanok. Telek nélkül maradtunk miattatok! És ti, mint valami betörőt, kitessékeltek a saját otthonomból! – Nem tessékeljük ki – mondta nyugodtan Natália. – Csak megkérjük, menjen haza. Olga görcsösen szorította a kulcscsomót zsebében. Elzsibbadtak az ujjai. – András, fiam… Tényleg hagyod, hogy így beszéljen velem? András lehajtott fejjel hallgatott, majd mégis anyja szemébe nézett. – Anya. Közösen döntöttünk. Olga sarkon fordult, elköszönt nélkülük. Hazafelé végig próbálta fejben elmondani, mit mond majd Andrásnak, ha az bocsánatért telefonál. Holnap, legkésőbb holnapután. Meggondolná magát, rájönne, hogy túlreagálta. Eltelt egy hét. A telefon néma. Olga többször nekikészült, hogy felhívja őket, de mindig letette a kagylót. Nem. Jöjjenek előbb ők, kérjenek ők bocsánatot. Ő az anya, végül is. Ő nem akart rosszat. Egy hónap múlva Mihály vacsorán óvatosan megkérdezte, kibékültek-e már. Olga vállat vont, témát váltott. Két hónapra rá már nem ugrott minden csengőre. Háromra rá… mindent értett. A fia nem fog hívni. Sem holnap, sem egy hét múlva, sem egy év múlva. Olga a konyhában ült, nézte a kulcscsomót. Lakáskulcs, garázskulcs, köztük az, amelyik valaha nyitotta a lakást az Orgona sétányon. Segíteni akart. Tényleg. Párnák, fazekak, ágynemű – ez törődés, nem? Így szokás. Szülő segít, gyerek hálás, mindenki boldog. De valahol elromlott valami. Olga emlékeiben kutatva sem találta, hol. Vagy talán nem is akarta megtalálni. Javítani már késő volt…