Azta, apa, micsoda fogadtatás! De minek neked az a gyógyfürdő, ha itthon ilyen „all inclusive” vár? Amikor Dömötör átnyújtotta Évának lakása kulcsait, Éva megértette: a Bastille elbukott. Egyetlen DiCaprio sem vágyott annyira Oscar-díjra, mint Éva az ő Dömötörére – ráadásul már saját otthonnal. Elkeseredett harmincöt évesként egyre gyakrabban pillantott együttérzően az utcai macskákra és a „Minden a kézművességhez” boltok kirakatára. És akkor jött ő – magányos, aki fiatal éveit karrierre, egészséges kajára, edzőteremre és egyéb marhaságokra, például önmaga keresésére áldozta, ráadásul gyerek nélkül. Éva ezt az ajándékot húsz éve kérte – és talán most az égiek is felfogták, hogy nem viccel. – Ez az év utolsó üzleti utam, utána teljesen a tiéd vagyok! – mondta Dömötör, átnyújtva a kulcsokat. – Csak ne ijedj meg a szeánszomtól, általában csak szunyókálni járok haza – mondta, aztán elrepült egy másik időzónába egész hétvégére. Éva fogta a fogkeféjét, krémjét és elindult felfedezni, mi is az a „szentély”. Már a bejáratnál jöttek a gondok. Dömötör előre szólt, hogy a zár néha rakoncátlan, de Éva nem hitte, hogy ennyire. Negyven percig ostromolta az ajtót: tolta, húzta, végéig bedugta a kulcsot, óvatosan próbálkozott, de a zár nem engedett az új lakónak. Éva már pszichésen is ráhatott, ahogy annak idején a garázs mögött az osztálytársak tanították. A szomszéd ajtóban is nyílt. – Miért próbálsz bejutni idegen lakásba? – szólt egy aggódó női hang. – Nem próbálok bejutni, van kulcsom! – vágta vissza mérgesen Éva, törölgetve verejtékes homlokát. – És ki vagy te? Még nem láttalak itt – folytatta a szomszéd. – Én a barátnője vagyok! – jelentette ki Éva, de csak egy nyíláson keresztül folyt a tárgyalás. – Maga? – csodálkozott az asszony. – Igen, én. Van valami probléma? – Á, semmi. Csak nálunk még sosem járt vendége – ekkor Éva még jobban beleszeretett Dömötörbe –, szóval ez most… – Ez most milyen? – nem értette Éva. – Tudja, nem az én dolgom. Bocsánat – zárta az ajtót a szomszéd. Éva megmakacsolta magát: beledöngölte a kulcsot, egész vággyal benyomta, szinte a teljes ajtófélfát elforgatta. Vége sikerrel nyílt. Dömötör belső világa ott állt előtte, Éva lelke megfagyott. Egyedülálló fiatal pasinál az aszkézis elvárható, de ez már cella volt. – Szegény, szerintem a szíved már régen elfelejtette, mi is az a meghittség – sóhajtotta Éva, amikor szemügyre vette szerény otthonát, amit ezentúl gyakran fog látogatni. Közben elégedett is volt: tényleg, női kéz sosem simította e falakat, padlót, konyhát, ablakot. Éva itt az első. Nem bírta tovább: felkapta cipőjét, kirohant a legközelebbi boltba egy szép függönyért és fürdőszobai kilépőért, meg egy pár konyharuha és edényfogó is landolt a kosárban. A boltban persze elkapta a hév… A fürdőszobaszőnyeg mellé jött illatosító, kézműves szappan és sminktartó. „Ilyen apróságokat vinni valakinek a lakásába nem tolakodás” – nyugtatta magát Éva, ahogy a kosarához csatolta a második bevásárlókocsit. A zár immár nem ellenkezett. Sőt, funkcióját sem látta el, már inkább egy jégkorong kapusra emlékeztetett, aki maszk nélkül ment meccsre. Rájött, mit tett: konyhakéssel éjfélig szerelte a régi zárat, de reggel már rohant újért. Késsel együtt cserélni kellett még villát, kanalat, abroszt, vágódeszkát, alátétet, és hát a függöny is csak egy lépés. Vasárnap délben csörgött Dömötör: tovább tart a kiküldetés pár napig. – Csak örülök, ha hozol egy kis női meleget és otthonosságot! – nevetett, amikor Éva elismerte, hogy kissé átrendezte az enteriőrt. Éva közben már teherautóval vitte be a meghittséget, technikai terv és ügyirat szerint osztotta szét. Ez annyi magányos női energiát halmozott fel benne, hogy most már semmi nem állta útját. Mire Dömötör hazajött, már csak egy pók maradt a szellőzőnél. Éva ki akarta üldözni, de amikor meglátta a nyolc megdöbbent szempárt, inkább meghagyta, mint a lakás szentségének jelképét. Dömötör lakása most úgy nézett ki, mintha évek óta boldog házasságban élne, aztán csalódott volna, most meg már dacból lenne boldog. Éva nemcsak a lakásban tevékenykedett, hanem gondoskodott róla, hogy a teljes ház tudja: ő az új asszony, minden kérdéssel hozzá lehet fordulni. Jegygyűrű még nincs, de ez csak technikai részlet. A szomszédok eleinte bizalmatlanul figyelték, majd vállat vontak: „Hát, ahogy tetszik, minket nem zavar, a ti dolgotok.” Dömötör érkezése napján Éva igazi otthoni vacsorát készített, prímán megformált hátsóját díszes, merész csomagolásba gyömöszölte, illatokat helyezett el, tompította a világítást, és izgatottan várt. Dömötör késett. Éva már érezte, hogy a csomagolás fájóan vág a combján – pont azon a részen, amiért hat hónapja guggolt a konditeremben. Ekkor kulcs fordult a zárban. – Új zár, csak lökd be, nincs bezárva! – szólalt meg Éva kissé zavarban, de csábosan. Már nem félt az ítélettől – hiszen olyan jól dolgozott a lakáson, mindent megbocsátanak neki. Amikor az ajtó feltárult, Évánál éppen SMS pittyent: „Hol vagy? Én már otthon. Látom, semmi nem változott a lakásban. Barátok riogattak, hogy telerakod kozmetikummal.” Persze Éva csak később látta az üzenetet. Mert addig öt teljesen idegen ember lépett be: két fiatal férfi, két tinédzser és egy öreg bácsi, aki rögtön kihúzta magát, amikor észrevette Évát, és megfésülte kevéske ősz haját. – Ez igen, apa, micsoda fogadtatás! Minek neked a gyógyfürdő, ha itthon ilyen „all inclusive” van? – viccelődött az egyik fiatalember, de a felesége azonnal leintette, hogy ne nézelődjön. Éva dermedten állt két tele pohárral, mozdulni sem bírt. Ordítani akart, de a bénultság elnyomta. Valahol a sarokban boldogan kuncogott a pók. – Elnézést, ki tetszik lenni? – cincogta Éva. – Helyi kurta gazdája. Maga a klinikáról jött kötözni? Mondtam, magam is megoldom – felelte a bácsi, Éva nővér jelmeze láttán. – Igen, Ádám bácsi, nálad most tényleg meghittség és békesség uralkodik – nézett be a feleség a hátán Éván túl. – Egészen más, eddig mint egy kriptában lakott. És magát hogy hívják, hölgyem? Nem túl öreg magának az Ádám bácsi? Bár persze az úr tisztes, saját lakással… – É-é-va… – Nahát! Ügyesen választod az embereket, Ádám bácsi! Csak gratulálni lehet! A bácsinak, szeméből ítélve, minden kedvére való volt. – És Dömötör hol van? – súgta Éva, gyorsan kiitta mindkét poharat. – Én vagyok Dömötör! – örömmel jelentkezett egy nyolcéves fiú. – Várj, még korán van, hogy Dömötör légy! – nevetett az anyja, és kiküldte a gyerekeket és a férjét az autóhoz. – Elnézést, azt hiszem, elnéztem a lakást – kezdte összeszedni magát Éva, eszébe jutott a zárcsere. – Ez itt Orgona utca, 18, a 26-os lakás? – Nem, ez Bukovinai utca, 18 – dörzsölte össze a kezét Ádám bácsi, boldogan csomagolva ki újdonsült ajándékát. – Akkor nos, sajnos téves. Fáradjanak be, kérem, én addig telefonálok egyet. Azonnal telefont ragadott, bevonult a fürdőbe, és törülközővel magára tekeredve olvasta végre Dömötör SMS-ét. „Dömötör, mindjárt jövök, csak a boltban akadtam el” – írta vissza Éva. „Oké, várlak. Ha lehet, hozz egy üveg vöröset!” – hangzott Dömötör hangüzenete. Vöröset akart vinni – de már csak magában. Felkapva a fürdőszobaszőnyeget és a függönyt, megvárta, amíg az idegenek a konyhába mennek, csak aztán menekült a fürdőből. Gyorsan zsákba pakolta holmiját, aztán kiszaladt a lakásból. – Majd elmondom, de később – magyarázta kinézetét, amikor Dömötör ajtót nyitott neki. Mint egy álomban, elsétált mellette, nem is nézett rá. Első útja a fürdőbe vezetett: visszarakta a függönyt, leterítette a szőnyeget, aztán az ágyra omlott, és elaludt reggelig, míg a stressz és a vörös bor elillant belőle. Amikor felébredt, egy ismeretlen fiatal férfi állt előtte, magyarázatot várva. – Mondja, ez milyen cím? – Buton utca, 18.

Ejha, hát, apukádot így köszöntik? Minek is kellett neked az a gyógyfürdő, ha itthon mindenünk megvan, pont mint egy szállodában teljes ellátással?

Amikor Dániel átnyújtotta az új lakásának kulcsait Hannának, a lány úgy érezte, hogy a várva várt áttörés megtörtént. Egyetlen Oscar-díj sem volt annyira áhított, mint amennyire Hanna várta Danit, ráadásul most már saját fészekkel.

Harmincöt éves, kissé reményvesztett nőként Hanna egyre gyakrabban pillantott együttérzőn az utcán kóborgó cicákra és a Mindent a kézimunkához üzlet kirakatára.

És most itt van ő magányos, aki fiatalságát karrierre, egészséges életmódra és bolondságokra, mint például az önmegismerés keresésére áldozta; ráadásul gyermektelen is.

Hanna húszéves kora óta vágyott erre az ajándékra, és talán fent, az égiek végre rájöttek, hogy ő bizony nem tréfált.

Ez lesz idén az utolsó üzleti utam, utána teljesen a tiéd vagyok mondta Dániel, miközben átnyújtotta a kulcsokat. De ne ijedj meg a zugomtól, általában csak aludni járok haza mosolygott, és máris repült egy teljes hétvégére más időzónába.

Hanna felpakolta a fogkeféjét és a krémjét, majd elindult felfedezni Dániel rejtekhelyét. Problémába botlott már az ajtóban: Dániel előre figyelmeztette, hogy a zár gyakran akad, de Hanna nem számított ekkora kalandra.

Negyven percig ostromolta az ajtót: lökdöste, húzta, kulcsot forgatott, néha udvariasan koppantott, de a bejárat makacsul nem engedett.

Végül Hanna stratégiát váltott, ahogy azt egykor osztálytársai tanácsolták az iskola mögötti sufniban. Amikor a zajra egy szomszédnő ajtót nyitott.

Miért próbálja kinyitni a szomszéd lakását? kérdezte aggódva.

Nekem kulcsom van hozzá! vetette oda dühösen Hanna, miközben letörölte a verejtéket a homlokáról.

De ki is Ön valójában? Még sosem láttam errefelé faggatózott tovább a szomszédasszony.

Én vagyok a barátnője! jelentette ki Hanna, kezeit combjára téve, de csak egy résen keresztül folyt az eszmecsere.

Maga? hökkent meg a nő.

Igen, mi a gond?

Á, semmi. Csak hogy még sosem hozott ide senkit (ezzel Hanna még jobban megszerette Dánielt), most pedig rögtön ilyen

Milyen ilyen? kérdezett vissza Hanna.

Á, tudja, nem tartozik rám. Bocsánat s zárta az ajtót a szomszéd.

Hanna érzékelte, hogy most vagy ő, vagy senki ez a pillanat. Összeszedte minden bátorságát, beletolta a kulcsot, annyi erővel és vággyal, hogy majdnem az egész ajtófélfát megfordította. Végül nyílt az ajtó.

Dániel lelki világa tárult Hanna elé, és mintha jeget vont volna be a szívére. Egy magányos férfitól elvárható szerénységen túl ez igazi cella volt.

Szegény, a szíved talán már rég elfelejtette, mi a meghittség, vagy talán sosem ismerte sóhajtott fel Hanna, miközben végignézett az egyszerű lakáson, ahol ezentúl ő is rendszeresen megfordul majd.

Egy része mégis örült. A szomszédasszonynak igaza volt: női kéz láthatóan sosem simította még e falakat, padlót, konyhát és szürke ablakokat. Hanna itt első volt.

Tovább nem bírta, belebújt a cipőjébe, és rohant a legközelebbi boltba: szépséges függönyt és fürdőszobai szőnyeget vett, sőt, sütőkesztyűt és konyharuhát is.

Boltból persze még több minden ráragadt… A szőnyeg, függöny mellé illatosítók, kézműves szappan és kozmetikai tároló dobozok kerültek.

Apróságokat vinni egy idegen lakásba ez egyáltalán nem illetlenség nyugtatta magát Hanna, miközben második kosarat is hozzácsatolt az elsőhöz.

A zár innentől nem állt Hanna útjában sőt, szinte semmilyen funkciót sem töltött be, már-már olyan volt, mint egy hokikapus, aki elfelejtett sisakot húzni meccs előtt.

Érezve, mit tett, Hanna konyhakéssel éjfélig szerelte ki a régi zárat, reggel pedig rohant újat venni. Persze kést is cserélt, sőt, villát, kanalat, abroszt, vágódeszkákat, melegalátétet, no és a függöny is must-have volt.

Vasárnap délben Dániel telefonált: pár napot még maradnia kell az üzleti úton.

Csak örülök, ha egy kis otthonosságot csempészel a lakásomba nevetett a vonalban, amikor Hanna elárulta, hogy kissé átformálta a berendezést.

Egyébként a meghittség már teherautóval érkezett a lakásba, s Hanna precízen, tervrajz és műszaki leírás szerint adagolta szét. Évek óta gyűlt benne mindez, most, hogy szabad kezet kapott, képtelen volt leállni.

Mire Dániel visszaért, a régi lakásból már csak egy pók maradt a szellőző mellett; Hanna szeretett volna azt is elűzni, de amikor meglátta a megzavarodott nyolc szemét, inkább úgy döntött, mint jelkép, hadd maradjon ne bolygassuk a másét.

Dániel otthona most úgy festett, mintha már nyolc éve boldog házasságban élne, aztán kiábrándult volna, majd újra boldogan élné napjait.

De Hanna nemcsak a lakással foglalkozott: hamar elérte, hogy egész lépcsőház tudja, mostantól ő az új háziasszony, ha bármilyen ügy van, hozzá lehet fordulni. Gyűrű ugyan még nincs, de hát az csak formalitás.

A szomszédok eleinte gyanakodtak, de aztán csak legyintettek: Ahogy gondolod, nekünk mindegy. A ti dolgotok.

***
A hazaérkezés napján Hanna igazi magyaros vacsorát készített, falatnyi, fényűző ruhába bújtatta magát, illóolajakat csempészett a sarkokba, majd tompította a frissen szerelt világítást s izgatottan várt.

Dániel késett. Hanna már érezte, hogy a ruha kényelmetlenül szúrja ott, amiért fél éve guggolt az edzőteremben, amikor hallotta, hogy a zárat kinyitják.

Új zár van, csak told be, nincs ráfordítva! kiáltotta Hanna, kissé zavartan, de incselkedve. Már nem félt a megrovástól. Eléggé feltuningolta a lakást megbocsátanak neki mindent.

Épp ekkor érkezett az SMS: Hol vagy, Hanna? Itthon vagyok. Amit mondtak, igaz: a lakás nem sokat változott, viszont az illatok szerencsére nem a kozmetikáé. Hanna ezt csak később olvasta. Mert eközben öt vadidegen lépett be: két fiatal, két kamasz, egy ősz bácsi, aki rögtön kihúzta magát és megfésülte az utolsó tincseit.

Hát, apu, ilyen fogadtatásban van részed! Minek neked az a gyógyfürdő, ha itthon már wellness vár? nevetett az egyik fiatal, és rögtön kapott egy pofont az asszonyától, amiért annyira nézelődik.

Hanna két teli pohárral állt az ajtóban, képtelen volt megmozdulni. Elkiáltani akarta magát, de a döbbenet megbénította.

A sarokban a pók vigyorogva csiklandozott.

Elnézést, ön kicsoda? csipogta Hanna.

A ház tulaja. Ön meg gondolom, a háziorvos a rendelőből, kötözni jött? Mondtam már, magam is elboldogulok felelte a bácsi, Hanna ápolónői öltözékére célozva.

Hm, hát, Ádám bácsi, itt most tényleg csuda jó, mintha a mennyországban lennénk nézett be mögé a fiatalasszony. Egészen más, eddig olyan volt, mint egy kripta. Maga hogy hívják, leányzó? Ádám bácsi nem túl öreg magának? Bár, komoly ember, saját lakással

Hanna

Nahát, Ádám bácsi, remekül választ, mondhatom! nevetett a meny.

Ádám szeméből is öröm csillant fel neki is tetszett ez a furcsa véletlen.

Hol van Dániel? suttogta Hanna, majd idegesen kiitta mindkét poharat.

Én vagyok Dániel! kiabálta boldogan egy nyolcéves kisfiú.

Még korai neked Dánielnek lenned terelte vissza a kezét az édesanya, majd elküldte a gyerekeket és a férjét a kocsihoz.

Elnézést kérek kezdett megnyugodni Hanna, miközben visszaidézte a zár szerelését , talán téves lakásba nyitottam. Ez orgona utca 18, lakás 26?

Nem, ez Bukovinai utca 18 dörzsölte a kezét az öreg, alig várva, hogy kibontsa az ajándékcsomagot.

Nahát sóhajtotta Hanna tragikusan , akkor bizony eltévesztettem. Hát, üljenek le, érezzék otthon magukat, én közben telefonálok.

Gyorsan elment a fürdőbe, becsukta az ajtót, és törülközőbe bugyolálta magát. Ott olvasta el Dániel SMS-ét:

Mindjárt megyek haza, csak megálltam a boltban írta vissza Hanna.

Oké, várlak. Ha tudsz, hozz el egy üveg vöröset is üzent vissza Dániel.

Vöröset tényleg hozott volna de már csak önmagának. Kiszaladt a lakásból a szőnyeggel és a függönnyel a hónalja alatt, és csak akkor lépett ki a fürdőből, amikor a család beszaladt a konyhába.

Gyorsan összepakolta holmiját, és villámgyorsan elhagyta a lakást.

***
Majd egyszer elmesélem magyarázta Hanna, mikor Dániel ajtót nyitott.

Ködösen lépkedett be, rá sem nézett. Először a fürdőbe ment, lerakta a függönyt és a szőnyeget, aztán a szobában ledőlt a kanapéra, és átaludta az egész éjszakát, míg a stressz és a vörös végleg elillant belőle.

Másnap reggel egy ismeretlen fiatalember állt előtte, magyarázatot várva.

Megmondaná, pontosan mi a pontos cím?

Butkó utca 18…

***

Néha úgy tűnik, hogy a legnagyobb felfedezés akár egy új lakás, akár új szerelem nem más, mint eltévedni, majd megtalálni valódi otthonunkat magunkban. Mert az igazi meghittség nem függ lakcímektől, csak a szívünk nyitottságától.

Rate article
News 24 Justall
Azta, apa, micsoda fogadtatás! De minek neked az a gyógyfürdő, ha itthon ilyen „all inclusive” vár? Amikor Dömötör átnyújtotta Évának lakása kulcsait, Éva megértette: a Bastille elbukott. Egyetlen DiCaprio sem vágyott annyira Oscar-díjra, mint Éva az ő Dömötörére – ráadásul már saját otthonnal. Elkeseredett harmincöt évesként egyre gyakrabban pillantott együttérzően az utcai macskákra és a „Minden a kézművességhez” boltok kirakatára. És akkor jött ő – magányos, aki fiatal éveit karrierre, egészséges kajára, edzőteremre és egyéb marhaságokra, például önmaga keresésére áldozta, ráadásul gyerek nélkül. Éva ezt az ajándékot húsz éve kérte – és talán most az égiek is felfogták, hogy nem viccel. – Ez az év utolsó üzleti utam, utána teljesen a tiéd vagyok! – mondta Dömötör, átnyújtva a kulcsokat. – Csak ne ijedj meg a szeánszomtól, általában csak szunyókálni járok haza – mondta, aztán elrepült egy másik időzónába egész hétvégére. Éva fogta a fogkeféjét, krémjét és elindult felfedezni, mi is az a „szentély”. Már a bejáratnál jöttek a gondok. Dömötör előre szólt, hogy a zár néha rakoncátlan, de Éva nem hitte, hogy ennyire. Negyven percig ostromolta az ajtót: tolta, húzta, végéig bedugta a kulcsot, óvatosan próbálkozott, de a zár nem engedett az új lakónak. Éva már pszichésen is ráhatott, ahogy annak idején a garázs mögött az osztálytársak tanították. A szomszéd ajtóban is nyílt. – Miért próbálsz bejutni idegen lakásba? – szólt egy aggódó női hang. – Nem próbálok bejutni, van kulcsom! – vágta vissza mérgesen Éva, törölgetve verejtékes homlokát. – És ki vagy te? Még nem láttalak itt – folytatta a szomszéd. – Én a barátnője vagyok! – jelentette ki Éva, de csak egy nyíláson keresztül folyt a tárgyalás. – Maga? – csodálkozott az asszony. – Igen, én. Van valami probléma? – Á, semmi. Csak nálunk még sosem járt vendége – ekkor Éva még jobban beleszeretett Dömötörbe –, szóval ez most… – Ez most milyen? – nem értette Éva. – Tudja, nem az én dolgom. Bocsánat – zárta az ajtót a szomszéd. Éva megmakacsolta magát: beledöngölte a kulcsot, egész vággyal benyomta, szinte a teljes ajtófélfát elforgatta. Vége sikerrel nyílt. Dömötör belső világa ott állt előtte, Éva lelke megfagyott. Egyedülálló fiatal pasinál az aszkézis elvárható, de ez már cella volt. – Szegény, szerintem a szíved már régen elfelejtette, mi is az a meghittség – sóhajtotta Éva, amikor szemügyre vette szerény otthonát, amit ezentúl gyakran fog látogatni. Közben elégedett is volt: tényleg, női kéz sosem simította e falakat, padlót, konyhát, ablakot. Éva itt az első. Nem bírta tovább: felkapta cipőjét, kirohant a legközelebbi boltba egy szép függönyért és fürdőszobai kilépőért, meg egy pár konyharuha és edényfogó is landolt a kosárban. A boltban persze elkapta a hév… A fürdőszobaszőnyeg mellé jött illatosító, kézműves szappan és sminktartó. „Ilyen apróságokat vinni valakinek a lakásába nem tolakodás” – nyugtatta magát Éva, ahogy a kosarához csatolta a második bevásárlókocsit. A zár immár nem ellenkezett. Sőt, funkcióját sem látta el, már inkább egy jégkorong kapusra emlékeztetett, aki maszk nélkül ment meccsre. Rájött, mit tett: konyhakéssel éjfélig szerelte a régi zárat, de reggel már rohant újért. Késsel együtt cserélni kellett még villát, kanalat, abroszt, vágódeszkát, alátétet, és hát a függöny is csak egy lépés. Vasárnap délben csörgött Dömötör: tovább tart a kiküldetés pár napig. – Csak örülök, ha hozol egy kis női meleget és otthonosságot! – nevetett, amikor Éva elismerte, hogy kissé átrendezte az enteriőrt. Éva közben már teherautóval vitte be a meghittséget, technikai terv és ügyirat szerint osztotta szét. Ez annyi magányos női energiát halmozott fel benne, hogy most már semmi nem állta útját. Mire Dömötör hazajött, már csak egy pók maradt a szellőzőnél. Éva ki akarta üldözni, de amikor meglátta a nyolc megdöbbent szempárt, inkább meghagyta, mint a lakás szentségének jelképét. Dömötör lakása most úgy nézett ki, mintha évek óta boldog házasságban élne, aztán csalódott volna, most meg már dacból lenne boldog. Éva nemcsak a lakásban tevékenykedett, hanem gondoskodott róla, hogy a teljes ház tudja: ő az új asszony, minden kérdéssel hozzá lehet fordulni. Jegygyűrű még nincs, de ez csak technikai részlet. A szomszédok eleinte bizalmatlanul figyelték, majd vállat vontak: „Hát, ahogy tetszik, minket nem zavar, a ti dolgotok.” Dömötör érkezése napján Éva igazi otthoni vacsorát készített, prímán megformált hátsóját díszes, merész csomagolásba gyömöszölte, illatokat helyezett el, tompította a világítást, és izgatottan várt. Dömötör késett. Éva már érezte, hogy a csomagolás fájóan vág a combján – pont azon a részen, amiért hat hónapja guggolt a konditeremben. Ekkor kulcs fordult a zárban. – Új zár, csak lökd be, nincs bezárva! – szólalt meg Éva kissé zavarban, de csábosan. Már nem félt az ítélettől – hiszen olyan jól dolgozott a lakáson, mindent megbocsátanak neki. Amikor az ajtó feltárult, Évánál éppen SMS pittyent: „Hol vagy? Én már otthon. Látom, semmi nem változott a lakásban. Barátok riogattak, hogy telerakod kozmetikummal.” Persze Éva csak később látta az üzenetet. Mert addig öt teljesen idegen ember lépett be: két fiatal férfi, két tinédzser és egy öreg bácsi, aki rögtön kihúzta magát, amikor észrevette Évát, és megfésülte kevéske ősz haját. – Ez igen, apa, micsoda fogadtatás! Minek neked a gyógyfürdő, ha itthon ilyen „all inclusive” van? – viccelődött az egyik fiatalember, de a felesége azonnal leintette, hogy ne nézelődjön. Éva dermedten állt két tele pohárral, mozdulni sem bírt. Ordítani akart, de a bénultság elnyomta. Valahol a sarokban boldogan kuncogott a pók. – Elnézést, ki tetszik lenni? – cincogta Éva. – Helyi kurta gazdája. Maga a klinikáról jött kötözni? Mondtam, magam is megoldom – felelte a bácsi, Éva nővér jelmeze láttán. – Igen, Ádám bácsi, nálad most tényleg meghittség és békesség uralkodik – nézett be a feleség a hátán Éván túl. – Egészen más, eddig mint egy kriptában lakott. És magát hogy hívják, hölgyem? Nem túl öreg magának az Ádám bácsi? Bár persze az úr tisztes, saját lakással… – É-é-va… – Nahát! Ügyesen választod az embereket, Ádám bácsi! Csak gratulálni lehet! A bácsinak, szeméből ítélve, minden kedvére való volt. – És Dömötör hol van? – súgta Éva, gyorsan kiitta mindkét poharat. – Én vagyok Dömötör! – örömmel jelentkezett egy nyolcéves fiú. – Várj, még korán van, hogy Dömötör légy! – nevetett az anyja, és kiküldte a gyerekeket és a férjét az autóhoz. – Elnézést, azt hiszem, elnéztem a lakást – kezdte összeszedni magát Éva, eszébe jutott a zárcsere. – Ez itt Orgona utca, 18, a 26-os lakás? – Nem, ez Bukovinai utca, 18 – dörzsölte össze a kezét Ádám bácsi, boldogan csomagolva ki újdonsült ajándékát. – Akkor nos, sajnos téves. Fáradjanak be, kérem, én addig telefonálok egyet. Azonnal telefont ragadott, bevonult a fürdőbe, és törülközővel magára tekeredve olvasta végre Dömötör SMS-ét. „Dömötör, mindjárt jövök, csak a boltban akadtam el” – írta vissza Éva. „Oké, várlak. Ha lehet, hozz egy üveg vöröset!” – hangzott Dömötör hangüzenete. Vöröset akart vinni – de már csak magában. Felkapva a fürdőszobaszőnyeget és a függönyt, megvárta, amíg az idegenek a konyhába mennek, csak aztán menekült a fürdőből. Gyorsan zsákba pakolta holmiját, aztán kiszaladt a lakásból. – Majd elmondom, de később – magyarázta kinézetét, amikor Dömötör ajtót nyitott neki. Mint egy álomban, elsétált mellette, nem is nézett rá. Első útja a fürdőbe vezetett: visszarakta a függönyt, leterítette a szőnyeget, aztán az ágyra omlott, és elaludt reggelig, míg a stressz és a vörös bor elillant belőle. Amikor felébredt, egy ismeretlen fiatal férfi állt előtte, magyarázatot várva. – Mondja, ez milyen cím? – Buton utca, 18.