– Apa, hadd mutassam be a jövendőbeli feleségemet, és a te menyedet, Varvarát! – ragyogott a boldogságtól Bori. – Kit? – kérdezte meglepetten professzor dr. Filimon Róbert. – Ez valami vicc akar lenni? Nem túl mulatságos! A férfi undorodva nézte a lány durva ujjain lévő piszkos körmöket. Úgy érezte, Varvara talán nem is ismeri a vizet és a szappant, másként nem lehetne ez a makacs piszok a körmei alatt. „Istenem! Jó, hogy az én Lárikám nem él már, hogy ezt a szégyent lássa! Mindig a legjobb modorra próbáltuk nevelni ezt a kölyköt…” – szaladt át a fején. – Ez nem vicc! – válaszolta kihívóan Bori. – Varvara nálunk marad, három hónap múlva összeházasodunk. Ha nem veszel részt az esküvőmön, nélküled is boldogulok! – Jó napot! – mosolyodott el Varvara, majd magabiztosan bevonult a konyhába. – Hoztam pogácsát, málnalekvárt, szárított gombát… – sorolta, miközben a kopott vászonszatyorból elővette az élelmet. Filimon Róbert a szívéhez kapott, ahogy Varvara a kézzel hímzett hófehér abroszt elrontotta a kifolyt lekvárral. – Bori! Térj már észhez! Ha csak bosszantani akarsz, ennek nem sok értelmét látom… Ez már túl durva! Melyik faluból szedted össze ezt a neveletlen lányt?! Nem engedem, hogy ebben a házban éljen! – ordította kétségbeesetten a professzor. – Szeretem Varvarát, és a feleségemnek jogában áll nálam lakni! – gúnyosan vigyorgott a fiú. Filimon Róbert rájött, hogy a fia csak gúnyt űz belőle. Nem vitatkozott tovább, inkább csendben bevonult a szobájába. Az utóbbi időben nagyon megváltozott a fia. Mióta az anya meghalt, Bori kezelhetetlenné vált, otthagyta az egyetemet, gorombáskodott az apjával, kicsapongó életet élt. Filimon Róbert reménykedett, hogy a fia visszatalál régi, megfontolt és kedves önmagához, de nap mint nap csak távolodtak egymástól. Most is, beállított ezzel a falusi lánnyal. Jól tudta, hogy apja sosem fogja helyeselni a választását, ezért hozott valakit, akit teljesen idegennek érzett… Rövidesen Bori és Varvara összeházasodtak. Filimon Róbert megtagadta, hogy részt vegyen az esküvőn, nem akarta elfogadni a nem kívánt menyet. Harag töltötte el, hogy a ház asszonyának, feleségnek, anyának szánt helyet ez a tanulatlan, két szót összekötni sem tudó lány foglalta el. Varvara úgy tett, mintha nem venné észre az apósa rosszallását, próbált mindenben kedvére tenni, de csak rontott a helyzeten. A férfi egyetlen jó tulajdonságot sem látott benne, csak azt, hogy műveletlen és rossz modorú… Miután Bori kimutatta magát, újból inni kezdett és kicsapongott. Az apa egyre több veszekedést hallott, és örült, ha Varvara végleg elhagyja a házat. – Filimon Róbert! – szaladt be egyszer sírva a menye. – Bori el akar válni, és ki is tesz az utcára, pedig gyereket várok! – Magát miért is az utcára?! Maga nem hajléktalan… Menjen oda vissza, ahonnan jött! Az, hogy várandós, nem jogosítja fel, hogy válás után is itt éljen. Sajnálom, de nem akarok beleszólni a dolgaikba – mondta a férfi, titokban örülve, hogy végre megszabadul a tolakodó menyétől. Varvara sírva pakolta a holmiját. Nem értette, miért gyűlölte meg őt az apósa már az első pillanatban, miért játszott vele Bori, mint egy kutyával, majd kidobta az utcára. Hát az baj, hogy falusi? Neki is van lelke, érzései… *** Nyolc év telt el… Filimon Róbert egy idősek otthonában élt. Az utóbbi években igencsak megroggyant. Persze Bori rögtön kihasználta az alkalmat, gyorsan beadta az apját, hogy megszabaduljon a gondoktól. Az öreg belenyugodott a sorsába, tudta nincs más választása. Sok embernek tanította meg a szeretet, tisztelet és gondoskodás fontosságát. Mind a mai napig hálaleveleket kap volt tanítványaitól… De a saját fiát mégsem tudta igazi emberré nevelni… – Robi, vendéged érkezett – szólt a szobatárs, amikor visszatért a sétáról. – Ki? Bori? – szaladt ki az öreg száján, bár tudta, ez lehetetlen. A fia sosem jönne el hozzá, túlságosan gyűlöli… – Nem tudom. Az ápoló szólt, hogy szóljak neked. Mire vársz? Menj gyorsan! – mosolygott a lakótárs. Róbert felvette a botját, lassan kisétált a kis, dohos szobából. Ahogy leballagott, megpillantotta a messziről is ismerős alakot – bár hosszú idő telt el, azonnal felismerte. – Szervusz, Varvara! – szólalt meg halkan, lehajtott fejjel. Talán a mai napig bűntudata volt amiatt, hogy nem állt ki őszinte, egyszerű menye mellett nyolc évvel korábban… – Filimon Róbert?! – lepődött meg a piros arcú asszony. – Nagyon megváltozott… Beteg? – Egy kicsit… – mosolyodott el szomorúan. – Hogy kerültél ide? Honnan tudtad, hol vagyok? – Bori mondta. Tudja, nem akar találkozni a fiával, de a kisfiú folyton kérdi, mikor mehet papához, mikor mehet a nagypapához… Vani nem tehet róla, hogy nem ismeri. Érzi, hogy hiányzik neki a család… Csak mi ketten vagyunk… – mondta reszkető hangon Varvara. – Bocsásson meg, talán rosszul tettem, hogy idejöttem. – Várj! – kérte az öreg. – Milyen nagy már Vani? Emlékszem, utoljára három éves volt, mikor fotót küldtél… – Itt van a bejáratnál. Behívjam? – kérdezte tétován Varvara. – Persze, hívjad, kislányom! – örvendezett Filimon Róbert. A folyosóra belépett egy vörös hajú kisfiú, Bori tökéletes, miniatűr mása. Vani bizonytalanul közeledett a nagypapához, akit még sosem látott. – Szervusz, kisfiam! Milyen nagy vagy már… – könnyezett az öreg, ahogy magához ölelte az unokát. Sokáig beszélgettek, az őszi parkban sétáltak az idősek otthonának kertjében. Varvara a nehéz életéről mesélt, az elhunyt édesanyjáról és arról, hogyan nevelte fel egyedül a fiút és vezette a gazdaságot. – Bocsáss meg, Varvara! Nagyon vétkeztem ellened. Hiába hittem magam mindig okos, művelt embernek, csak most jöttem rá, hogy az embereket nem az eszükért és neveltetésükért kell megbecsülni, hanem az őszinteségükért, lelkükért – mondta az öreg. – Filimon Róbert! Javaslatunk van – mosolygott Varvara, kissé izgatottan és dadogva. – Költözzön hozzánk! Maga egyedül van, mi is csak ketten… Olyan jó lenne, ha lenne mellettünk egy rokon. – Papus, költözz velünk! Majd együtt horgászunk, járunk gombászni… Nagyon szép nálunk a faluban, és sok hely van a házban! – kérlelte Vani, miközben nem engedte el a nagypapa kezét. – Megegyeztünk! – mosolygott Filimon Róbert. – Sok mindent elmulasztottam Bori nevelésében, remélem, neked tudok majd adni olyat, amit neki nem adtam meg. Különben is, még sosem jártam falun. Remélem, jól fogom érezni magam! – Persze, hogy jól! – kacagott Vani.

Apa, bemutatom neked a leendő feleségemet és a jövendőbeli menyedet, Flóra! ragyogott boldogságtól Bálint.

Kit? kérdezte döbbenten dr. habil. Róbert Farkas professzor, miközben szemüvegét igazította. Ez most valami vicc? Nem túl szellemes!

Az idős férfi undorodva nézte Flóra durva, piszkos körmeit, melyek alatt a kosz mintha örökre megtelepedett volna. Biztos volt benne, hogy ez a lány nem tudja, mit jelent a víz vagy a szappan. Istenem! Hálás vagyok, hogy az én Kati néném nem élte meg ezt a szégyent… Mindig annyira igyekeztünk, hogy neveljünk ebből a suhancból valami úriembert… futott végig a gondolataiban.

Ez nem vicc! vágott vissza dacosan Bálint. Flóra nálunk fog lakni, három hónap múlva összeházasodunk. Ha nem akarsz részt venni a nászban, nélküled is elboldogulok!

Jó napot! szólt Flóra, majd úgy, ahogy a gazda, belépett a konyhába. Ezek pogácsák, málna lekvár, szárított gomba… sorolta, miközben kosarából pakolta ki a javakat.

Róbert Farkas professzor kétségbeesetten kapott a szíve után, mikor látta, hogy Flóra leöntötte a hófehér, kézi hímzésű abroszt lekvárral.

Bálint! Térj már magadhoz! Ha tényleg csak engem akarsz bosszantani, ez már kegyetlen! Melyik faluból hoztad ezt a műveletlen lányt? Én nem engedem, hogy itt éljen! ordított a professzor kétségbeesetten.

Szeretem Flórát, és a feleségemnek jogában áll velem lakni! gúnyosan vigyorgott Bálint.

Róbert professzor rájött, hogy a fia csak szórakozik vele. Nem szólt már semmit, csendben bevonult a szobájába.

Mióta Kati néni meghalt, Bálint teljesen megváltozott. Otthagyta az egyetemet, tiszteletlenül beszélt az apjával, csapongó életet élt, semmi felelősséget nem vállalt.

A professzor reménykedett, hogy egyszer majd visszatér a régi, kedves és értelmes fia. De nap mint nap távolodott tőle Bálint, és ez a falusi lány is csak olaj volt a tűzre pontosan tudta, hogy apja soha nem helyeselné ezt a választást.

Nem telt sok idő, összekötötték életüket papíron is. Róbert Farkas nem ment el az esküvőre, nem akart semmi közöset a menyével. Dühítette, hogy a ház asszonyának, anyának Katinak a helyét egy műveletlen, nehéz szavú lány foglalta el.

Flóra mintha észre sem vette volna a zord bánásmódot, igyekezett mindenben segíteni a férfiaknak, ám csak még rosszabb lett tőle a helyzet. Róbert professzor egyetlen jó tulajdonságot sem talált benne, sőt úgy érezte, Flórában nincs semmi, amit értékelni lehetne túl egyszerű, túl otromba.

Mikor Bálint megcsömörlött a példás férji szerepben, újra inni kezdett és házalt éjszakánként. Az apa gyakran hallotta a hangos veszekedéseket, reménykedve abban, hogy Flóra végleg elköltözik.

Professzor Úr! szaladt be egyszer sírva a meny. Bálint válni akar, sőt ki is dob az utcára, pedig gyermeket várok!

Hát nem vagy hajléktalan… Menj vissza oda, ahonnan jöttél. Az, hogy terhes vagy, nem jogosít fel, hogy itt maradj a válás után. Sajnálom, nem fogok beleavatkozni az ügyeitekbe mondta a férfi. Belül örült, hogy végre megszabadulhat a kellemetlen menyétől.

Flóra összetörten, zokogva ment csomagolni. Nem értette, miért utálta meg első perctől az apósa, miért játszadozott vele Bálint, mint egy kutyával, majd dobta ki az utcára. Mi baj azzal, hogy ő faluról jött? Hiszen neki is van szíve, lelke…

***

Nyolc év telt el… Róbert Farkas egy budapesti idősek otthonában lakott. Idősként, megfáradtan, már az utolsó éveiben járt. Bálint gyorsan lerendezte, hogy apját beírja a gondozóházba, magának pedig ne maradjon teher.

Az öreg belenyugodott a sorsába. Tudta, hogy nincs más választása. Sok embernek tudott szeretetet és tiszteletet adni voltak, akik levelet írtak neki, hálás egykori diákok , mégis, a saját fiát nem sikerült igazi emberré nevelnie…

Róbert, vendéged jött mondta a szobatársa, ahogy beért a sétából.

Ki lehet? Bálint? bukkant fel a név, de tudta jól, hogy a fia sosem jönne el hozzá, régen megveti.

Nem tudom, csak szóltak, hogy hívnak, várnak. Mire vársz? Menjél már! mosolygott kedvesen a lakótársa.

Róbert elővette a botját, lassan lépett ki a sötét, levegőtlen szobából. Ahogy leballagott a lépcsőn, a távolban meglátta, és megismerte pedig évek teltek el a legutóbbi találkozás óta.

Szervusz, Flóra! mondta halkan, lehajtva fejét. Talán még mindig bírta azt a régi, nyomasztó bűntudatot: őszinte, egyszerű lánytól tagadta meg régen a pártját…

Professzor Úr? lepődött meg a piros arcú asszony. Rengeteget változott… Beteg?

Hát, csak egy kicsit… mosolyodott el szomorúan. Hogy találtál ide?

Bálint mondta el. Tudja jól, hogy apja nem hajlandó beszélni a fiával. De a fiú folyton kéri, hadd menjen apjához vagy nagyapjához… Marcell nem tehet arról, hogy nem fogadják el. Neki szüksége lenne a családja szeretetére. Ketten vagyunk, egyedül… mondta remegő hangján Flóra. Bocsánat… talán nem kellett volna idejönnöm.

Várj csak! kérte az idős férfi. Milyen nagy már Marci? Arra emlékszem, legutóbb fényképet küldtél róla, akkor még hároméves volt.

Itt van, a bejáratnál. Hívjam ide? tétovázott Flóra.

Természetesen, hívjad! örvendezett Róbert Farkas.

A terembe belépett egy vörös hajú kisfiú, kiköpött apja, csak gyermekiben. Marci bátortalanul közeledett ahhoz a nagyapához, akit soha nem látott.

Szervusz, kisfiam! Ó, mekkora már vagy… törölgette a könnyeit az öreg, ahogy magához ölelte unokáját.

Sokat beszélgettek, sétáltak az öregotthon közeli park őszi sétányain. Flóra elmesélte, milyen nehéz életük volt, mennyire fiatalon veszítette el az édesanyját, egyedül nevelte Marcit, gondozta a házat.

Bocsáss meg, Flóra! Nagyon hibáztam veled szemben. Egész életemben azt hittem, az okosság és a műveltség a legfontosabb, de csak most értettem meg, hogy az embereket a szívük miatt kell szeretni, az őszinteségükért mondta csendesen a professzor.

Professzor Úr! Szeretnénk kérni valamire mosolygott Flóra izgatottan, a hangja majd elakadt. Költözzön hozzánk! Ön magányos, mi is ketten vagyunk… Annyira szeretnénk, ha velünk lenne egy igazi családtag!

Nagyapó, gyere már! Mehetsz velem pecázni, gombát szedni az erdőben… Gyönyörű nálunk a faluban, a házban is van bőven hely! kérlelte Marci, nem engedte el nagyapja kezét.

Megyek! mondta mosolyogva az öreg. Sokat hibáztam Bálint nevelésében, remélem, neked adhatok valamit, amit tőle elvettem. Ráadásul még sosem jártam vidéken. Talán végre tetszeni fog!

Biztosan fog! nevetett Marci boldogan.

Rate article
News 24 Justall
– Apa, hadd mutassam be a jövendőbeli feleségemet, és a te menyedet, Varvarát! – ragyogott a boldogságtól Bori. – Kit? – kérdezte meglepetten professzor dr. Filimon Róbert. – Ez valami vicc akar lenni? Nem túl mulatságos! A férfi undorodva nézte a lány durva ujjain lévő piszkos körmöket. Úgy érezte, Varvara talán nem is ismeri a vizet és a szappant, másként nem lehetne ez a makacs piszok a körmei alatt. „Istenem! Jó, hogy az én Lárikám nem él már, hogy ezt a szégyent lássa! Mindig a legjobb modorra próbáltuk nevelni ezt a kölyköt…” – szaladt át a fején. – Ez nem vicc! – válaszolta kihívóan Bori. – Varvara nálunk marad, három hónap múlva összeházasodunk. Ha nem veszel részt az esküvőmön, nélküled is boldogulok! – Jó napot! – mosolyodott el Varvara, majd magabiztosan bevonult a konyhába. – Hoztam pogácsát, málnalekvárt, szárított gombát… – sorolta, miközben a kopott vászonszatyorból elővette az élelmet. Filimon Róbert a szívéhez kapott, ahogy Varvara a kézzel hímzett hófehér abroszt elrontotta a kifolyt lekvárral. – Bori! Térj már észhez! Ha csak bosszantani akarsz, ennek nem sok értelmét látom… Ez már túl durva! Melyik faluból szedted össze ezt a neveletlen lányt?! Nem engedem, hogy ebben a házban éljen! – ordította kétségbeesetten a professzor. – Szeretem Varvarát, és a feleségemnek jogában áll nálam lakni! – gúnyosan vigyorgott a fiú. Filimon Róbert rájött, hogy a fia csak gúnyt űz belőle. Nem vitatkozott tovább, inkább csendben bevonult a szobájába. Az utóbbi időben nagyon megváltozott a fia. Mióta az anya meghalt, Bori kezelhetetlenné vált, otthagyta az egyetemet, gorombáskodott az apjával, kicsapongó életet élt. Filimon Róbert reménykedett, hogy a fia visszatalál régi, megfontolt és kedves önmagához, de nap mint nap csak távolodtak egymástól. Most is, beállított ezzel a falusi lánnyal. Jól tudta, hogy apja sosem fogja helyeselni a választását, ezért hozott valakit, akit teljesen idegennek érzett… Rövidesen Bori és Varvara összeházasodtak. Filimon Róbert megtagadta, hogy részt vegyen az esküvőn, nem akarta elfogadni a nem kívánt menyet. Harag töltötte el, hogy a ház asszonyának, feleségnek, anyának szánt helyet ez a tanulatlan, két szót összekötni sem tudó lány foglalta el. Varvara úgy tett, mintha nem venné észre az apósa rosszallását, próbált mindenben kedvére tenni, de csak rontott a helyzeten. A férfi egyetlen jó tulajdonságot sem látott benne, csak azt, hogy műveletlen és rossz modorú… Miután Bori kimutatta magát, újból inni kezdett és kicsapongott. Az apa egyre több veszekedést hallott, és örült, ha Varvara végleg elhagyja a házat. – Filimon Róbert! – szaladt be egyszer sírva a menye. – Bori el akar válni, és ki is tesz az utcára, pedig gyereket várok! – Magát miért is az utcára?! Maga nem hajléktalan… Menjen oda vissza, ahonnan jött! Az, hogy várandós, nem jogosítja fel, hogy válás után is itt éljen. Sajnálom, de nem akarok beleszólni a dolgaikba – mondta a férfi, titokban örülve, hogy végre megszabadul a tolakodó menyétől. Varvara sírva pakolta a holmiját. Nem értette, miért gyűlölte meg őt az apósa már az első pillanatban, miért játszott vele Bori, mint egy kutyával, majd kidobta az utcára. Hát az baj, hogy falusi? Neki is van lelke, érzései… *** Nyolc év telt el… Filimon Róbert egy idősek otthonában élt. Az utóbbi években igencsak megroggyant. Persze Bori rögtön kihasználta az alkalmat, gyorsan beadta az apját, hogy megszabaduljon a gondoktól. Az öreg belenyugodott a sorsába, tudta nincs más választása. Sok embernek tanította meg a szeretet, tisztelet és gondoskodás fontosságát. Mind a mai napig hálaleveleket kap volt tanítványaitól… De a saját fiát mégsem tudta igazi emberré nevelni… – Robi, vendéged érkezett – szólt a szobatárs, amikor visszatért a sétáról. – Ki? Bori? – szaladt ki az öreg száján, bár tudta, ez lehetetlen. A fia sosem jönne el hozzá, túlságosan gyűlöli… – Nem tudom. Az ápoló szólt, hogy szóljak neked. Mire vársz? Menj gyorsan! – mosolygott a lakótárs. Róbert felvette a botját, lassan kisétált a kis, dohos szobából. Ahogy leballagott, megpillantotta a messziről is ismerős alakot – bár hosszú idő telt el, azonnal felismerte. – Szervusz, Varvara! – szólalt meg halkan, lehajtott fejjel. Talán a mai napig bűntudata volt amiatt, hogy nem állt ki őszinte, egyszerű menye mellett nyolc évvel korábban… – Filimon Róbert?! – lepődött meg a piros arcú asszony. – Nagyon megváltozott… Beteg? – Egy kicsit… – mosolyodott el szomorúan. – Hogy kerültél ide? Honnan tudtad, hol vagyok? – Bori mondta. Tudja, nem akar találkozni a fiával, de a kisfiú folyton kérdi, mikor mehet papához, mikor mehet a nagypapához… Vani nem tehet róla, hogy nem ismeri. Érzi, hogy hiányzik neki a család… Csak mi ketten vagyunk… – mondta reszkető hangon Varvara. – Bocsásson meg, talán rosszul tettem, hogy idejöttem. – Várj! – kérte az öreg. – Milyen nagy már Vani? Emlékszem, utoljára három éves volt, mikor fotót küldtél… – Itt van a bejáratnál. Behívjam? – kérdezte tétován Varvara. – Persze, hívjad, kislányom! – örvendezett Filimon Róbert. A folyosóra belépett egy vörös hajú kisfiú, Bori tökéletes, miniatűr mása. Vani bizonytalanul közeledett a nagypapához, akit még sosem látott. – Szervusz, kisfiam! Milyen nagy vagy már… – könnyezett az öreg, ahogy magához ölelte az unokát. Sokáig beszélgettek, az őszi parkban sétáltak az idősek otthonának kertjében. Varvara a nehéz életéről mesélt, az elhunyt édesanyjáról és arról, hogyan nevelte fel egyedül a fiút és vezette a gazdaságot. – Bocsáss meg, Varvara! Nagyon vétkeztem ellened. Hiába hittem magam mindig okos, művelt embernek, csak most jöttem rá, hogy az embereket nem az eszükért és neveltetésükért kell megbecsülni, hanem az őszinteségükért, lelkükért – mondta az öreg. – Filimon Róbert! Javaslatunk van – mosolygott Varvara, kissé izgatottan és dadogva. – Költözzön hozzánk! Maga egyedül van, mi is csak ketten… Olyan jó lenne, ha lenne mellettünk egy rokon. – Papus, költözz velünk! Majd együtt horgászunk, járunk gombászni… Nagyon szép nálunk a faluban, és sok hely van a házban! – kérlelte Vani, miközben nem engedte el a nagypapa kezét. – Megegyeztünk! – mosolygott Filimon Róbert. – Sok mindent elmulasztottam Bori nevelésében, remélem, neked tudok majd adni olyat, amit neki nem adtam meg. Különben is, még sosem jártam falun. Remélem, jól fogom érezni magam! – Persze, hogy jól! – kacagott Vani.