A volt párom egy szombat délután hirtelen megjelent nálam hatalmas virágcsokorral, bonbonokkal, ajándékzacskóval és azzal a mosollyal, amit hónapok óta nem láttam – azt hittem, bocsánatot akar kérni, vagy végre kimondani mindazt, ami kettőnk között kimondatlan maradt. Furcsa volt, mert a szakítás után fagyosan viselkedett velem, mintha teljesen idegen lennék számára. Ahogy belépett, rögtön áradozni kezdett arról, mennyit gondolt rám, hogy hiányzom neki, én vagyok „élete asszonya”, és hogy belátta a hibáit. Olyan gyorsan beszélt, mintha egy előre betanult szöveget mondana. Csöndben hallgattam, nem értettem, hogyan lehet ennyi gyengédség hirtelen, hónapok hallgatása után. Aztán közelebb lépett, átölelt, és azt mondta: „Szeretném visszaszerezni mindazt, ami a miénk.” Ekkor elővett egy parfümöt, egy karkötőt és egy dobozt levéllel – minden nagyon romantikus volt. Arról kezdett beszélni, hogy adjunk még egy esélyt magunknak, hogy ő tényleg változott, és velem akar mindent úgy csinálni, ahogy kell. Kezdtem rosszul érezni magam – túl szép volt minden, hogy igaz legyen. Soha nem volt ennyire figyelmes, amikor még együtt voltunk. Az igazság akkor derült ki, amikor leültettem, és egyenesen rákérdeztem, mit akar. Akkor kezdett belezavarodni a mondandójába. Bevallotta, hogy van egy „kis banki gondja”, és gyorsan kellene egy hitel „egy vállalkozáshoz, ami nekünk lesz jó”, csak egy aláírás hiányzik: az enyém. Akkor már tudtam, miért tűnt fel hirtelen ennyi szeretettel és ajándékkal. Közöltem vele, hogy nem írok alá semmit. Ebben a pillanatban az arca teljesen megváltozott. Az örök mosoly eltűnt, a virágokat az asztalra hajította, és kiabálni kezdett, hogy miért nem bízom meg benne, ez „élete lehetősége”. Úgy beszélt, mintha tartoznék neki. Volt képe hozzátenni, hogy „ha tényleg akarom őt”, segítenem kéne. Minden olyan gyorsan omlott össze, ahogy felépült. Amikor látta, hogy nem győz meg, taktikát váltott. Könyörögni kezdett, mondván, hogy hitel nélkül „elveszett ember”, de ha segítek, ő „hivatalosan visszajön hozzám”, és „újrakezdhetjük”. Mindezt szemrebbenés nélkül – mintha a kibékülés és a pénzügyek között nem lenne különbség. Ekkor végképp rájöttem, hogy az egész jelenet – ajándékok, virágok, kedves szavak – csak egy színjáték volt, hogy rávegyen az aláírásra. Miután harmadszorra is megmondtam, hogy semmit nem írok alá, szinte mindent összeszedett: a csokit, a parfümöt, még a karkötőt is elvitte. Csak a virágokat hagyta ott, szétdobálva a földön. Távozáskor hálátlannak nevezett, és kijelentette, hogy „ne mondjam, nem próbálta megmenteni a kapcsolatot”. Úgy csapta be maga után az ajtót, mintha még mindig tartoznék neki. Így aztán ez a „kibékülés” pontosan tizenöt percig tartott.

Az exem egy szombat délután jelent meg váratlanul akkora virágcsokorral, hogy majdnem eltakart teljesen, két doboz bonbonnal, egy halom ajándékkal, meg azzal a híres-neves mosollyal, amit hónapok óta nem láttam. Azt hittem, legalább most belátja a hibáit, vagy majd kifejti, mi maradt ketőnk között rendezetlenül. Fura volt ám az egész jelenés, főleg, miután a szakítás óta olyan hideg volt velem, mintha soha nem is ismert volna.

Ahogy belépett, rögtön beindult a szöveg hogy ő mostanában sokat gondolkodott, hiányzom neki, én vagyok élete asszonya, meg hogy végre rájött, mennyi mindent elrontott. Olyan gyorsan hadarta, mintha verses mondókát mondana fel. Csak ültem némán, hallgattam, közben azon merengtem, honnan ez a hirtelen gyengédség, amikor eddig levegőnek nézett. Aztán közelebb jött, átölelt, és bejelentette, hogy szeretné, visszakapni azt, ami a miénk.

Ahogy beszélt, előhúzott egy parfümöt, egy karkötőt és egy dobozban levelet. Minden nagyon szívtépő és romantikusnak tűnt pont, mint egy rossz magyar szappanoperában. Már kezdtem zavarban érezni magam: ez túl szép, hogy igaz legyen. Ráadásul míg együtt voltunk, ilyen figyelmes egy percig sem volt.

A végső igazság akkor derült ki, amikor hellyel kínáltam, és egyenesen rákérdeztem, mit akar. Ott összetörtek a szép szavak: hebegni-habogni kezdett valami aprócska banki problémáról, szüksége lenne egy kis kölcsönre, egy vállalkozás indításához a mi közös jövőnk érdekében, és hogy csak egy aláírás hiányzik: az enyém.

Ott esett le, miért érkezett ilyen szívből jövően, csupa ajándékkal.

Mondtam neki, biztos nem fogok semmit aláírni. Ott aztán az arca olyan gyorsan lesápadt, ahogy csak magyar tél hajnalán szokás. A mosoly eltűnt, a virágokat a dohányzóasztalra hajította, és kiabálni kezdett: mi az, hogy nem bízom benne, hiszen ez élete lehetősége! A végén még nekem tartott lelkiismeret-furdalást, mintha valamit tartoznék neki. Sőt, volt képe azt mondani, hogy ha még érzem iránta azt, segítenem kell.

Pillanatok alatt szertefoszlott az egész meghitt jelenet.

Mikor látta, hogy hajthatatlan vagyok, stratégiát váltott. Elkezdett panaszkodni, hogy ha nem segítek, elkallódik, de ha mégis, akkor hivatalosan is visszajön hozzám, és kezdhetjük elölről. Nem zavarta, hogy a bocsánatkérés és a pénzügyek teljesen összekeveredtek legalábbis őt nem. Ott lett száz százalékig világos, hogy ez az egész a meglepi ajándékhalom, virág, kedveskedés csak álca volt, hogy rávegyen az aláírásra.

A végén, amikor harmadszor is közöltem, hogy nem szignózok semmit, se fel, se le, összeszedte a cuccait: a bonbont, a parfümöt, még a karkötőt is. A virágot földre dobta, ahová kell. Duzzogva elviharzott, utánam dobta, hogy hálátlan vagyok, és ne mondjam majd, hogy nem harcolt értünk. Úgy csapta be az ajtót, mintha kötelező lett volna minimum egy balatoni lángos árával (kb. 1800 forint) tartoznom neki.

És ennyit ért az egész kibékülési akció: pont tizenöt percig tartott, mint egy átlagos magyar veszekedés a nagyszombati vasárnapi ebéd után.