Sok nő történetét olvastam már, akik megcsalták a párjukat, és bár igyekszem nem ítélkezni, van valami, amit őszintén nem tudok megérteni. Nem azért, mert jobbnak tartom magam másoknál, hanem mert nálam a hűtlenség sosem volt kísértés. 34 éves vagyok, férjnél, teljesen átlagos életet élek. Hetente ötször járok edzőterembe, odafigyelek az étkezésre, szeretek igényesen kinézni. Hosszú, egyenes hajam van, tudom magamról, hogy vonzó nő vagyok; ezt mások is mondják, látom, ahogy rám néznek. Az edzőteremben gyakran próbálnak meg férfiak beszélgetést kezdeményezni velem – van, aki edzéstippekről kérdez, mások bókok mögé rejtik a megjegyzéseiket, de előfordul direkt közeledés is. Ugyanez történik, mikor a barátnőimmel elmegyünk egy italra – odajönnek, próbálkoznak, kérdezgetik, egyedül vagyok-e. Soha nem tettettem, hogy nem veszem ezt észre; ellenkezőleg, tudomást veszek róla. De sosem lépek át egy határt. Nem azért, mert félek, hanem mert egyszerűen nem akarom. A férjem orvos – kardiológus –, sokat dolgozik. Van, amikor hajnalban indul és késő este ér haza, amikor már vacsorázunk, vagy még később. Nagy részét egyedül töltöm a napnak otthon. Van egy lányunk, rá, a házra, a saját rutinomra vigyázok. Valójában mondhatnám, hogy „lehetőségem” lenne azt tenni, amit csak akarok, anélkül hogy bárki tudna róla. Ennek ellenére sosem jutott eszembe, hogy ezt a szabadságot hűtlenségre használjam. Ha egyedül vagyok, lefoglalom magam: sportolok, olvasok, takarítok, sorozatot nézek, főzök, sétálok. Nem azzal töltöm az időt, hogy hiányokat keresek vagy külső megerősítésre vágyom. Nem állítom, hogy a házasságom tökéletes – nem az. Vannak vitáink, különbségek, és fáradtság is. De egy alapvető dolog mindig megmarad: az őszinteségem. Nem élek folyamatos gyanakvással felé. Megbízom a férjemben. Ismerem, tudom a rutinját, gondolkodását, a természetét. Nem nézegetem a telefonját és nem képzelek el különböző forgatókönyveket. Ez a nyugalom is sokat számít. Ha nem akarod a menekülést, nem keresed az állandó kiskapukat. Éppen ezért, amikor hűtlenségről olvasok – nem ítélkezve, inkább értetlenül –, mindig arra gondolok, hogy nem minden a kísértésről, szépségről, szabad időről vagy mások figyelméről szól. Nekem ez sosem volt lehetőség. Nem azért, mert nem tudnám, hanem mert nem akarok ilyen ember lenni. És így vagyok nyugodt. Ti mit gondoltok erről?

Sokféle történetet olvastam magyar asszonyokról, akik hűtlenek lettek, és bár igyekszem nem ítélkezni, van valami, amit sosem tudtam igazán megérteni. Nem azért, mert jobb lennék másoknál, hanem mert nálam a hűtlenség sosem volt csábítás. Már elmúltam harmincnégy éves, férjnél vagyok, teljesen átlagos életem van. Ötször megyek edzőterembe hetente, odafigyelek az étkezésemre, szeretek gondoskodni magamról. Hosszú, egyenes hajam van, szeretek jól kinézni, és tudom magamról, hogy vonzó nő vagyok. Az ismerősök gyakran mondják, és látom az emberek tekintetén is.

Régi időkben a budapesti edzőteremben sem volt ritka, hogy férfiak megpróbáltak szóba elegyedni velem. Kérdeztek gyakorlatokról, tettek burkolt megjegyzéseket, néha egészen nyíltan is bókoltak. Ugyanez történt, amikor barátnőimmel egy kávéházban vagy borszaküzletben ültünk le egy italra; előszeretettel jöttek oda, kérdezték, hogy egyedül vagyok-e, próbáltak közeledni. Soha nem tettem úgy, mintha ez ne történne ellenkezőleg, pontosan láttam mindezt. De még soha nem léptem át egy bizonyos határt. Nem azért, mert félnék, hanem egyszerűen nem akarok.

A férjem, Gábor, szívgyógyász, sokat dolgozik. Vannak napok, amikor hajnali sötétben indul el, és csak akkor ér haza, amikor már vacsorázunk a lányunkkal, Szilviával, vagy még később. A legtöbb időt egyedül töltöm otthon, szinte egész nap, amíg ő munkában van. Gondoskodom Szilviről, a háztartásról és magamról, végzem a saját dolgaimat. Akár azt is mondhatnám, hogy van tér, hogy azt csináljak, amit akarok, anélkül, hogy bárki számon kérné, mégsem jutott soha eszembe, hogy ezt a szabadságot hűtlenségre használjam.

Ha egyedül vagyok, lefoglalom magam. Sportolok, olvasok, takarítok, sorozatokat nézek, főzök, sétálok a Margitszigeten. Nem érzem a hiányokat, és nem keresek külső visszaigazolást. Persze, nem mondanám, hogy a házasságom hibátlan; néha vitatkozunk, vannak nézeteltérések, fáradság is. De a legfontosabb mégis létezik: az őszinteségem.

Nem élek állandó gyanakvással sem. Megbízom Gáborban. Ismerem a szokásait, gondolkodását, jellemét. Nem keresgélek titkokat a telefonjában, nem álmodozom különféle forgatókönyveken. Ez a nyugalom is sokat számít. Ha nem keresem az eltávolodás lehetőségét, nincsen szükségem nyitott ajtókra.

Ezért amikor elolvasok egy-egy történetet magyar nőkről, akik hűtlenek lettek nem ítélkezem, csak tűnődöm , mindig arra gondolok, hogy nem minden múlik a csábításon, szépségen, szabad időn vagy mások figyelmén. Számomra sosem volt kérdés. Nem azért, mert nem tehetném, hanem mert nem szeretnék ilyen ember lenni. Ez így egyszerűen megnyugtat.

Ti mit gondoltok erről, a saját tapasztalataitok alapján?

Rate article
News 24 Justall
Sok nő történetét olvastam már, akik megcsalták a párjukat, és bár igyekszem nem ítélkezni, van valami, amit őszintén nem tudok megérteni. Nem azért, mert jobbnak tartom magam másoknál, hanem mert nálam a hűtlenség sosem volt kísértés. 34 éves vagyok, férjnél, teljesen átlagos életet élek. Hetente ötször járok edzőterembe, odafigyelek az étkezésre, szeretek igényesen kinézni. Hosszú, egyenes hajam van, tudom magamról, hogy vonzó nő vagyok; ezt mások is mondják, látom, ahogy rám néznek. Az edzőteremben gyakran próbálnak meg férfiak beszélgetést kezdeményezni velem – van, aki edzéstippekről kérdez, mások bókok mögé rejtik a megjegyzéseiket, de előfordul direkt közeledés is. Ugyanez történik, mikor a barátnőimmel elmegyünk egy italra – odajönnek, próbálkoznak, kérdezgetik, egyedül vagyok-e. Soha nem tettettem, hogy nem veszem ezt észre; ellenkezőleg, tudomást veszek róla. De sosem lépek át egy határt. Nem azért, mert félek, hanem mert egyszerűen nem akarom. A férjem orvos – kardiológus –, sokat dolgozik. Van, amikor hajnalban indul és késő este ér haza, amikor már vacsorázunk, vagy még később. Nagy részét egyedül töltöm a napnak otthon. Van egy lányunk, rá, a házra, a saját rutinomra vigyázok. Valójában mondhatnám, hogy „lehetőségem” lenne azt tenni, amit csak akarok, anélkül hogy bárki tudna róla. Ennek ellenére sosem jutott eszembe, hogy ezt a szabadságot hűtlenségre használjam. Ha egyedül vagyok, lefoglalom magam: sportolok, olvasok, takarítok, sorozatot nézek, főzök, sétálok. Nem azzal töltöm az időt, hogy hiányokat keresek vagy külső megerősítésre vágyom. Nem állítom, hogy a házasságom tökéletes – nem az. Vannak vitáink, különbségek, és fáradtság is. De egy alapvető dolog mindig megmarad: az őszinteségem. Nem élek folyamatos gyanakvással felé. Megbízom a férjemben. Ismerem, tudom a rutinját, gondolkodását, a természetét. Nem nézegetem a telefonját és nem képzelek el különböző forgatókönyveket. Ez a nyugalom is sokat számít. Ha nem akarod a menekülést, nem keresed az állandó kiskapukat. Éppen ezért, amikor hűtlenségről olvasok – nem ítélkezve, inkább értetlenül –, mindig arra gondolok, hogy nem minden a kísértésről, szépségről, szabad időről vagy mások figyelméről szól. Nekem ez sosem volt lehetőség. Nem azért, mert nem tudnám, hanem mert nem akarok ilyen ember lenni. És így vagyok nyugodt. Ti mit gondoltok erről?