Idegen boldogság
Március vége van, de idén korán köszöntött be a tavasz. Az összes hó már eltűnt, én, Antónia, már a kertben kapirgáltam. Igaz, még jöhet egy kis fagy, de a nap melegen sütött, kicsalogatott az udvarra. Támasztottam a bedőlt kerítést, javítgattam a faházat, minden apró dolgon akadt tennivaló. Eszemben volt, hogy majd szerzek néhány tyúkot, talán kismalacot is, és persze jó lenne egy kutya meg egy cica. Aztán elnevettem magam: ugyan már, Antónia, hát nem volt még elég a világból? De valahogy visszakívánkoznak az emlékek a gyerekkoromból is. Szívem szerint rögtön felszántanám a veteményest, hagynám, hogy a friss, nedves föld a lábam alatt süppedjen, mezítláb futnék végig rajta, mint régen.
– Élünk még, élünk, – mondtam ki hangosan, ki tudja, kinek is szólva.
– Jó napot kívánok! hirtelen egy halk, vékony hang szólalt meg a kapuban.
Meglepetten néztem oda: egy kamaszlány állt ott, pincébe illő szürke ballonkabátban, ahogyan a helyi szakközépiskolások szoktak járni. Vékony nylonharisnya, gyenge cipő, az időhöz képest nem illő. Gondoltam is magamban, nagyon fiatal még, milyen könnyen megfázhat ilyenben, rendes cipője sincs, szinte kartonból van…
Látszott rajta, hogy zavarban van, idegesen toporgott a lábával.
– Szervusz, – mondtam, kissé hűvösen.
– Elnézést, bemehetnék a mosdójukba?
– Hát… persze, csak menj be, egyenesen előre, aztán jobbra.
Figyeltem, ahogy a lány elsiet a megmutatott irányba. Mikor visszatért, hálásan pillantott rám.
– Köszönöm szépen, megmentettek. Egyébként albérletet keresek, nem adnának ki szobát véletlenül?
– Nem szándékoztam, de minek neked?
– Szeretnék külön lakni, kollégiumban nem bírom, ott mindenki iszik, dohányzik, csavarognak a fiúk is…
– Hát, és mennyit tudnál fizetni?
– Ötezer forintom van… többem nincs.
– No, hát akkor gyere csak be! Rajta, gyere!
– Akkor elszaladok még egyszer a mosdóba, jó?
– Siess csak…
– Hogy hívnak téged? kérdeztem, miközben bevezettem a házba.
– Zsófi vagyok, – suttogta alig hallhatóan.
– Zsófi… Jó, ez már valami. És… Zsófi, mond csak, minek jöttél?
A lány lesütötte a szemét, hallgatott, aztán meg-megnyikkanva kérdezte:
– Mehetnék még a mosdóba, nagyon rossz…
– Na mi van, kislányom? Menj, ha menned kell.
Végül, mikor visszatért, a sarokban jelent meg, hallgatott, majd végre megszólalt.
– Senki nem küldött. Csak magamtól jöttem. Maga az, Antónia Székelyné?
– Én vagyok.
– Maga sem ismert rám… Anya? Én vagyok, Zsófi. A lányod vagyok…
Megdermedtem. Arcom barázdált a szél, a fagy, most mégis se mozdult, se rezdült rajta semmi.
– Zsófi… – suttogtam, – lányom… Zsófika…
– Igen, igen anyukám, én vagyok! Tudod, a gyerekotthonban nem akarták megadni a címedet, mondván, nem szabad. De aztán egy tanárnő, Erzsike néni, nagyon jó ember volt, segített. Rákérdeztünk, felkutattuk a nevedet, aztán az otthon keresgéltünk, és megtaláltuk a címedet… így jutottam ide.
Zokogva borult a vállamra, én is átöleltem, durva, piritott kezemmel a vastagon kötött pulcsijába kapaszkodva, Zsófika… lányom, életem értelme. Ültünk, csendben ölelkeztünk. Nem kellett itt több szó.
Később, ahogy az emlékek előjöttek, fel-felidéztem magamban nagyanyám tanácsait, tapasztalatokat, futkostam, vizet forraltam, teát főztem, babusgattam Zsófit, szelídítettem, gyógyítgattam ahogy régen a családban szokás volt.
Zsófika, édes lányom… Érte érdemes élni, érte érdemes tervezni, bízni… Valaki megkönyörült rajtam ott fenn, nem veszett el minden.
A kert, a malac, az új kabát is szóba kerül majd, hisz van egy kis félrerakott pénzem is. Milyen bolond is voltam, majdnem mindennek véget vetettem az életben, erre jött Zsófika…
*
– Anyu
– Na?
– Anyuci
– Mondjad már, kis hízelgőm!
Zsófi falatozott az anyja sütötte pogácsából, arcocskája már kerek volt, én felöltöztettem, kicsinosítottam, magam is megfiatalodtam mellette.
– Anyuuuuuu
– Mi van, mit kívánsz?
– Anyukám, szerelmes vagyok!
– Azta…
– Igen… Van egy fiú, Botondnak hívják, nagyon rendes. Meg akar ismerkedni veled.
– Én… hát nem is tudom…
De magamban már éreztem, lassan véget ér a felhőtlen idő, amit ő adott, ő most visszavesz valamit.
– Anyu, mi van, anyukám
– Semmi, kislányom, semmi, csak… olyan gyorsan felnőttél, szinte alig értem utol az életet, bocsáss meg, Zsófika…
– Anyu, ne mondj ilyet drága! Hogy is tudnál ilyet gondolni? Botonddal azt szeretnénk, ha majd unokákat adhatnánk neked te vagy a legfontosabb nekem, annyit kerestelek annyira szeretlek, anyu…
Az ismerkedés nagyon jól ment. Botond, igazi falusi fiú, dolgos, határozott, az ilyenhez bátran hozzáadja az ember a lányát.
Nehéz idők jártak, sokaknak nem jutott kenyér sem, mások meg a kutyájukat jobban etették, mint magukat. De mi én, Zsófika és Botond szépen boldogultunk. Bár a gyár, ahol dolgoztam, bezárt, de beálltam egy varrodába, ott is jól fizettek, és mindháromunkat elegánsan öltöztettem.
Botond sosem ült tétlenül, új kerítést csinált, a ház alsó gerendáit is kicserélték, fürdő is megújult, malacól fölépült… A ház, mióta Zsófika hazatalált, csak úgy él, ragyog én is a legvidámabb voltam.
A szívem felengedett, újra akartam élni, mindenért, ami múltban elveszett. Néha azonban, mikor rámtört az éjszaka, előtört a múlt, a szégyen és a fájdalom…
– Anyu, anyu? Fáj valamid?
– Nem, kicsim, csak pihenj, aludj jól…
– Aludhatok melletted, mama?
– Persze, bújj ide!
Kicsi lányom, a szívem majd megszakad a sok szeretettől. Ez volna hát hála Istennek, hogy nekem is kijutott!
Eljött az esküvő is, a fiatalok nálam maradtak, én egyre jobban kivirultam. Még a kolléganők is megjegyezték: mindig komoly Antónia néni is csak remélni tud mosolyog, piros az arca.
– Unokám vagy unokám lesz pusmogtam egyszer a szünetben , jaj de izgatott vagyok!
Irígykedtek is rám a többiek, hogy engem úgy szeret az egy szem lányom.
Végül tényleg megszületett az unokám, Gergőke! Anyám, Zsófi nagymamája után neveztük el. Olyan szép, olyan drága mondogattam boldogan. Én régen babát sose tartottam a kezemben… vagyis Zsófika után, sose. Most tartom, és csak dobog a szívem: hát ez lenne a boldogság.
Minden gondolatom most Gergő körül forog. A gyerek a legszebb, a legokosabb, és különben is, nagymamájáért mindent megtenne.
Botond nagy házépítésbe fogott, bővítettek, hogy nekem is legyen helyem hát hogyne volna, el sem tudnánk képzelni az életet egymás nélkül.
Botond, a fiútestvéreivel vállalkozni kezdett, építőanyag-boltot nyitottak, szépen, szerényen megélünk.
Ismét jó hír, lányunoka is érkezik kicsi Marcsi. Milyen szép ruhákat varrtam neki, mennyit készültem! Gyönyörű, okos kislány. A ház rendszeresen megtelik gyermekkacajjal.
Minden rendben van… Csak valami egyre gyakrabban égeti a mellem… Olyan rossz érzés, néha alig bírom.
– Anyu, anyukám, miért nem mondtad, hogy baj van?
– Kicsim, semmi baj… minden rendben…
*
… Már nem lehet segíteni.
– Doktor úr, hogy lehet ez, ő… az anyám…
– Sajnálom… tényleg mindent megtettünk.
*
– Kislányom, Zsófika… el kell indulnom most már, bocsáss meg. Régóta számoltak velem, de te visszahoztál akkor… amikor rám találtál, életem, drága.
– Anyu, ne mondj ilyet…
– Kicsim, el kell mondanom… ne szólj közbe, úgy nehéz. Én… nem is vagyok az anyád, Zsófi. Bocsáss meg…
– Anyu! Soha, senkinek ne mondd ezt többet! Te vagy az anyám, hallod-e? Csak te, én nem akarom mástól hallani! Te vagy az anyám, anyukám!
– Igen, igen, kicsim… értettem, galambom… Ott a táskában a naplóm, olvasd csak. Bocsáss meg, Zsófika. Szeretlek!
– És én is téged, anyukám… Anyu… anyu…
*
– Zsófi, enned kellene…
– Mindjárt, Botond menj csak…
Zsófi a szobában ült, az anyja naplóját olvasta az egész életét ott hagyta benne. Keserédes, töredékes, mégis őszinte.
Szigorú anya, Antónia, apja a háborúban halt meg. Antónia, Tóni, Toncsi sok becenév, de mind csak ő volt. Egy tolvajba szeretett bele, bele ugrott mindenbe, egy világvégét idéző életbe. Szórakozás, veszély, vérforraló kaland volt minden nap. A bűnöző eltűnt végleg, és ő ott maradt magányosan.
Gyermeke lehetett volna, de egy téli éjszakán, amikor a szeretett férfinak segített volna megszökni, végzetesen megfázott. Mindenét elvesztette gyermeket, egészséget. Anyja házában talált menedéket, de magányban múltak az évek. Az orvosok is csak a sorsra bízták.
Aztán egyszer csak jött a boldogság. Akkor már nem hagyhatta ki legalább egy kicsit anya lehetett, legalább láthatta, milyen érzés ez.
Zsófi, az egész világom, fényt hoztál az életembe írta Antónia a naplóban. Hosszú ideig félt, hogy kiderül, Zsófika nem a lánya, talán csak névrokona, talán hiba történt. De végül megtanult hinni benne, hogy méltó rá, hogy boldog lehet egy közönséges, egyszerű életben.
Bocsáss meg, kislányom, hogy elvettem téged az igazi anyádtól ez volt az én lopott boldogságom…
– Anyukám sírt fel Zsófi innen is hallasz engem, remélem. Tudod, én már akkor tudtam, ki vagy… Amikor nálad laktam, mondták, hibásak az adatok, az igazi neved nem is ez. Meg is kerestem az igazi anyámat. De ő lemondott rólam, férjhez ment, én csak teherré váltam. Ma is él, van új családja, nekem már semmi keresnivalóm ott. Félt, hogy meglátnak. Benyomott tízezer forintot a kezembe, de én… elmenekültem.
Aztán beteg is lettem… Te is emlékszel, ugye, anyu? Nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy hozzád sodort. Annyit kerestelek… te vagy az anyám.
Milyen furcsa, hogy néha a hibák vezetnek oda, ahol igazán boldog lehet az ember. Most megint nélküled kell élnem, anyu…
– Zsófi, kicsim…
– Hagyd csak, Botond, hadd sírjon… az anyját veszítette el…
*
– Mama, a nagymama Antónia tényleg ilyen jó volt?
– Nagyon, kis drágám.
– És szép is?
– A legszebb volt, Marcsika.
– Őt ki nevezte el így?
– Nem tudom, talán a szülei, dédpapi vagy dédmami.
– Engem is miatta hívnak így, mama?
– Igen, apáddal együtt döntöttünk róla, ő nagyon szerette a nagymamáját.
– Ő most lát engem?
– Persze, kicsim, mindig figyel, és segít neked.
– Szeretlek, dédmami, mondja a kicsi lányka, és egy pitypangkoszorút tesz Antónia sírjára.
– És én is szeretlek, kicsikém, susog a nyírfalevél, és mi is szeretünk, viszi el a szél…







