Valéria a konyhában mosta a mosogatót, amikor bejött Iván, és előtte lekapcsolta a villanyt: – Még világos van, nem kell áramot pazarolni – mondta morcosan. – Elindítottam volna a mosást – felelte Valéria. – Majd éjszaka, amikor olcsóbb az áram – válaszolta szárazon Iván. – Ne nyisd ki ennyire a csapot, Valéria, túl sok vizet használsz, eltékozolod a pénzünket! Iván elzárta a vizet, Valéria szomorúan leült az asztalhoz. – Iván, néztél már magadra kívülről? – kérdezte. – Minden nap ezt teszem – vágta rá bosszúsan Iván. – Mit gondolsz magadról? – Mint férj? Mint apa? Átlagos vagyok. Nem jobb, nem rosszabb, mint mások. – Azt akarod mondani, hogy minden férj és apa ilyen? – kérdezte Valéria. – Veszekedni akarsz? Valéria tudta, nincs visszaút. Ezt a beszélgetést végig kell vinni. – Tudod, miért nem hagytál még itt minket? – kérdezte Valéria. – Miért is tenném? – Mert nem szeretsz engem, de a gyerekeinket sem – mondta Valéria. Iván közbevágott volna, de Valéria folytatta: – Ne mondj mást, ez az igazság. Senkit sem szeretsz. De mást akartam mondani. Azért nem hagytál el, mert zsugori vagy – a saját kapzsiságod miatt. Elválni hatalmas pénzügyi veszteség lenne. Tizenöt éve vagyunk együtt. Mire ment el ez az idő? Mit értünk el? Voltunk valaha együtt nyaralni, Iván? Még a Balatonnál sem. Mindig a városban vagyunk nyáron. Sehol nem voltunk, mert „drága”. – Mi spórolunk, a jövőnkért – mondta Iván. – Mi? Vagy csak te? – Érted csinálom, meg a gyerekekért! – Tényleg? Akkor adj pénzt új ruhára! Tizenöt éve hordom azt, amiben hozzád mentem, gyerekeink pedig a bátyád gyerekeinek kinőtt ruháit viselik. És még mindig anyád lakásában élünk. – Kaptunk két szobát, panaszra nincs okod, gyerekruhára meg fölösleges költeni. – Nekem kinek a ruhája való? A sógornőmé? – Minek öltözködni? 35 éves vagy, két gyermek anyja! Nem a divat számít, hanem az élet értelme, nem? – Szerinted ezért tartod magadnál az összes pénzt? A mi jövőnkért? – Mert rád nem lehet bízni, elköltöd mind! Mi lesz, ha bármi történik? Aztán miből élünk? – És mikor kezdünk élni, Iván? Nem veszed észre, hogy már most is úgy élünk, mintha folyamatosan baj lenne? – Te még a szappanon, vécépapíron, szalvétán is spórolsz; a gyárból hordod haza… – Akkor mondd meg, hány évig kell még kibírni, tíz, húsz, harminc? Mikor élhetünk végre normálisan – rendes vécépapírral? Még most, 35 évesen sem jött el az ideje? Negyven? Talán ötven? Akkor már szabad élni? – … – És ha hatvan évesen? Akkor vehetsz nekem is új ruhát? Akkor tényleg elkezdhetünk élni? – … – Te, Iván, belegondoltál, mi van, ha egyikünk sem éri meg a hatvanat? Ráadásul, ilyen pocsék, olcsó kaján élünk, rossz a hangulatunk is. Nem tűnt fel? – Ha elköltözünk anyámtól, nem tudunk spórolni. – Nem is akarok többet spórolni. Ezért lépek most ki ebből. Kiveszek egy lakást magamnak, gyerekeinkkel. A fizum annyi, mint a tiéd, lesz ruhánk, ennivalónk, és moshatok nappal, nem kell félnem a villanyszámlától. Rendes szalvétát veszek, meg azt eszünk, amit kívánok, nem csak akciós kaját. – De így nem tudsz félretenni! – Dehogyisnem – a te gyerektartásodat fogom félretenni! Á, nem, igazad van, mindent el fogok költeni – mert akarom! A hétvégéken meg a gyerekek nálad lesznek; én színházba, étterembe, kiállításra megyek, nyáron leutazunk a Balcsira. Majd eldöntöm, hova. Iván elsápadt. Az ijesztgette, mennyit költ majd Valéria – az ő, Iván pénzéből – nyaralásra. – Még valami, Iván, azt a közös megtakarításunkat is megfelezzük. Mindazt is elköltöm. Én nem félreteszem, hanem most akarok élni. Iván próbált mondani valamit, de nem ment neki. – Tudod, mi az álmom, Iván? Hogy amikor egyszer eljön az időm, a számlámon egy forint sem maradjon. Akkor tudom majd, hogy mindent, amit valaha kerestem, magamra és az életre költöttem el. Két hónap múlva Iván és Valéria elváltak.

Júlia éppen a konyhában mosogatott, amikor Gábor belépett. Előtte lekapcsolta a villanyt.
Még bőven világos van, fölösleges az áramot pazarolni mondta morcosan.
Épp be akartam rakni egy mosást válaszolta Júlia.
Éjjelre tedd, amikor olcsóbb az áram. És ne engedd ennyire a vizet, amikor elindítod, rettenetesen sokat fogyasztasz, Júlia. Ez így nem mehet tovább. Nem érted, hogy ez pénzkidobás?
Gábor elzárta a vízcsapot, Júlia pedig elkeseredetten nézett a férjére. Végül egész elzárta a vizet, megtörölte a kezét és leült az asztalhoz.
Gábor, néztél már magadra kívülről? kérdezte.
Minden nap csak ezt teszem morgott Gábor.
Na és mit látsz? kérdezte Júlia.
Emberként vagy férjként? pontosított Gábor.
Férjként és apaként.
Átlagos vagyok válaszolta Gábor. Sem jobb, sem rosszabb, mint más. Miért faggatsz?
Azt akarod mondani, hogy minden férj és apa ilyen, mint te? érdeklődött Júlia.
Mire jó ez a beszélgetés? Veszekedni akarsz?
Júlia tudta, visszaút már nincs, ezt a beszélgetést végig kell vinni, amíg Gábor végre megérti, hogy így együtt élni vele gyötrelem.
Tudod, miért nem mentél még el tőlem? kérdezte Júlia.
Miért kéne elmennem? kérdezett vissza Gábor, kényszeredetten elmosolyodva.
Mert nem szeretsz. A gyerekeinket se szereted válaszolta halkan Júlia.
Gábor tiltakozóan szólni akart, de Júlia folytatta:
Ne is mondd, hogy nem így van. Senkit sem szeretsz. És nem is akarok ezen vitatkozni, kár az időért. Csak azt akartam mondani: tudod, miért nem hagytál még ott minket?
Na miért? kérdezte Gábor.
A zsugoriságod miatt. Azért, mert számodra a válás óriási anyagi veszteség lenne. Mondd csak, hány éve élünk együtt? Tizenöt? És mire ment rá ez az idő? Mit értünk el ennyi idő alatt, azon kívül, hogy házasodtunk és lettek gyerekeink?
Előttünk az élet felelte Gábor.
Nem az egész, Gábor, csak a maradéka. Tizenöt év alatt egyszer sem voltunk nyaralni. Nemhogy külföldön, de még itthon, a Balatonon se. A szabadság mindig a városban telik. Még gombát szedni sem voltunk a Pilisben. Tudod miért? Drága mondtad mindig.
Mert takarékoskodunk. A jövőnkért mondta Gábor.
Mi? Talán te? nevetett fel szomorúan Júlia.
Ez mind értetek van mondta Gábor.
Tényleg? Nekem és a gyerekeknek? Tizenöt éve gyűjtögeted a pénzt a mi nevünkben? Vagy inkább magadnak?
Hát persze válaszolta Gábor. Tudod, mennyi pénz van már a számlánkon?
A MIÉNKEN? Inkább a TIEDEN, ha jól sejtem. Jól van, nézzük csak. Adj nekem pénzt, veszek magamnak és a gyerekeknek új ruhát. Tizenöt éve abban járok, amiben hozzád mentem, meg amit a bátyád felesége utánam adott. A gyerekeink is csak a rokongyerekek levetett cuccait hordják.
Anyám a lakásban két szobát nekünk adott, nem szép dolog rá panaszkodni. Kár pénzt költeni ruhára, ha a bátyám gyerekei kinőtték már a dolgaikat, jó lesz az a mieinknek felelte Gábor.
És nekem? Kinek a kinőtt ruháját hordjam? A sógornőmét?
Kinek akarsz tetszeni? Vicces vagy! Két gyerek anyja vagy, harmincöt éves, gondolj inkább az élet értelmére!
Mire gondoljak, Gábor? kérdezte Júlia.
Az élet valódi értékeire, a lelki fejlődésre. Hogy az öltözködésnél meg lakáskeresésnél vannak sokkal magasabb dolgok is magyarázta Gábor.
Szóval te ezért tartod a pénzt a saját számládon, és nem adsz nekünk belőle, hogy fejlődjünk lelkileg? Jól értem? nézett rá Júlia.
Mert nem lehet rátok bízni! Azonnal mindet elköltitek. És miből élünk, ha egyszer baj lesz? fakadt ki Gábor.
És mikor fogunk mi igazán élni, Gábor? Nem látod, hogy már most is úgy élünk, mintha már be is ütött volna az a bizonyos baj?
Gábor hallgatott, szúrós szemmel nézett Júliára.
Még a szappannal, vécépapírral is spórolsz, sőt, a gyárból hordod haza a szappant és kézkrémet folytatta Júlia.
Sok kicsi sokra megy felelte szárazon Gábor. Minek drágaságokra költeni, amikor az alapdolgok is megteszik.
Legalább mondj egy dátumot, mikor lesz vége a spórolásnak. Tíz év? Tizenöt? Húsz? Mikor élhetünk végre normálisan, minőségi vécépapírral? Harmincöt évesen még nem jött el az idő?
Gábor némán ült.
Negyven? Akkor már lehet élni? kérdezte gúnyosan Júlia.
Gábor hallgatott.
Butaság volt, persze, hisz az még gyerekkor! És ötven évesen? Akkor talán? szúrt oda Júlia.
Megint csend volt.
Még akkor is túl fiatalok lennénk, igaz? Pazarolni veszélyes, hisz mi lesz, ha baj lesz? De hatvan évesen? Akkor majd igazán beindul az élet! Akkor talán vehetek új ruhát, magamnak is, a gyerekeknek is!
Gábor nem válaszolt.
Figyelj, Gábor Júlia hangja megtört volt. Mi van, ha addig nem is élünk már? A rossz minőségű ételektől, az állandó takarékoskodástól egyre rosszabb a kedvünk, és tudod, rosszkedvvel nem lehet sokáig élni.
Ha külön élnénk, nem tudnánk gyűjteni mondta Gábor.
Épp ezért döntöttem: elválok tőled. Belefáradtam a spórolásba. Nem akarom tovább gyűjteni a pénzt, neked ez az élet, nekem már nem mondta halkan Júlia.
De hogyan fogsz élni? kérdezte rémülten Gábor.
Megleszek valahogy. Nem lesz rosszabb, mint most. Albérletbe költözöm a gyerekekkel, bőven elég a fizetésem, még ruhára, ételre is marad belőle. A legfontosabb: nem kell többé hallgatnom a kioktatásaid az áram-, gáz-, vízspórolásról. Moshetek nappal, ha úgy esik jól, nem idegeskedek, ha égve marad a villany. És a boltokban megveszem azt, amit akarok, nem csak leárazva. És minőségi vécépapírt fogok használni.
De így nem fogsz tudni gyűjteni! tiltakozott Gábor.
Dehogynem. A gyerektartásból fogok félretenni. Bár igazad van. Nem is akarok gyűjteni. Elköltöm az egészet, forintra pontosan. A hétvégékre majd elviszem hozzátok a gyerekeket, addig színházba, étterembe, kiállításokra járok. Nyáron elutazom a Balatonhoz, vagy valahová. Majd eldöntöm, ha végre szabad leszek.
Gábor ijedten számolgatta, mennyi marad neki a válás után, gyerektartás, hétvégi vendégek után. De legjobban az bántotta, hogy Júlia utazásokra fogja költeni a pénzét. Mert szerinte az nemcsak haszontalan, hanem az ő pénze.
Valamit még nem mondtam folytatta Júlia. A közös számlánkat is elfelezzük.
Hogyhogy, elfelezzük? kérdezte döbbenten Gábor.
Egyszerűen. Fele nekem jár. Amit tizenöt év alatt összegyűlt, azt is elköltöm. Én nem életre spórolok, hanem élni akarok, most.
Gábor némán mozgatta az ajkait, szó nélkül.
Tudod mi az álmom, Gábor? kérdezte halkan Júlia. Az, hogy amikor eljön az időm menni, ne maradjon a számlámon egy fillér sem. Akkor tudom majd, hogy mindent magamra, az életemre költöttem.
Két hónap múlva Gábor és Júlia elváltak.

Az élet egyik legnagyobb tanulsága, hogy a jövőre való készülődés nem helyettesítheti a jelen pillanatok örömét. Mert ha csak a holnapért élünk, könnyen megfeledkezünk arról, hogy a boldogság nem valami megőrzött vagy összegyűjtött dolog, hanem az, ahogyan ma élünk.

Rate article
News 24 Justall
Valéria a konyhában mosta a mosogatót, amikor bejött Iván, és előtte lekapcsolta a villanyt: – Még világos van, nem kell áramot pazarolni – mondta morcosan. – Elindítottam volna a mosást – felelte Valéria. – Majd éjszaka, amikor olcsóbb az áram – válaszolta szárazon Iván. – Ne nyisd ki ennyire a csapot, Valéria, túl sok vizet használsz, eltékozolod a pénzünket! Iván elzárta a vizet, Valéria szomorúan leült az asztalhoz. – Iván, néztél már magadra kívülről? – kérdezte. – Minden nap ezt teszem – vágta rá bosszúsan Iván. – Mit gondolsz magadról? – Mint férj? Mint apa? Átlagos vagyok. Nem jobb, nem rosszabb, mint mások. – Azt akarod mondani, hogy minden férj és apa ilyen? – kérdezte Valéria. – Veszekedni akarsz? Valéria tudta, nincs visszaút. Ezt a beszélgetést végig kell vinni. – Tudod, miért nem hagytál még itt minket? – kérdezte Valéria. – Miért is tenném? – Mert nem szeretsz engem, de a gyerekeinket sem – mondta Valéria. Iván közbevágott volna, de Valéria folytatta: – Ne mondj mást, ez az igazság. Senkit sem szeretsz. De mást akartam mondani. Azért nem hagytál el, mert zsugori vagy – a saját kapzsiságod miatt. Elválni hatalmas pénzügyi veszteség lenne. Tizenöt éve vagyunk együtt. Mire ment el ez az idő? Mit értünk el? Voltunk valaha együtt nyaralni, Iván? Még a Balatonnál sem. Mindig a városban vagyunk nyáron. Sehol nem voltunk, mert „drága”. – Mi spórolunk, a jövőnkért – mondta Iván. – Mi? Vagy csak te? – Érted csinálom, meg a gyerekekért! – Tényleg? Akkor adj pénzt új ruhára! Tizenöt éve hordom azt, amiben hozzád mentem, gyerekeink pedig a bátyád gyerekeinek kinőtt ruháit viselik. És még mindig anyád lakásában élünk. – Kaptunk két szobát, panaszra nincs okod, gyerekruhára meg fölösleges költeni. – Nekem kinek a ruhája való? A sógornőmé? – Minek öltözködni? 35 éves vagy, két gyermek anyja! Nem a divat számít, hanem az élet értelme, nem? – Szerinted ezért tartod magadnál az összes pénzt? A mi jövőnkért? – Mert rád nem lehet bízni, elköltöd mind! Mi lesz, ha bármi történik? Aztán miből élünk? – És mikor kezdünk élni, Iván? Nem veszed észre, hogy már most is úgy élünk, mintha folyamatosan baj lenne? – Te még a szappanon, vécépapíron, szalvétán is spórolsz; a gyárból hordod haza… – Akkor mondd meg, hány évig kell még kibírni, tíz, húsz, harminc? Mikor élhetünk végre normálisan – rendes vécépapírral? Még most, 35 évesen sem jött el az ideje? Negyven? Talán ötven? Akkor már szabad élni? – … – És ha hatvan évesen? Akkor vehetsz nekem is új ruhát? Akkor tényleg elkezdhetünk élni? – … – Te, Iván, belegondoltál, mi van, ha egyikünk sem éri meg a hatvanat? Ráadásul, ilyen pocsék, olcsó kaján élünk, rossz a hangulatunk is. Nem tűnt fel? – Ha elköltözünk anyámtól, nem tudunk spórolni. – Nem is akarok többet spórolni. Ezért lépek most ki ebből. Kiveszek egy lakást magamnak, gyerekeinkkel. A fizum annyi, mint a tiéd, lesz ruhánk, ennivalónk, és moshatok nappal, nem kell félnem a villanyszámlától. Rendes szalvétát veszek, meg azt eszünk, amit kívánok, nem csak akciós kaját. – De így nem tudsz félretenni! – Dehogyisnem – a te gyerektartásodat fogom félretenni! Á, nem, igazad van, mindent el fogok költeni – mert akarom! A hétvégéken meg a gyerekek nálad lesznek; én színházba, étterembe, kiállításra megyek, nyáron leutazunk a Balcsira. Majd eldöntöm, hova. Iván elsápadt. Az ijesztgette, mennyit költ majd Valéria – az ő, Iván pénzéből – nyaralásra. – Még valami, Iván, azt a közös megtakarításunkat is megfelezzük. Mindazt is elköltöm. Én nem félreteszem, hanem most akarok élni. Iván próbált mondani valamit, de nem ment neki. – Tudod, mi az álmom, Iván? Hogy amikor egyszer eljön az időm, a számlámon egy forint sem maradjon. Akkor tudom majd, hogy mindent, amit valaha kerestem, magamra és az életre költöttem el. Két hónap múlva Iván és Valéria elváltak.