Napló Éjjeli Expressz
A trolibusz harmonikaszerű ajtaja lassan összecsukódott, ahogy meleg levegő csapott ki a fülledt utastérből az éjjeli budapesti hűvösbe. Öt vidám fiatal viharzott be, ráérősen, hangosan csapkodva sáros cipőjük orrát akár mihez lépcsőfokokhoz, kapaszkodókhoz, utasok lábához. A hajnalig tartó buli után egyik éjjeli utas sem szólt semmit a részeg társasághoz, akik vad tűzzel lobogó szemmel cserélték ki elképzeléseiket arról, hogy mit és kivel tennének, ki mennyit ér, sűrű, hangos nevetéssel és kupicákkal öblítve le trágár mondataikat.
A fiúk a trolibusz végében rögtönzött kocsmasarkot hoztak létre, minden röhögés után egymás üvegein koccantva. A városi jármű zakatolva, sziszegve zárta be ajtaját, kisimult harmonikája, és lágy ringással indult el a kihalt pesti utcákon. Az utastérben, a fiatalokon kívül, mindössze tíz-tizenegy fő, köztük a jegyellenőr ült csendesen. Ő felemelkedett a helyéről, és szorosan markolta kezében a jegynyalábot, ahogy odaindult hozzájuk.
Fiatalemberek, kérem a jegyeket, mondta fáradtan, szemüvegét igazítva az orrán, ami már öregebb volt minden itt ülőnél.
Bérletem van, böfögte oda az egyik.
Nekem is!
Nekem is van!
Az utolsón még alig serkent bajusz, mozdulatai ügyetlenek, tekintete bizonytalan és tizenhét évesnél nem lehetett több. Barátai körében viszont magabiztosnak tűnt, és mintha ezt bizonyítani akarná, ő kiabált a leghangosabban.
Mutassák, legyenek szívesek, válaszolta szárazon a jegyellenőr, láthatólag unottan.
Mutassa maga előbb a magáét! szólt oda gúnyosan a leghatalmasabb termetű, söröspalackja már csak feneketlen hordóként csorgott kabátján, árasztva a savanykás szagot.
Én vagyok az ellenőr, mondta közönyösen az asszony.
Én meg villanyszerelő! Akkor most én is ingyen utazhatok? vágott vissza a sörben ázó fiú.
Uraim, vagy fizetnek, vagy leszállnak.
A mondat után, mintha csak jelre történt volna, a trolibusz megállt, és minden más utas gyorsan elhagyta a járművet.
Mondtuk már, bérletünk van! húzta ki magát peckesen a bajkeverő.
Sári, mehetünk vissza a telephelyre! kiáltotta az asszony a sofőrnek.
Igen, Sári, menjünk a telepre! utánozták gúnyosan a srácok, álmatag könnyeket törölve az arcukról.
Az ajtók ismét záródtak, a trolibusz újra elindult, hirtelen fordult a sötét utcán. Még pár másodpercig tartott a nevetés, amikor aztán a legélesebb eszű figyelt fel valami furcsára:
Hé, hogy fordulhat meg a trolibusz az úton, ha végig vezetékeken megy? kérdezte meghökkenve. A többiek vállat vontak, jelentéktelennek ítélve a kérdést.
A trolibusz egyre gyorsabban gurult, kétoldalt elhúztak mellettünk az autók, bent félhomály uralkodott, a lámpák pislákoltak, néhány egészen kihunyt. Már csak a városi lámpák és hirdetőtáblák fénye világította meg az utasteret. A jegyellenőr némán ült a helyén, egy pillanatra sem nézett hátra. Megállók nem voltak többet.
Hé! Ön, hová visz minket? kiáltott végül egyikük, de válasz nem érkezett.
Álljon meg, le akarunk szállni! próbálkozott egy másik, hangjában pánikszerű józanodás.
Az asszony egy mozdulatot sem tett.
A város lassan eltűnt mögöttünk, sötét országúton száguldottunk már. Mobilok kerültek elő, persze egy csepp térerő sem akadt, minden oldal frissítési hibát írt ki. Mikor a busz letért az országútról egy síkos mezőbe, a legnagyobb szájú fiú odaugrott a jegyellenőrhöz és fenyegetőzni kezdett:
Tudja maga, hol dolgozom én?! Ha holnap nem jelenek meg, nem kap nyugdíjat többet!
Erre a szavakra az első lámpák is kihunytak.
Engedjen ki, érettségire készülök! könyörgött a fiatal, vékony hangon.
A trolibusz tovább hajtott, darabolva a csendet, az utastérben a fiúk már dermedten, teljesen józanul próbálták betörni az ablaküveget sörösüvegekkel, feszegették körmükkel az ajtót, hiába minden.
Végül pénz csillant elő a kezekben.
Vegye el, maradhat is a visszajáró! Vigyen vissza a városba! Könyörgöm!
Az asszony továbbra is érzelem nélkül ült a helyén. A fiúk rimánkodása betöltötte az egész járművet bocsánatért esedeztek, lelkiismeretére hivatkoztak, olykor el is sírták magukat. A trolibusz csak száguldott tovább, míg végül egy hatalmas, sötét tó partján megállt.
Hol vagyunk? suttogták egymásnak.
Most biztosan a vízbe fojtanak minket, sírdogált az ártatlan arcú kamasz.
Gergő, tudod te vezetni a trolit? Támadjuk meg őket? kérdezte valaki, de Gergő csak szomorúan ingatta a fejét.
Ekkor az első ajtó halkan kinyílt, a jegyellenőr kilépett a sötétbe. A holdfényben láttuk az árnyékát a vezetőfülkében, kezében egy hosszú tárggyal.
Ez a vég… megölnek, bedobnak a tóba… motyogtak egymásnak, a villanyszerelő is a könnyeit törölgette.
Az utastérben fellobbant a villanyfény, a jegyellenőr csattogó léptekkel visszatért kezében egy koszos vödörrel és két felmosóval. Letette őket a remegő csoport mellé és elmosolyodott:
Ha a falakat letakarítjátok, adok rongyot a székekhez-meg a padlóhoz is, aztán irány haza. Van kérdés?
Az öt ifjú egy emberként rázta a fejét.
Az éjszaka hosszú volt. A fiúk megosztották egymás között a feladatokat: ketten hordták a vizet, egy cserélte a rongyokat, a másik kettő a már piszkos vizet öntötte ki egy hatalmas műanyag tartályba, amit mintha csak erre tartottak volna fenn. Egyértelművé vált: ez a trolibusz nem először járt itt.
Mire felkelt a nap, ragyogott a jármű még az ablakok is újra kristálytisztán fénylettek. A fiúk, akik már teljesen kijózanodtak, némán és összhangban dolgoztak. Munka végeztével a jegyellenőr kilyukasztotta nekik a jegyet, a trolibusz pedig elindult vissza Budapest felé. A hajdani éjszakai lázadókat egyenként a megállókban kintette, a trolibusz pedig készen állt, hogy új nap, új utasok és új kalandok elé gördüljön.
