Saját gyerek – Leni, el sem tudod képzelni! Matyival eldöntöttük, hogy jövőre megint Törökországba utazunk! – apám szinte ragyogott a boldogságtól. – Azt mondja, megint ugyanabba a tengerre néző hotelbe szeretne menni. Hát mit tehetnék a saját fiam kedvéért? Észrevétlenül pontosította: „saját” fia. – Örülök nektek – válaszolta Leni, s eszébe jutott, milyen jó volt minden addig, amíg ez a Matyi fel nem bukkant az életükben. – Saját fia… Pedig mindig azt mondtad, mi egy család vagyunk. Hogy nincs különbség igazi vagy mostoha között. Így mondtad. Hogy a lányod vagyok, mindegy, milyen vér köti hozzád. – Már megint kezded… Ugyan, Leni! A lányom vagy, ez nem is kérdés! Tudod jól, úgy szeretlek, mintha sajátom lennél. De Matyi… Maga sem vette észre, hogy ezzel csak megerősítette Lena érzését. – Matyi a fia. Én pedig csak egy ismerős. – Leni, ne viccelj! Mondom, mintha sajátom lennél! – Mintha… És engem mikor vittél el tengerhez? Az elmúlt tizenöt évben, amióta azt hangoztatod, hogy apám vagy? Nem vitt. Artúr gyakran ismételgette, hogy köztük és Matyi között nincs semmi különbség, de Leni hallotta, mennyi mindent tesz Artúr a fiáért, és tudta – az a különbség óriási. – Nem jött össze, Leni. Tudod, régebben nehezebb volt anyagilag. Te már nem gyerek, tudod, mennyibe kerül két hét egy ötcsillagos szállodában… Drága. – Értem – bólintott Leni. – Sok kiadás. Túl sok ahhoz, hogy engem is elvigyél oda. Bezzeg Matyinak, akiről fél éve tudsz, már lakást akarsz hitelre venni, hogy legyen hová vinnie a menyasszonyát. Ez gondolom, nem jelentős kiadás, ha a fiadról van szó? – Dehogyis veszek én lakást. Ki mondta ezt? – Jóakarók. – Hát akkor ezeknek a jóakaróknak üzenem, hogy ne terjesszenek pletykákat. Leni kicsit életre kelt. – Tényleg nem veszel? – Persze, hogy nem. Ja, és képzeld, hova megyünk szombaton Matyival? – és válaszolt is magának: – Gokartozni! Ő még az egyetemen is versenyzett, én meg csak úgy, kedvtelésből. – Gokartozni – ismételte Leni. – Izgalmasan hangzik. – Hát hogyne! – Mehetek veletek? – kérdezte hirtelen, mielőtt átgondolta volna. Artúr, aki nem akarta, hogy csatlakozzon, hebegni kezdett: – Őőő… Leni… Téged ott csak unnál magad. Komolyan. Ez ilyen… férfi dolog. Mi ott Matyival apai-fiai dolgokról beszélgetünk. Milyen fájdalmas… – Vagyis… neked ott nem lehet érdekes, csak nekünk? – Nem egészen… – Artúr idegesen fészkelődött. – Csak hát mi egész életünkben nem láttuk egymást, próbáljuk bepótolni, amit elmulaztunk. Kettesben mennénk. Érted? Érted. Ez az „érted” lett új szótáruk legkeserűbb mondata. Értenie kellett, hogy a vér fontosabb, mint az elfogadás. Értenie kellett, hogy most már neki csak a kerítésen kívül maradt hely. Matyi tényleg rendes fiú volt. Apja nélkül nőtt fel, mert az anyja nem akarta elárulni Artúrnak, hogy gyereke született, de mindenféle nehézségek ellenére mindenben sikeres volt. Okos, jóképű, jószívű. – Apa, segítettem a menhelyen. Kutyaólakat javítottam meg. – Apa, amúgy tudod, hogy kitűnő diplomám van? – Apa, nézd, megjavítottam a telefonodat. Nemcsak fia volt. Tökéletes fia volt. Aznap este, mikor Artúr, pár óra vendégeskedés után hazament magához, Leni régi fényképeket nézegetett… Artúr és az anyja esküvője (az anyja, aki öt éve halt meg, magára hagyva Lenit és Artúrt). Ez meg egy kép a nyaralóról… Ez pedig Leni ballagása… Semmi sem lesz már úgy, mint régen. *** – Leni, nem alszol? Fontos kérdésem van – mostohaapja reggel nyolckor állított be hozzá. – Mi lehet ilyen sürgős? Leni feltűzte a frufruját, és bekapcsolta a kávéfőzőt. – Matyi lakásáról lenne szó. – Tehát mégis igaz? – sóhajtotta. – Bocsánat, de igen… igaz. – Nekem meg hazudtál. – Csak nem akartalak elszomorítani. De tanácsra van szükségem! Szerintem sietni kellene. Úgyis megházasodik előbb-utóbb. Most, amíg fiatal, kell vennie legalább egy kis lakást. Tudod, milyen volt nekem annak idején… – Akkor menj, vegyél fel hitelt – mondta Leni, aki nem igazán akarta a lakásvásárlást Matyinak megbeszélni. Ezt aztán jól kitalálta magának ez a Matyi! – Igen, igen, tudom. De hát tudod az én hiteltörténetemet… Matyinak muszáj segíteni. Megérdemli, hogy az apja – akitől eddig meg volt fosztva – vegyen neki lakást. – Mire akarsz kilyukadni? – Segítenél? Ha megkérlek? – Attól függ, miben. – Figyelj, elmagyarázom. Van kétmillióm. Ez elég lenne az önerőre. De a bank nekem nem ad hitelt. Neked igen. Te tiszta vagy. Átiratjuk a nevedre, mi veszünk fel hitelt. Fizetni én fogok. Persze. Az „nincs köztetek különbség” illúziója végleg megdőlt. Van különbség. Nem Matyit kérte fel fedezetnek. – Vagyis, Matyinak lakás, nekem meg a hitel? Így jön ki? Artúr olyan őszinte sértettséggel ingatta a fejét, mintha ezt Leni ajánlotta volna neki. – Ugyan már! Én fizetek… Nem kérek tőled pénzt. Csak a neveden kellene legyen. Gondold csak át… – Tudod, Artúr, nem azon gondolkodom, hogy hitelt vegyek-e fel vagy sem. Arra gondolok, hogy mostantól már nem is tartasz a lányodnak. Most már van fiad. Fél éve ismered, engem meg tizenöt éve, de nem számít – csak az, hogy ő a vér szerinti. – Nem igaz! – Artúr felcsattant. – Ugyanúgy szeretlek benneteket! – Nem, nem ugyanúgy. – Leni, ez igazságtalan! Hát ő az igazi… Vége. Már nem volt a lánya. Mostohalánya volt, kényelmes, elfogadható, addig a percig, amíg nem lett egy igazi. – Értem – próbált udvarias maradni Leni. – Nem tudok segíteni, Artúr. Nekem is majd egyszer lakást kell vennem. Második hitelt biztosan nem kapnék meg. Artúr mintha csak most jött volna rá, hogy neki sincs saját lakása. – Ja tényleg, neked is… – nézett az órájára. – De most, amíg nem veszed meg a sajátod, segíthetnél. Kétmillióm van, nem kell sokat hozzárakni. Két év az egész. – Nem. Nem fogok semmit a nevemre íratni. Már nem is remélte, hogy Artúr meg fogja érteni. – Rendben – mondta. – Ha nem tudsz segíteni, mint lányom… akkor majd megoldom egyedül valahogy. Vajon tartotta-e valaha is tényleg a lányának, vagy sem, mostanra mindegy volt. Artúrt már csak a képeken látta. Egy este, amikor a közösségi médiát böngészte, meglátta ezt. Fénykép a repülőtérről. Artúr és Matyi. Mindketten világos kabátban. Artúr Matyi vállára teszi a kezét, a képaláírás: „Apával Dubajba repülünk. A család a legfontosabb.” Család. Leni félretette a telefont. Ekkor eszébe jutott egy pillanat a gyerekkorából, még régen, mielőtt az anyja férjhez ment volna Artúrhoz. Akkor volt öt éves. Szerényen éltek, és elromlott a babája, amit a nagymamája adott neki. Sírt, az igazi apja pedig csak annyit mondott: „Leni, minek sírsz ilyen semmiség miatt? Ne zavarj!” Őt nem lehetett zavarni. Főleg itallal foglalkozott. Gyakorlatilag nem is volt apja Lennek. De azt hitte, Artúr majd pótolja ezt… Hamarosan Artúr még egyszer próbálta meggyőzni. – Leni, szerintem kezdenünk kellene valamit a bizalmatlanságoddal… – Miféle bizalmatlanság, Artúr? Világosan megmondtam: nem. – De egyszerűen nem érted a helyzetet. Matyinak… sosem volt apja. Most pótolni kell azt, ami hiányzott. Felnőtt. Szüksége van lakásra. Tőled nem is kérek mást, csak legyél ott, semmi anyagi teher nem lesz rajtad, ezt szavatolom. – Az én hiányaimat ki pótolja…? Ez most váratlanul felbosszantotta. – Leni, elég! Nem akarok veszekedni. Szeretlek, tényleg! De értsd meg… Matyi az igazi családom. Majd ha lesznek gyerekeid, megérted. Igen, máshogy szeretlek titeket, de ez nem jelenti azt, hogy ne volnál fontos. – Fontos. Mint erőforrás. – Leni, higgadj le! Túlzol. – Fél éve már csak vele foglalkozol, Artúr – mondta Leni. – Én nem kérem, hogy válassz. De amúgy is egyértelmű. Igazat mondtál: Matyi neked sajátod. Én… sosem voltam az. Eltelt fél év. Artúr nem hívta. Egyszer sem. Egyszer, ahogy ugyanabban a közösségi oldalon pörgetett lefelé, új képet látott. Artúr és Matyi. A hegyek mögöttük. Artúrra menő síruha van. A képaláírás: „Tanítom apát snowboardozni! Kicsit öreg már hozzá, de a fiával minden sikerül!” Leni hosszan nézte a képet. Elővette a munkát, hogy befejezze a jelentést, amikor csipogott a telefonja. Ismeretlen szám. „Szia, Leni. Itt Matyi. Apa megadta a számodat, de ő maga nem mer hívni. Azt üzeni: sikerült elintéznie a lakásügyet nélküled is, és aggódik miattad. Meg hogy szeretné, ha jönnél hozzájuk a májusi ünnepekkor. Nem tudja elmondani, miért, de nagyon kér.” Leni válaszolt, százszor kitörölve és újraírogatva üzenetét. „Szia, Matyi. Mondd meg Artúrnak, hogy nagyon örülök, hogy minden rendben van nála. És hogy én is gondolok rá. De nem megyek. Saját terveim vannak májusra. Tengerhez utazom.” Nem fűzte hozzá, hogy magának vette meg a jegyet, és a tenger nem Törökországban volt, hanem mondjuk Splitben. És nem apjával megy, hanem a barátnőjével. Leni rányomott a „küldés” gombra. És eszébe jutott, hogy talán nélküle is lehet boldog.

Saját vér

Réka, el sem tudod képzelni! Most döntöttük el Kristóffal, hogy jövőre megint Törökországba utazunk! Feri arca egészen felragyogott a boldogságtól. Azt mondja, neki újra kell az a hotel a tengerparton. Most mondd meg, mit csinálhatok, ha a saját fiam ezt kéri?

Olyan magától értetődően hangsúlyozta, hogy saját fiáról van szó.

Örülök nektek, válaszolta Réka, miközben visszagondolt arra, mennyivel szebb volt minden, amíg Kristóf fel nem tűnt a színen. Saját fiad Pedig mindig azt mondtad, hogy család vagyunk. Hogy nincs különbség vér szerinti és nem vér szerinti között.

Mondta. Hogy ő a lánya, nem számít, mit diktál a vér.

Már megint ezen lovagolsz Réka, te az én lányom vagy, ez nem is kérdés! Tudod jól, úgy szeretlek, mintha a sajátom lennél. De Kristóf

És máris igazolta minden szavát.

Kristóf a fiad. Én meg csak egy ismerős.

Réka, mi van veled? Ugye tudod, hogy nekem mintha sajátom lennél?

Mintha az nem ugyanaz Te vittél valaha engem a tengerhez? Tizenöt év alatt, amióta apának szólítalak?

Nem vitt. Feri gyakran hangoztatta, hogy Kristóf és ő között nincs különbség, de Réka pontosan tudta, mennyivel többet tesz a fiáért.

Nem volt rá lehetőség, Réka. Te is tudod, régebben nem volt egyszerűbb anyagilag se. Nem vagy már gyerek, tudod, mibe kerül két hét egy ötcsillagos hotelben Irdatlan drága.

Értem, bólintott Réka. Túl nagy költség lennék én. Bezzeg Kristófnak, akiről csak fél éve tudsz, már lakást is vennél hitelből, hogy legyen hová hozni a feleségét. Az már nem nagy költség, ha a saját fiadról van szó?

Nem veszek neki semmilyen lakást! Ki mondta ezt?

Jóakarók.

De mondjanak ezek a jóakarók, amit akarnak.

Most először mosolygott egy kicsit Réka.

Tényleg nem veszel?

Hogyis vennék! Ja, és kitalálod, hová megyünk szombaton Kristóffal? és mielőtt válaszolhatott volna: Gokartozni! Kristóf egyetemista korában még versenyeken is indult, én meg csak neki segítek.

Gokart, ismételte Réka. Elég izgalmasan hangzik.

Naná!

Én is mehetek veletek? kérdezte hirtelen, talán gyorsabban is, mint szerette volna.

Feri szinte meghökkent, nem akarta vinni:

Ööö Réka Neked ez szerintem hosszú lenne. Férfias program. Mi Kristóffal olyan apafiú dolgokról beszélgetünk majd.

Rosszul esett.

Szóval neked érdekes, nekem már nem?

Nem egészen Feri idegesen illegette magát. Egész életünkben nem láttuk egymást Kristóffal, most próbálunk bepótolni mindent. Szeretnénk csak ketten menni. Érted?

Érted. Ez az érted volt a legkegyetlenebb szó mostanában. Érteni kellett, hogy a vér több, mint a nevelés. Hogy az ő helye most már valahol a kerítésen túl van.

Kristóf tényleg jó fiú volt. Apa nélkül nőtt fel, mert az anyja sosem mondta el Ferinek, hogy van egy fia. Most, mindezen túl, mindenben helytállt: okos, sikeres, jószívű.

Papa, ma segítettem a menhelyen, kennelt újítottam fel a kutyáknak.

Tudod, papa, piros diplomám lett.

Nézd, papa, megjavítottam a telefonod.

Nem egyszerűen a fia volt, hanem tökéletes gyerek.

Ugyanazon az estén, amikor Feri egy kicsit még beszélgetett Rékával, majd hazament, a lány a régi fotók között keresgélt Anyja és Feri esküvője (a mama öt éve halt meg, Rékát és Ferit egymásra hagyva). Ők hárman a balatoni nyaralóban Réka érettségije

Semmi sem lesz már úgy, mint régen.

***

Réka, nem alszol? Van egy sürgős kérdésem, Feri már reggel nyolckor ott állt nála.

Mi az, ami ennyire sürgős?

Réka lekapta a hajráfot, bekapcsolta a kávéfőzőt.

Kristóf lakásügye.

Tehát mégis igaz? szakadt ki belőle.

Ne haragudj Igaz.

És nekem hazudtál.

Csak nem akartalak bántani. Viszont tanácsra van szükségem. Sietni kéne. Előbb-utóbb úgyis meg fog nősülni. Amíg még fiatal, jó lenne venni valami saját helyet neki. Nem akarom, hogy úgy járjon, mint én

Vegyél csak fel hitelt! sziszegte Réka, akinek semmi kedve nem volt Kristóf lakását végigtárgyalni. Remekül megy ez a Kristófnak!

Tudom, tudom. De tudod, milyen a hitelképességem Segíteni kell Kristófnak. Megérdemli, hogy az apjától, akitől mindig meg volt fosztva, most végre kapjon egy lakást.

Mire akarsz kilyukadni?

Segítenél? Ha megkérlek?

Attól függ, miben.

Elmagyarázom. Van kétmillió forintom. Ez elég az önrészhez. De a bank nekem nem ad hitelt. Neked viszont igen. Tiszta lappal indulsz. Aztán a lakás hitelre menne, a törlesztőt én fizetném. Csak a neveden futna.

Az illúzió, nincs köztünk különbség, végleg összetört. Dehogy nincs. Nem Kristófot ugráltatják, ha baj van.

Vagyis Kristófnak lakás, nekem hitel? Jól értem?

Feri úgy rázta a fejét, mintha őt sértették volna halálosan.

Hogy mondhatsz ilyet! Én fizetem a részleteket Nem neked kéne semmit fizetned. Azért kéne, hogy átmenjen a bankon. Gondold meg

Tudod, Feri, én nem azon gondolkodom, hogy vállalom-e a hitelt vagy sem. Hanem azon, hogy te már nem tartasz a lányodnak. Neked már csak a fiad fontos. Fél éve ismered, engem tizenöt éve, és ez már nem számít. Csak az, hogy ő a sajátod.

Ez nem igaz! kirobbant Feriból. Egyformán szeretlek mindkettőtöket!

Dehogy egyformán.

Ez nem igazságos, Réka! Ő a vér szerinti fiam

Függöny le. Többé nem volt a lánya. Csak egy eszköz. Addig volt kéznél, míg nem volt igazi gyereke.

Értem, Réka mindent megtett, hogy udvarias maradjon. Nem tudod megoldani nélkülem? Sajnos, nekem magamnak is kell majd venni egy lakást. Aztán, ha hitelt vennék fel most, sosem kapnám meg a másodikat.

Feri mintha csak most döbbent volna rá, hogy Rékának sincs lakása.

Igen, persze, neked is kell majd igazgatta az óráját. De hát most, amíg nem veszel magadnak, tudnál segíteni. Kétmillióm van, nem kell sok hozzá Csak néhány év, aztán tiszta ügy.

Nem, nem akarok a nevemre mondani semmit.

Nem is remélte, hogy Feri érti.

Rendben mondta végül. Ha nem tudsz segíteni nekem, mint lányom majd megoldom valahogy.

Gondolta-e valaha magában is a lányának, most már mindegy. Mostantól csak a képeken látta Ferit.

Egyik este a közösségi oldalán ráakadt egy fényképre.

A reptéren készült. Feri és Kristóf. Mindkettő világos dzsekiben. Feri barátságosan a fia vállára tette a kezét, alul a felirat: Apámmal Dubajba repülünk. A család a legfontosabb.

Család.

Réka letette a telefont.

Felvillant benne egy gyermekkori emlék, még abból az időből, amikor Feri még nem volt családtag. Ötéves lehetett. Nagyon szegények voltak, és eltört a babája, amit a nagymama adott neki. Sírva fakadt, mire az igazi apja csak annyit mondott: Réka, ne sírj már ilyen butaságon! Ne zavarj!

Sosem lehetett zavarni. A pohár érdekelte, nem ő. Mondhatni, Rékának sosem volt apja. Ő azt hitte, Feri majd pótolja

Feri még próbálkozott.

Réka, azon gondolkodtam, hogy meg kéne oldani ezt a bizalmatlanságot

Miféle bizalmatlanságot, Feri? Világosan megmondtam: nem.

Egyszerűen nem érted a helyzetet. Kristóf nem ismert engem, apa nélkül volt. Most pótolnom kellene, amennyit csak lehet. Felnőtt férfi már. Lakás kell neki. De hát neked az égvilágon semmit nem kéne csinálni, csak ott lenni, én garantálom, hogy nem fizetsz egy fillért sem.

Ki pótolja majd az én hiányaimat?

Ez váratlanul felbosszantotta Ferit.

Réka, elég! Nem akarok veszekedni. Szeretlek, igazán! De értsd meg Kristóf az én igazi családom. Ha majd lesznek gyerekeid, megérted. Igen, máshogy szeretlek titeket, de ez nem azt jelenti, hogy te nem kellesz nekem.

Kell egy erőforrásnak.

Réka, higgadj le! Túlzásba viszed.

Fél év kellett, hogy lecserélj rá, Feri, mondta Réka. Nem is kérem, hogy válassz. Úgyis nyilvánvaló. Igazat mondtál: Kristóf a vér szerinti fiad. Én sosem voltam az.

Eltelt fél év. Feri többet nem hívta. Egyetlen alkalommal sem.

Megint csak a közösségi portálon látta őket: Feri és Kristóf a Mátrában. Ferin csillogó sífelszerelés. A felirat: Tanítom apát snowboardozni! Kicsit már öreg hozzá, de a fiával mindent kibír!

Réka hosszan nézte a képet.

Visszaült az asztalához, folytatta a jelentés írását, amikor megcsörrent a telefonja. Ismeretlen szám.

Szia, Réka. Kristóf vagyok. Apa adta meg a számod, de ő maga nem mer hívni. Azt üzeni: már megoldotta a lakásdolgokat nélküled, és nagyon aggódik érted. Azt is mondta, szívesen látnának májusban. Nem tudja, hogyan magyarázza meg, de nagyon kér.

Réka sokáig írta, törölte, újraírta a válaszát.

Szia, Kristóf. Mondd meg Ferinek, hogy nagyon örülök, hogy minden rendben van vele. És hogy én is gondolok rá. De nem megyek. Saját terveim vannak májusra. Megyek a tengerhez.

Azt már nem tette hozzá, hogy a jegyet magának vette, nem Törökországba, hanem Pulára, és nem apjával, hanem a barátnőjével utazik.

Ráütött a küldés-re.

És úgy érezte: mégiscsak boldog lehet nélküle is.

Rate article
News 24 Justall
Saját gyerek – Leni, el sem tudod képzelni! Matyival eldöntöttük, hogy jövőre megint Törökországba utazunk! – apám szinte ragyogott a boldogságtól. – Azt mondja, megint ugyanabba a tengerre néző hotelbe szeretne menni. Hát mit tehetnék a saját fiam kedvéért? Észrevétlenül pontosította: „saját” fia. – Örülök nektek – válaszolta Leni, s eszébe jutott, milyen jó volt minden addig, amíg ez a Matyi fel nem bukkant az életükben. – Saját fia… Pedig mindig azt mondtad, mi egy család vagyunk. Hogy nincs különbség igazi vagy mostoha között. Így mondtad. Hogy a lányod vagyok, mindegy, milyen vér köti hozzád. – Már megint kezded… Ugyan, Leni! A lányom vagy, ez nem is kérdés! Tudod jól, úgy szeretlek, mintha sajátom lennél. De Matyi… Maga sem vette észre, hogy ezzel csak megerősítette Lena érzését. – Matyi a fia. Én pedig csak egy ismerős. – Leni, ne viccelj! Mondom, mintha sajátom lennél! – Mintha… És engem mikor vittél el tengerhez? Az elmúlt tizenöt évben, amióta azt hangoztatod, hogy apám vagy? Nem vitt. Artúr gyakran ismételgette, hogy köztük és Matyi között nincs semmi különbség, de Leni hallotta, mennyi mindent tesz Artúr a fiáért, és tudta – az a különbség óriási. – Nem jött össze, Leni. Tudod, régebben nehezebb volt anyagilag. Te már nem gyerek, tudod, mennyibe kerül két hét egy ötcsillagos szállodában… Drága. – Értem – bólintott Leni. – Sok kiadás. Túl sok ahhoz, hogy engem is elvigyél oda. Bezzeg Matyinak, akiről fél éve tudsz, már lakást akarsz hitelre venni, hogy legyen hová vinnie a menyasszonyát. Ez gondolom, nem jelentős kiadás, ha a fiadról van szó? – Dehogyis veszek én lakást. Ki mondta ezt? – Jóakarók. – Hát akkor ezeknek a jóakaróknak üzenem, hogy ne terjesszenek pletykákat. Leni kicsit életre kelt. – Tényleg nem veszel? – Persze, hogy nem. Ja, és képzeld, hova megyünk szombaton Matyival? – és válaszolt is magának: – Gokartozni! Ő még az egyetemen is versenyzett, én meg csak úgy, kedvtelésből. – Gokartozni – ismételte Leni. – Izgalmasan hangzik. – Hát hogyne! – Mehetek veletek? – kérdezte hirtelen, mielőtt átgondolta volna. Artúr, aki nem akarta, hogy csatlakozzon, hebegni kezdett: – Őőő… Leni… Téged ott csak unnál magad. Komolyan. Ez ilyen… férfi dolog. Mi ott Matyival apai-fiai dolgokról beszélgetünk. Milyen fájdalmas… – Vagyis… neked ott nem lehet érdekes, csak nekünk? – Nem egészen… – Artúr idegesen fészkelődött. – Csak hát mi egész életünkben nem láttuk egymást, próbáljuk bepótolni, amit elmulaztunk. Kettesben mennénk. Érted? Érted. Ez az „érted” lett új szótáruk legkeserűbb mondata. Értenie kellett, hogy a vér fontosabb, mint az elfogadás. Értenie kellett, hogy most már neki csak a kerítésen kívül maradt hely. Matyi tényleg rendes fiú volt. Apja nélkül nőtt fel, mert az anyja nem akarta elárulni Artúrnak, hogy gyereke született, de mindenféle nehézségek ellenére mindenben sikeres volt. Okos, jóképű, jószívű. – Apa, segítettem a menhelyen. Kutyaólakat javítottam meg. – Apa, amúgy tudod, hogy kitűnő diplomám van? – Apa, nézd, megjavítottam a telefonodat. Nemcsak fia volt. Tökéletes fia volt. Aznap este, mikor Artúr, pár óra vendégeskedés után hazament magához, Leni régi fényképeket nézegetett… Artúr és az anyja esküvője (az anyja, aki öt éve halt meg, magára hagyva Lenit és Artúrt). Ez meg egy kép a nyaralóról… Ez pedig Leni ballagása… Semmi sem lesz már úgy, mint régen. *** – Leni, nem alszol? Fontos kérdésem van – mostohaapja reggel nyolckor állított be hozzá. – Mi lehet ilyen sürgős? Leni feltűzte a frufruját, és bekapcsolta a kávéfőzőt. – Matyi lakásáról lenne szó. – Tehát mégis igaz? – sóhajtotta. – Bocsánat, de igen… igaz. – Nekem meg hazudtál. – Csak nem akartalak elszomorítani. De tanácsra van szükségem! Szerintem sietni kellene. Úgyis megházasodik előbb-utóbb. Most, amíg fiatal, kell vennie legalább egy kis lakást. Tudod, milyen volt nekem annak idején… – Akkor menj, vegyél fel hitelt – mondta Leni, aki nem igazán akarta a lakásvásárlást Matyinak megbeszélni. Ezt aztán jól kitalálta magának ez a Matyi! – Igen, igen, tudom. De hát tudod az én hiteltörténetemet… Matyinak muszáj segíteni. Megérdemli, hogy az apja – akitől eddig meg volt fosztva – vegyen neki lakást. – Mire akarsz kilyukadni? – Segítenél? Ha megkérlek? – Attól függ, miben. – Figyelj, elmagyarázom. Van kétmillióm. Ez elég lenne az önerőre. De a bank nekem nem ad hitelt. Neked igen. Te tiszta vagy. Átiratjuk a nevedre, mi veszünk fel hitelt. Fizetni én fogok. Persze. Az „nincs köztetek különbség” illúziója végleg megdőlt. Van különbség. Nem Matyit kérte fel fedezetnek. – Vagyis, Matyinak lakás, nekem meg a hitel? Így jön ki? Artúr olyan őszinte sértettséggel ingatta a fejét, mintha ezt Leni ajánlotta volna neki. – Ugyan már! Én fizetek… Nem kérek tőled pénzt. Csak a neveden kellene legyen. Gondold csak át… – Tudod, Artúr, nem azon gondolkodom, hogy hitelt vegyek-e fel vagy sem. Arra gondolok, hogy mostantól már nem is tartasz a lányodnak. Most már van fiad. Fél éve ismered, engem meg tizenöt éve, de nem számít – csak az, hogy ő a vér szerinti. – Nem igaz! – Artúr felcsattant. – Ugyanúgy szeretlek benneteket! – Nem, nem ugyanúgy. – Leni, ez igazságtalan! Hát ő az igazi… Vége. Már nem volt a lánya. Mostohalánya volt, kényelmes, elfogadható, addig a percig, amíg nem lett egy igazi. – Értem – próbált udvarias maradni Leni. – Nem tudok segíteni, Artúr. Nekem is majd egyszer lakást kell vennem. Második hitelt biztosan nem kapnék meg. Artúr mintha csak most jött volna rá, hogy neki sincs saját lakása. – Ja tényleg, neked is… – nézett az órájára. – De most, amíg nem veszed meg a sajátod, segíthetnél. Kétmillióm van, nem kell sokat hozzárakni. Két év az egész. – Nem. Nem fogok semmit a nevemre íratni. Már nem is remélte, hogy Artúr meg fogja érteni. – Rendben – mondta. – Ha nem tudsz segíteni, mint lányom… akkor majd megoldom egyedül valahogy. Vajon tartotta-e valaha is tényleg a lányának, vagy sem, mostanra mindegy volt. Artúrt már csak a képeken látta. Egy este, amikor a közösségi médiát böngészte, meglátta ezt. Fénykép a repülőtérről. Artúr és Matyi. Mindketten világos kabátban. Artúr Matyi vállára teszi a kezét, a képaláírás: „Apával Dubajba repülünk. A család a legfontosabb.” Család. Leni félretette a telefont. Ekkor eszébe jutott egy pillanat a gyerekkorából, még régen, mielőtt az anyja férjhez ment volna Artúrhoz. Akkor volt öt éves. Szerényen éltek, és elromlott a babája, amit a nagymamája adott neki. Sírt, az igazi apja pedig csak annyit mondott: „Leni, minek sírsz ilyen semmiség miatt? Ne zavarj!” Őt nem lehetett zavarni. Főleg itallal foglalkozott. Gyakorlatilag nem is volt apja Lennek. De azt hitte, Artúr majd pótolja ezt… Hamarosan Artúr még egyszer próbálta meggyőzni. – Leni, szerintem kezdenünk kellene valamit a bizalmatlanságoddal… – Miféle bizalmatlanság, Artúr? Világosan megmondtam: nem. – De egyszerűen nem érted a helyzetet. Matyinak… sosem volt apja. Most pótolni kell azt, ami hiányzott. Felnőtt. Szüksége van lakásra. Tőled nem is kérek mást, csak legyél ott, semmi anyagi teher nem lesz rajtad, ezt szavatolom. – Az én hiányaimat ki pótolja…? Ez most váratlanul felbosszantotta. – Leni, elég! Nem akarok veszekedni. Szeretlek, tényleg! De értsd meg… Matyi az igazi családom. Majd ha lesznek gyerekeid, megérted. Igen, máshogy szeretlek titeket, de ez nem jelenti azt, hogy ne volnál fontos. – Fontos. Mint erőforrás. – Leni, higgadj le! Túlzol. – Fél éve már csak vele foglalkozol, Artúr – mondta Leni. – Én nem kérem, hogy válassz. De amúgy is egyértelmű. Igazat mondtál: Matyi neked sajátod. Én… sosem voltam az. Eltelt fél év. Artúr nem hívta. Egyszer sem. Egyszer, ahogy ugyanabban a közösségi oldalon pörgetett lefelé, új képet látott. Artúr és Matyi. A hegyek mögöttük. Artúrra menő síruha van. A képaláírás: „Tanítom apát snowboardozni! Kicsit öreg már hozzá, de a fiával minden sikerül!” Leni hosszan nézte a képet. Elővette a munkát, hogy befejezze a jelentést, amikor csipogott a telefonja. Ismeretlen szám. „Szia, Leni. Itt Matyi. Apa megadta a számodat, de ő maga nem mer hívni. Azt üzeni: sikerült elintéznie a lakásügyet nélküled is, és aggódik miattad. Meg hogy szeretné, ha jönnél hozzájuk a májusi ünnepekkor. Nem tudja elmondani, miért, de nagyon kér.” Leni válaszolt, százszor kitörölve és újraírogatva üzenetét. „Szia, Matyi. Mondd meg Artúrnak, hogy nagyon örülök, hogy minden rendben van nála. És hogy én is gondolok rá. De nem megyek. Saját terveim vannak májusra. Tengerhez utazom.” Nem fűzte hozzá, hogy magának vette meg a jegyet, és a tenger nem Törökországban volt, hanem mondjuk Splitben. És nem apjával megy, hanem a barátnőjével. Leni rányomott a „küldés” gombra. És eszébe jutott, hogy talán nélküle is lehet boldog.