A lányom és a veje rám hagyták az unokáimat az egész szünidőre. Én meg a nyugdíjamból tartom őket és szórakoztatom őket.
A mai gyerekek és unokák olyan önzők lettek mindenki figyelmet, törődést, időt követel, cserébe meg csak közöny és reklamáció jön vissza. Mi ez az önző hozzáállás az idősekhez? Mintha nekünk, öregeknek, ne lenne saját életünk, saját vágyaink csak üljünk az unokákkal, mint valami ingyen dada. És ha én kérek segítséget, akkor mindenki hirtelen elfoglalt, mintha csak idegen lennék.
A lányomnak két fia van a nagyobbik 12, a kicsi meg 4. Egy kis faluban élek Debrecen mellett, és mindenem egy szerény nyugdíj meg a csend, amit annyira szeretek. Nem tudom, hogy a lányom meg a férje hogyan neveli őket, és mi folyik az iskolában, de a fiúk igazi semmirekellők. Semmit nem pakolnak el, még az ágyat sem vetik minden úgy áll, mintha vihar suhant volna át. Az ételre meg válogatósak az én főztömet orruk felé sem veszik, csak valami hülyeséget akarnak. Egyszerűen egyenesen pokol!
Amikor az unokák még picik voltak, mindent megtettem a lányomért babusgattam őket, vásároltam, játszottam velük. De öt éve nyugdíjas vagyok, és azóta próbálom elengedni az örökös dadus szerepet. Idén, az őszi szünidő előtt, megkönnyebbülten sóhajtottam fel: megnéztem a naptárat, és láttam, hogy november elején nincs hosszú hétvége. Azt hittem, a lányom és a veje nem mennek sehova, és én végre nyugodtan élhetek. De mekkorát tévedtem!
Vasárnap, október utolsó hetében, csengtek az ajtómon. Kinyitom és ott áll a lányom, Bori, a két fiúval. A küszöbről, még köszönés nélkül, rám vetette:
Anyu, szia! Fogadd az unokákat, kezdődik a szünidő!
Megdermedtem.
Bori, miért nem szóltál előre? Mi ez a meglepetés?
Ha szólok, csak kifogásokat találsz ki, hogy ne kelljen őket vállalnod! vágott közbe, lehúzva a fiúk kabátját. Pista meg én egy hétre szanatóriumba megyünk, ki vagyunk merülve!
Várj, és a munka? Nincsenek plusz szabadnapok idén! próbáltam felfogni, miközben a pánik nőtt bennem.
Nekünk szabadságunk van, Pista három napot magánszabadságra vett ki. Anyu, nincs időm magyarázni, elkésünk! mondta, megcsókolt az arcomon, és kirohant, hagyva engem két bőrönddel és két gyerekkel.
Nem is telt el öt perc, és a ház rommá változott. A tévé ordított, a kabátok és a cipők szanaszét hevertek a folyosón, a fiúk meg úgy szaladgáltak, mint egy forgószél. Próbáltam rendet csinálni, hogy legalább a ruháikat pakolják el, de mintha levegőnek néztek volna. A levesemet meg se kóstolták, orrukra felhúzták, és azt mondták, hogy anyukájuk ígért nekik pizzát. Na, itt betelt a pohár.
Fogtam a telefont és felhívtam Borit:
Kislányom, a gyerekeid pizzát követelnek! Én meg nem veszek nekik ilyet!
Már rendeltem nektek házhozszállítást legyintett, nyilvánvalóan bosszúsan. Anyu, a te kásádat nem fogják megenni, ezért van állandó veszekedés. Menjetek el valahová, szórakozzatok, egyetek normálisan! Te is panaszkodsz, hogy itthon kikészítenek!
Miből szórakoztassam őket? A nyugdíjamból? dühöngtem, miközben éreztem, hogy a vérem a fejembe száll.
Mire mész vele? A saját unokáid, nem idegenek! Nem hiszem el, hogy ilyet mondasz! puffogott, és letette.
Ennyi! Egyedül maradtam ezzel a rémálommal. Egész életemben a lányomért dolgoztam két állásom volt, minden forintot félretettem, hogy neki jó legyen. És most, öregkoromra, ezt kapom köszönetül! Remegek a sértődéstől, a tehetetlenségtől, ettől az igazságtalanságtól.
Szeretem az unokáimat, tényleg. De ők is meg vannak tőlem őrülve, én meg tőlük óriási a korkülönbség, nem vagyok már fiatal, hogy egész nap velük rohangáljak. A lányom meg úgy gondolja, hogy én vagyok az ingyen dadus, hogy a nyugdíjam és az időm az övék. Nekik joga van mindenhez, nekem meg csak kötelességem. Önzők, tisztán önzők! És itt ülök, nézem ezt a felfordulást, hallgatom a kiabálásukat, és azt gondolom: vajon ez az, ami megillet engem öregkoromra? Csak ezt érdemlem?
