Hogyan vette el tőlünk a menyem anyja a fiunkat? Miután a fiunk megnősült, már alig látogat meg minket – mindig a felesége édesanyjánál van, mert ott állandó sürgős segítségre van szükség. El sem tudom képzelni, hogyan élt az anyós, amíg a lánya hozzá nem ment a mi fiunkhoz. A fiunk több mint két éve házas, a házasságuk után önálló életet kezdtek abban a lakásban, amit még az egyetem kezdésekor vettünk neki. Gyermekkora óta mindig támogattuk, már az esküvő előtt is külön élt, mert a munkahelyéhez közel volt az albérlete. Nem mondhatom, hogy az új menyem nem volt szimpatikus, egyszerűen úgy éreztem, túlságosan gyerekes még a házasélethez, pedig a fiunk csak két évvel idősebb nála. Gyakran viselkedett infantilis módon, néha még hisztis is volt. A fiunk mindig olyan kedves volt, aggódtam is, hogyan fog ő együtt élni ezzel a “gyerekkel”. Amikor először találkoztam vele és az édesanyjával, megértettem, kik ők igazából. Bár a felesége anyja velem egyidős, olyan volt, mint egy nagy gyerek. Talán ön is találkozott már olyan felnőttel, aki öregkorában is gyerekesen és tehetetlenül viselkedik? Pont ilyen típus: teljesen infantilis és magatehetetlen. Amikor a lánya férjhez ment a mi fiunkhoz, már a hatodik válásán is túl volt. Nem igazán találtunk közös témát, mert teljesen a saját világában élt, de legalább nem volt tolakodó. Kapcsolatunk csak udvarias üdvözlésekre és gratulációkra korlátozódott, amikor gyerekeink összeházasodtak. Már az esküvő előtt aggasztó jeleket észleltem: a menyem folyton a fiunkat cipelte az anyjához – hol elromlott egy csap, hol konnektort kellett cserélni, hol a polc esett le a konyhában. Először elnéztem ezeket, hiszen náluk tényleg hiányzott a férfikéz. Idővel azonban a problémák nem fogytak, sőt, egyre gyakoribbá váltak. A fiunk egyre ritkábban látogatott haza, mindig azt mondta, hogy a feleségével az anyóshoz kell menni valami sürgős ügyben. Majd később már minden ünnepet is ott tartottak, nálunk pedig csak én, apa és az én anyósom voltunk. Még csak-csak elviseltem, hogy a családi ünnepekre nem ér rá, de amikor már a mi kéréseinket is figyelmen kívül hagyta, az nagyon rosszul esett. Például vettünk egy hűtőszekrényt, és megkértük a fiunkat, hogy segítsen behordani. Először igent mondott, de később felhívott, hogy sajnos nem tud menni, mert megint az anyósához kell sietnie – most éppen szivárgott a mosógép. Amikor férjem felhívta, hallani lehetett, ahogy a menyünk beszól a háttérben: „Nem tudtak volna költöztetőket hívni a szüleid?”. Végül fiunk nagy nehezen mégis eljött, de iszonyúan morcos volt. – Apa, kellett volna egy brigádot hívnotok, most cipekedhetek! Elfogyott a türelmem. Miért nem hív a menyem anyja szerelőt? Talán egy másik világban él, ahol nincsenek szakemberek? Azt mondta a fiunk, hogy szegény nő mindig becsapódik, ezért segít, mert mindenki csak pénzt kér, mégsem javítja meg. Na, ekkor a férjemnek is betelt a pohár: azt mondta, lehet, hogy az anyós nem ért a háztartási gépekhez, de pásztornak remek, mert nagyon jól irányít egy „juhocskát”. Ezen teljesen kiakadt a fiunk, elrohant. Én sem szóltam bele, pedig férjemmel egyetértettem: új rokonaik teljesen kihasználják a fiunkat. Ő ott vízvezetékszerelő, mindenes – hozzánk pedig már nem tér be, nincs ideje ránk. Azóta a fiunk több mint két hete nem beszél az apjával. A férjem sem akar közeledni, mindkettő dacos, én pedig őrlődöm: a férjemnek igaza van, de gyengédebben is elmondhatta volna a véleményét. Most fiunk haragszik, és közli, amíg elnézést nem kér, ő sem keres minket. Úgy érzem, ebben a helyzetben csak az anyósa boldog!

2023. november 14., kedd

Nem is tudom, hogyan kezdjem leírni, ami mostanában a lelkemben zajlik. Amióta a fiunk, Ádám megnősült, mintha kitöröltek volna minket az életéből. Már szinte sosem jön el hozzánk, mindig csak Editnél, az anyósánál van. Ennek az asszonynak folyton valami sürgős segítségre van szüksége. Elképzelni sem tudom, hogyan boldogult, míg a lánya hozzá nem ment Ádámhoz.

A fiunk több mint két éve nős. Az esküvő után külön költöztek, egy pesti lakásba, amit még egyetemistaként vettünk Ádámnak, hogy könnyebb legyen neki minden. Egészen kicsi kora óta mindent megtettünk, hogy érezze a támogatásunkat. Már az esküvő előtt is egyedül élt, az a lakás közel volt a munkahelyéhez is.

Nem mondanám, hogy Emese, a menyem, egyáltalán nem tetszett meg, de valahogy éreztem, hogy nem elég érett a házassághoz. Igaz, Ádámnál mindössze két évvel fiatalabb, de olyan gyerekes volt néha Hisztis, makacs, mint egy óvodás. Ádám meg mindig olyan kedves, aggodalmaskodó, hát ő hogy boldogul majd ezzel a kislánnyal?

Amikor először találkoztam Emesével és az anyjával, rögtön leesett, kik is ők valójában. Az anyós ugyanolyan idős, mint én, de mintha egy kamasz lenne: mindenen megsértődik, mindentől retteg, semmit sem tud önállóan elintézni. Hallottál már ilyet? Felnőtt emberek, de úgy viselkednek, mint a gyerekek! Edit ráadásul már hatszor vált el, mire a lánya hozzáment Ádámhoz!

Nem tudtunk miről beszélgetni vele. Teljesen más világban él, de legalább nem tolakodó. A kapcsolatunk annyiban ki is merült, hogy udvariasan gratuláltunk egymásnak az esküvő után, és ennyi.

Már az esküvő előtt jöttek a vészjelzések: Emese folyton magához csalogatta Ádámot, annyira kellene egy férfikéz anyunak, folyik a csap, le kell cserélni a dugót a konnektorban, leesett a polc Egyszer-kétszer elnéztem ezt, hiszen egyedül él ott az asszony, jól jön a segítség.

Később azonban egyre gyakoribbak lettek a problémák Editnél, Ádám pedig ahelyett, hogy velünk törődne mindig elment hozzá. Kifogások: most is oda kell menni, mert valamit szerelni kell. Már a családi ünnepeket is ott töltötték, nálunk meg csak én, apukám és anyósom maradtunk.

Arra különösen rossz érzés visszagondolni, amikor már a nagy családi eseményeken sem jelent meg Ádám, de az igazán fájó az volt, amikor egy sima szívességnek is hátat fordított.

Egyszer vettünk egy új hűtőt, Ádámot kértük meg, hogy segítsen behozni, ő először igent mondott, aztán lemondta, hogy Editnél megint elromlott a mosógép és oda kell menni szerelni. A férjem végül felhívta, és hallottam, amint Emese mondta: A szüleid miért nem tudnak fizetni költöztetőt? Ádám végül jött, de láttam mennyire ideges volt.

Apa, nem tudtál volna futárt hívni? Most is minden rám marad!

Ekkor elszakadt nálam a cérna, nem értettem, Edit hogyhogy nem tud szerelőt hívni? Talán egy másik dimenzióban él, ahol nincsenek szakik? Ádám azt mondta, hogy az idős nőt mindenhol csak átverik, inkább segít ő, minthogy feleslegesen fizessen.

A férjem ekkor nem bírta tovább, odaszúrt valamit: Lehet, hogy Edit semmit nem ért a háztartási gépekhez, de egy dolgot jól terel: téged! Ettől Ádám teljesen kiverte a biztosítékot, kiviharzott a lakásból. Én akkor nem szóltam bele, összetörtem belül, de igazat adtam a férjemnek; a menyem családja tényleg rátelepedett Ádámra. Vízszerelőnek, szerelőnek jó, hozzánk meg már ritkán vezet az útja, nincs már ideje ránk.

Ez a vita óta Ádám két hete nem beszélt az apjával. A férjem sem kezdeményez kibékülést. Én meg, mintha két malomkő között lennék: persze, igaza van a férjemnek, de talán kíméletesebben is elmondhatta volna ezt Ádámnak. Most meg a fiunk megharagudott, és nem akar találkozni az apjával, én pedig nem akarom, hogy ilyen butaság miatt végleges törés legyen köztük.

Ketten most némasági fogadalmat tartanak. Ádám is azt mondja, várja, hogy az apja bocsánatot kérjen, a férjem viszont hajthatatlan. Csak Edit jár jól ebben az egészben, mert a fia helyett mára már Ádámból lett a mindenes.

Nem tudom, mit tegyek. Csak abban bízom, hogy egyszer még visszatalál hozzánk a fiunk, és tudunk úgy beszélgetni, mint régen, amikor még tényleg egy család voltunk.

Rate article
News 24 Justall
Hogyan vette el tőlünk a menyem anyja a fiunkat? Miután a fiunk megnősült, már alig látogat meg minket – mindig a felesége édesanyjánál van, mert ott állandó sürgős segítségre van szükség. El sem tudom képzelni, hogyan élt az anyós, amíg a lánya hozzá nem ment a mi fiunkhoz. A fiunk több mint két éve házas, a házasságuk után önálló életet kezdtek abban a lakásban, amit még az egyetem kezdésekor vettünk neki. Gyermekkora óta mindig támogattuk, már az esküvő előtt is külön élt, mert a munkahelyéhez közel volt az albérlete. Nem mondhatom, hogy az új menyem nem volt szimpatikus, egyszerűen úgy éreztem, túlságosan gyerekes még a házasélethez, pedig a fiunk csak két évvel idősebb nála. Gyakran viselkedett infantilis módon, néha még hisztis is volt. A fiunk mindig olyan kedves volt, aggódtam is, hogyan fog ő együtt élni ezzel a “gyerekkel”. Amikor először találkoztam vele és az édesanyjával, megértettem, kik ők igazából. Bár a felesége anyja velem egyidős, olyan volt, mint egy nagy gyerek. Talán ön is találkozott már olyan felnőttel, aki öregkorában is gyerekesen és tehetetlenül viselkedik? Pont ilyen típus: teljesen infantilis és magatehetetlen. Amikor a lánya férjhez ment a mi fiunkhoz, már a hatodik válásán is túl volt. Nem igazán találtunk közös témát, mert teljesen a saját világában élt, de legalább nem volt tolakodó. Kapcsolatunk csak udvarias üdvözlésekre és gratulációkra korlátozódott, amikor gyerekeink összeházasodtak. Már az esküvő előtt aggasztó jeleket észleltem: a menyem folyton a fiunkat cipelte az anyjához – hol elromlott egy csap, hol konnektort kellett cserélni, hol a polc esett le a konyhában. Először elnéztem ezeket, hiszen náluk tényleg hiányzott a férfikéz. Idővel azonban a problémák nem fogytak, sőt, egyre gyakoribbá váltak. A fiunk egyre ritkábban látogatott haza, mindig azt mondta, hogy a feleségével az anyóshoz kell menni valami sürgős ügyben. Majd később már minden ünnepet is ott tartottak, nálunk pedig csak én, apa és az én anyósom voltunk. Még csak-csak elviseltem, hogy a családi ünnepekre nem ér rá, de amikor már a mi kéréseinket is figyelmen kívül hagyta, az nagyon rosszul esett. Például vettünk egy hűtőszekrényt, és megkértük a fiunkat, hogy segítsen behordani. Először igent mondott, de később felhívott, hogy sajnos nem tud menni, mert megint az anyósához kell sietnie – most éppen szivárgott a mosógép. Amikor férjem felhívta, hallani lehetett, ahogy a menyünk beszól a háttérben: „Nem tudtak volna költöztetőket hívni a szüleid?”. Végül fiunk nagy nehezen mégis eljött, de iszonyúan morcos volt. – Apa, kellett volna egy brigádot hívnotok, most cipekedhetek! Elfogyott a türelmem. Miért nem hív a menyem anyja szerelőt? Talán egy másik világban él, ahol nincsenek szakemberek? Azt mondta a fiunk, hogy szegény nő mindig becsapódik, ezért segít, mert mindenki csak pénzt kér, mégsem javítja meg. Na, ekkor a férjemnek is betelt a pohár: azt mondta, lehet, hogy az anyós nem ért a háztartási gépekhez, de pásztornak remek, mert nagyon jól irányít egy „juhocskát”. Ezen teljesen kiakadt a fiunk, elrohant. Én sem szóltam bele, pedig férjemmel egyetértettem: új rokonaik teljesen kihasználják a fiunkat. Ő ott vízvezetékszerelő, mindenes – hozzánk pedig már nem tér be, nincs ideje ránk. Azóta a fiunk több mint két hete nem beszél az apjával. A férjem sem akar közeledni, mindkettő dacos, én pedig őrlődöm: a férjemnek igaza van, de gyengédebben is elmondhatta volna a véleményét. Most fiunk haragszik, és közli, amíg elnézést nem kér, ő sem keres minket. Úgy érzem, ebben a helyzetben csak az anyósa boldog!