Figyelj, elmondom, hol tartok az életben, mert tudom, ezt kérdeznéd, ha most leülnénk egy kávéra egy csendes budapesti cukrászdában. Sokszor gondolkodom, hogyan jutottam ide, miként hagytam, hogy ilyen legyen az életem de hát tudod, a szerelemben minden nő vak egy kicsit, nem? Én is vak voltam. Egész életemben próbálok, tanulok, keményen dolgozom. Anyukám gyerekkorom óta mondja: ha jó életet akarok, dolgoznom kell, nem lehet csak úgy várni a sült galambot. Arra is megtanított, hogy egy nő legyen erős, önálló, hogy ha kell, megtartsa magát.
Na, ez a tanítás jól megtréfált. Amikor fiúkkal randiztam, túl önálló voltam hát nem sok férfi viselte el ezt. Akkoriban a legtöbb pasi azt akarta, hogy törékeny, kicsit rájuk utalt lány legyen mellettük, akit óvhatnak, akinek hősként mutathatják meg magukat. De én mindig megoldottam a dolgaimat egyedül
Aztán egy idő után csak a munkámra koncentráltam. Egészen 35 éves koromig, amikor megismerkedtem Gáborral. Ő is ennyi idős volt. Meglepett, hogy elfogadta, mennyire független vagyok sosem erőltetett rá semmit, mindig hagyta, hogy magam intézzem a dolgaimat. Nem hozott virágot, nem suttogott fülbe édes semmiségeket amiket egyébként ki nem állhatok. Mellette tényleg egyenrangú partnernek éreztem magam. De ma már látom, hogy ez az egyensúly voltaképpen nem volt annyira egyenlő, mint hittem.
Összeházasodtunk, és beköltözött hozzám. Gábor addig az anyukájával lakott, saját lakása nem volt én pedig biztosan nem akartam anyósommal élni, azt már annyiszor láttam, mennyi macera. Az első hónapban Gábor egyetlen forintot sem adott a fizetéséből, mindig mondta, hogy egy kisebb hitelt törleszt, amit az anyja műtétjéhez vett fel.
Nem szóltam semmit, megértő voltam. Hiszen család vagyunk majd lerendezi, utána mindent megoldunk együtt. De hét hónap után sem volt kész a hitellel. Folyton azt hajtogatta, kevés a fizetése, csökkentették a munkaóráját, mindig volt valami kifogás. Én fizettem az élelmiszert, a szórakozást, a rezsit. Később azzal jött, hogy spórol, hogy egyszer lesz egy házunk vidéken, mondta, majd elmegyünk nyaralni.
De öt év alatt sem mutatta meg egyszer sem a bankszámlája kivonatát. Mondta, hogy család vagyunk csak így lehet. Aztán jól összevesztünk vele. Hogy lehetséges, hogy öt éve tartom el? Hát ez egyszerűen már nem normális! Erre fogta magát, összepakolt és visszament az anyjához. Igen, ennyire egyszerűen. Három nap múlva, mikor már nem bírtam tovább, visszahívtam. És kezdődött megint minden előről: nem akar adni semmit közös kiadásra. És én már olyan fáradt vagyok. Olyan jó lenne a pénzt magamra költeni, egy kis női örömre, de nincs semmi szabad pénzem minden megy a családra. Mit csináljak? Váljak el? Vagy ő tényleg sosem fog megváltozni?
