Elvette az apámat tőlem – Anya, beköltöztem! Képzeld el, végre itt vagyok! Okszana vállával tartotta a telefont, miközben a makacs ajtózárral küzdött. A kulcs nehezen fordult, mintha próbára akarta tenni az új gazdáját. – Drágám, hála Istennek! És milyen a lakás? Minden rendben van? – Anya hangja egyszerre volt izgatott és örömteli. – Tökéletes! Világos, tágas. A keleti erkély pont olyan, amilyet szerettem volna. Apa ott van? – Itt vagyok én is! – hallatszott Viktor mély hangja. – Hangszóróra raktak. Na mi van, kirepült a kismadár a fészekből? – Apa, huszonöt vagyok, milyen kismadár? – Nekem mindig az maradsz. Lakatról, ablakokról, fűtésről gondoskodtál? – Vitya, hagyj időt a gyereknek! – vágott közbe az anya. – Okszana, légy óvatos azért. Új építésű ház, ki tudja, kik laknak körülötted. Okszana elnevetve végre áttolta a kulcsot, és belépett. – Anya, ez nem a hetvenes évekbeli kommunális lakás. Tisztességes társasház, rendes emberek. Minden rendben lesz. Az elkövetkező hetek egy végtelen maratonná olvadtak: barkácsboltok, bútoráruházak, és az új lakás között ingázva. Okszana katalógusokkal a párnáján aludt el, reggel pedig már azon járt az esze, melyik fugaszín illene jobban a fürdőszobai csempéhez. Szombaton épp a nappali közepén állt, függönyök anyagmintáit nézegetve, mikor megcsörrent a telefon. – Hogy haladsz? – érdeklődött apa. – Lassacskán, de biztosan. Ma függönyt választok. „Elefántcsont” vagy „párolt tej”, vacilálok. – Szerintem ez ugyanaz a szín, csak a marketingesek mást mondanak. – Apa, te nem értesz az árnyalatokhoz! – De az elektromossághoz igen. A konnektorok rendben vannak? A lakásfelújítás időt, pénzt és idegeket fogyasztott, de minden új elem otthont varázsolt a csupasz falakból. Okszana maga választotta a tejes-bézs hálószobai tapétát, maga szerzett jó mesterembert a laminált padlóhoz, és maga ötölte ki, hogyan legyen tágasabb hatású a pici konyha. Mikor az utolsó munkás elvitte a maradék törmeléket, Okszana leült a ragyogóan tiszta nappali padlójára. A friss függönyön átszivárgó puha fény, frissesség és egy csipetnyi festékszag… Az első igazi otthona. Három nappal később ismerkedett meg a szomszédjával. Okszana épp balkezével a kulcsokat piszkálta, amikor szemben kinyílt az ajtó. – Új lakó! – Lendületes harmincas nő, rövid hajjal, élénk rúzzsal, kíváncsi szemekkel nézett ki. – Alina vagyok, pont szemben lakom, mostantól szomszédok vagyunk. – Okszana. Nagyon örülök. – Szükség lesz sóra, cukorra, vagy csak beszélgetésre, gyere nyugodtan. Egyedül elsőre furcsa lesz a lakóparkban, emlékszem. Alina kedves beszélgetőpartnernek bizonyult. Okszana konyhájában teáztak, kitárgyalták a közös képviselőt, emeleti elrendezést. Alina szívesen megosztotta a tapasztalatait: hol jó az internet, melyik vízvezeték-szerelő olcsó és ügyes, hol a legfrissebb a zöldség a közeli boltban. – Van egy zseniális almás pite receptem – böngészte Alina a telefonját. – Fél óra alatt kész, olyan, mintha egész nap sütötted volna! – Küldd át! Épp még nem próbáltam a sütőt. A napokból hetek lettek, Okszana örült, hogy ilyen nyitott szomszédja van. Néha összefutottak a lépcsőházban, kávéra áthívták egymást, könyveket csereberéltek. Szombaton Viktor, az apa is megérkezett – segíteni a polccal, amely sehogy sem akart a falon maradni. – Rossz dübelek, ezek gipszkartonhoz valók, de itt beton van. Van jó a kocsiban, mindjárt hozom. Egy óra múlva a polc erősen, vízszintben lógott. Viktor összepakolta a szerszámokat, alaposan megnézte a munkáját, majd elégedetten bólintott. – Ez aztán kibír minimum húsz évet. – Apa, te vagy a legjobb! – Okszana átölelte. Lementek, közben apróságokról beszélgettek. Viktor a munkáról kérdezett, Okszana az új főnököt szidta, aki összekeverte a határidőket és elhagytad a dokumentumokat. A lépcsőház előtt Aline futott össze velük szupermarketes szatyrokkal. – Szia! – Okszana intett. – Apa, ő Alina, a szomszéd, akiről meséltem! – Nagyon örülök – mosolygott Viktor barátságosan. Alina furcsán megmerevedett, végigmérte Viktort, majd Okszanát, majd az arca erőltetett mosolyra váltott. – Részemről az öröm – mondta szűkszavúan, és gyorsan eltűnt az ajtó mögött. Ettől a találkozástól minden megváltozott. Másnap reggel Okszana a szokásos köszönésére csak egy hideg biccentést kapott Alinától. Pár nap múlva teára hívta, de Alina hivatkozott az elfoglaltságra, meg sem várta mondat végét. Majd jöttek a panaszok… Először a körzeti rendőr csengetett kilenckor este. – Bejelentés érkezett csendháborításról – mondta zavartan. – Hangos zene, lárma. – Milyen zene? – döbbent meg Okszana. – Csak olvastam! – Akkor is, a szomszédok panaszkodnak… A panaszok sorra jöttek. A közös képviselő leveleket kapott „elviselhetetlen dobogásról”, „állandó zajról”, „éjszakai zenéről”. A körzeti rendszeresen visszajárt, minden alkalommal mentegetőzve. Okszana tudta, honnan fúj a szél. De nem értette – miért. Minden reggel lutri volt – ma vajon mi lesz? Tojáshéj kenve az ajtóra? Kávézacc a küszöbbe? Krumplihéj a lábtörlő alatt? Okszana félórával korábban kelt, hogy mindent el tudjon takarítani munka előtt. A keze égtek a tisztítószertől, a torkában állandó gombóc volt. – Ezt nem lehet tovább bírni – suttogta egy este, miközben videó-ajtókukucsokat böngészett. Felszerelése húsz perc. Apró kamera a kukucscsőben, telefonra kötve, minden mozgást rögzítve. Okszana várakozott. Nem kellett sokat várni. Éjjel háromkor érkezett az értesítés. Okszana nem hitt a szemének: Alina, köntösben és papucsban, módszeresen valami barna masszát kent az ajtóra. Precízen, megszokott mozdulatokkal. Következő éjjel Okszana nem aludt. A folyosón figyelt, minden neszre ugrott. Hajnal fél három körül motoszkálás – hirtelen ajtót nyitott. Alina megdermedt a szatyorral. Valami undorító cucc lötyögött benne. – Mit tettem neked? – elcsukló hangon kérdezte Okszana. – Miért csinálod ezt velem? Alina lassan letette a szatyrot. Az arca megcsavarodott, szép vonásait a régi harag maszkja vágta el. – Veled semmit. De az apáddal…! – Mi köze ehhez apámnak? – Mert ő az én apám is! – már kiabált Alina. – Csak téged nevelt, dédelgetett! Engem hároméves koromban elhagyott! Egy fillért nem fizetett, egyszer se hívott! Mi anyámmal nyomorogtunk, amíg ő boldog családot alapított a te anyáddal! Te tulajdonképpen elvetted tőlem az apámat! Okszana hátrált, hátával az ajtófélfának ütközött. – Hazudsz… – Kérdezd meg tőle! Kérdezd, emlékszik-e Sóllyom Máriára és az ő lányára, Alinára, akiket kidobott az életéből, mint a szemetet! Okszana bevágta az ajtót és lerogyott a padlóra. Csak egy gondolat zakatolt benne: nem igaz, nem igaz, nem igaz. Apa nem tehetett ilyet. Nem tehetett… Reggel elindult a szüleihez. Kétszer is próbálta megfogalmazni a kérdést, de amikor meglátta apját, a megszokott nyugodt, újsággal ülő férfit, elakadt a szava. – Oksanka! Micsoda meglepetés! – Viktor felállt. – Anya boltban van, mindjárt jön. – Apa, kérdeznem kell valamit… – Okszana leült, a táska pántját gyűrögette. – Ismersz egy nő nevű Sóllyom Máriát? Viktor megdermedt. Az újság kicsúszott ujjából a földre. – Honnan… – A lánya – az én szomszédom. Azt mondja, hogy te az apja vagy. Csend. Végtelen csend. – Menjünk hozzá – mondta végül Viktor. – Azonnal. Ezt tisztázni kell. A lakópark negyven percnyire volt. Szótlanul utaztak, Okszana a suhanó házakat nézte, próbálta összerakni a széthullott életképet. Alina rögtön ajtót nyitott, mintha várta volna őket. Végigmérte mindkettőjüket, de beengedte őket. – Jöttél vezekelni, mi? – szólt oda Viktornak. – Harminc év után? – Jöttem tisztázni. – Viktor elővett egy papírt a kabátzsebből. – Olvasd el. Alina hitetlenkedve vette át. Ahogy olvasott, az arca a dühtől zavartáig, a zavartól kábaságig változott. – Ez… micsoda? – DNS-teszt eredménye – mondta Viktor higgadtan. – Anya perelt gyerektartásért. A teszt szerint: nem vagyok az apád. Mária megcsalt. Te nem vagy a lányom. Alina kezéből kiesett a papír… Okszana apjával elhagyta a szomszéd lakását. Otthon lépett az apjához, átölelte, arcát a zakóhoz nyomta. – Sajnálom, apa. Sajnálom, hogy elhittem. Viktor megsimogatta Okszana haját, ahogy gyerekkorában, amikor barátnőivel veszekedett. – Nincs miért bocsánatot kérned, kicsim. Nem te vagy hibás, hanem mások. A szomszédnővel sosem rendeződött a kapcsolat. Okszanának nem is hiányzott. Ennyi aljasság után soha többé nem tudott felnézni rá…

Elvette az apámat

Anya, beköltöztem! El sem hiszem, végre megtörtént!

Orsolya éppen két kézzel próbált úrrá lenni a makacs záron, miközben a telefonját vállával szorította a füléhez. A kulcs csak nehezen fordult el, mintha próbára akarta volna tenni az új tulajdonost.

Kislányom, hála istennek! És milyen a lakás? Minden rendben? anyja hangja egyszerre volt izgatott és boldog.
Fantasztikus! Világos, tágas. A keleti erkély is megvan, pont ahogy akartam. Apa nálad van?
Itt vagyok, Orsi! hallatszott Károly mély hangja. Rákapcsoltunk kihangosítóra. Na, hát kirepült a madár a fészekből?
Apa, huszonöt vagyok már, milyen madár?
Nekem mindig az maradsz! Ellenőriztél mindent? Zárak jók? Ablakon nem húz be a szél? Radiátorok…
Karcsi, hadd szokja meg egy kicsit! szólt közbe anya. Orsi, vigyázz magadra. Új építés, mit tudja az ember, kik laknak a szomszédban…

Orsolya nevetve átlépett végre a küszöbön, a zár engedett.

Anya, ez nem a hetvenes évekbeli szövetkezeti lakás. Normális ház, normális lakók. Semmi baj nem lesz.

Az elkövetkező hetek összemosódtak rohanás a barkácsáruházak, bútorboltok és a saját, alakuló otthona között. Orsolya tapétakatalógusokkal a fején aludt el, reggelente az volt az első gondolata, milyen fugaszín illene a fürdőszobai csempéhez.

Szombaton a nappali közepén állt, függönymintákat nézegetett, amikor megint megcsörrent a telefon.

Hogy haladsz a berendezkedéssel? kérdezte apa.
Lassacskán, de biztosan. Ma a függönyöket választom. Billeg a elefántcsont és a tejszín között. Szerinted?
Szerintem ugyanaz, csak más marketing.
Apa, te ehhez nem értesz!
Az elektromossághoz viszont igen. A konnektorok rendben vannak?

A felújítás időt, pénzt és idegeket emésztett föl, de minden új részlet otthonná formálta a csupasz falakat. Orsolya saját maga választotta ki a bézs tapétát a hálóba, maga talált megbízható parkettást, maga tervezte meg, hogyan fér el a bútor, hogy a kis konyha tágasabbnak hasson.

Mikor az utolsó mester is elvitte a maradék sittet, Orsolya leült a nappalija padlójára. A friss függönyökön át szűrődött a lágy délelőtti fény, enyhén festékillat lengte be a levegőt. Az első, saját otthon…

Három nappal a végleges beköltözés után történt a szomszédasszonnyal az ismerkedés. Orsolya épp a kulcsokat keresgélte a zárban, mikor szemben kinyílt az ajtó.

Na hát, új lakó! egy harmincas nő, rövid hajjal, élénk rúzzsal és kíváncsi szemekkel mosolygott rá. Gizella vagyok. Pont szemben lakom, szóval most már szomszédok vagyunk!
Orsolya. Örvendek.
Só, cukor, vagy csak egy kis csevegés kell? Nyugodtan gyere át. Az elején furcsa egyedül egy új házban én is emlékszem.

Gizella nagyon kedvesnek bizonyult. Orsolya konyhájában teáztak, kibeszélték az üzemeltető cég furcsaságait, a szint elrendezését. Gizella elmondta, hol van a legjobb internet, melyik szerelő olcsó és megbízható, melyik boltban a legfrissebb a zöldség.

Figyelj, van egy almás pite receptem, valami mennyei! mutatta a telefonján. Fél óra alatt kész, és úgy néz ki, mintha egész nap a konyhában álltál volna.
Ó, küldd el! Még ki sem próbáltam a sütőt!

A hetek gyorsan teltek, Orsolya örült neki, hogy ilyen nyitott, barátságos ember lakik mellette. Néha összefutottak a lépcsőházban, néha áthívták egymást egy kávéra, könyveket cseréltek.

Szombaton Károly jött segíteni egy makacskodó polc miatt.

Rossz tipli, Orsi! állapította meg, ahogy a csavarokat nézte. Ez gipszkartonhoz jó, itt viszont beton van. Megvan a rendes a kocsiban, mindjárt hozom.

Egy óra múlva a polc szilárdan állt. Károly összepakolta a szerszámokat, elégedetten megszemlélte a művét, biccentett.

Na, ez húsz évig se fog mozdulni.
Apa, te vagy a király! Orsolya megölelte.

Lementek a lépcsőn, beszélgettek munkahelyről, Orsolya panaszkodott az új főnökére, aki folyton összekeveri a határidőket és elhagyja a dokumentumokat.

A bejáratnál Gizella jött szembe szatyrokkal a Coopból.

Szia! intett Orsolya. Bemutatom: ő az apukám, Károly. Apa, ő Gizella, a szomszédom, róla meséltem.
Örülök! mosolygott Károly a megszokott, barátságos módján.

Gizella egy pillanatig mozdulatlanul állt, arcán furcsa árnyék suhant át, majd mesterkélt mosollyal gyorsan eltűnt az ajtó mögött.

Ezután minden megváltozott. Másnap reggel Orsolya összefutott vele a folyosón, a megszokott üdvözlést csak hideg bólintás követte. Pár nappal később Orsolya áthívta egy teára Gizella gyorsan hivatkozott elfoglaltságra, szóhoz sem jutott.

Aztán elkezdődtek a panaszok…

Elsőként este kilenckor kopogott rendőr.

Állítólag túl hangosan zenél az idős rendőr zavartan pislogott. Valaki szólt, hogy zavaró a zaj.
Milyen zene? döbbent meg Orsolya. Épp olvastam!
Hát, a lakók szerint…

Panaszok jöttek sorban, az üzemeltetőnek levelek elviselhetetlen dübörgésről, állandó hangzavarról és éjszakai zenéről. A rendőr rendszeresen jelent meg, mindig sajnálkozva.

Orsolya tudta jól, kitől ered, de nem értette, miért.

Reggelenként már fél órával hamarabb kelt fel, hogy eltakarítsa a tojáshéjat az ajtóról, vagy a kifolyó kávézaccot a küszöbnél, vagy a burgonyahéjas zacskót, amit valaki gondosan az ajtószőnyeg alá rejtett.

A keze már piroslott a súrolóktól, a torka görcsben.

Ezt nem hagyhatom így tovább, mormolta egy este, ahogy videó-kilincset keresett a neten.

A felszerelés fél óra alatt megtörtént. A miniatűr kamera, ami a kukucskálóba volt építve, már minden mozgást rögzített. Orsolya összekapcsolta a telefonjával és várt.

Nem kellett sokáig.

Hajnali háromkor pittyent a mobil. Orsolya hitetlenkedve látta, ahogy Gizella köntösben, papucsban rutinszerűen ken valami sötét dolgot az ajtajára, mintha ez lenne a napi munkája.

Másnap éjszaka Orsolya a folyosón lesett, minden neszre figyelve. Két óra harminc körül kint mocorgás támadt. Orsolya hirtelen kitárta az ajtót.

Gizella ledermedt a zacskóval. Valami szétfolyós fortyogott benne.

Mit ártottam neked? lepődött meg Orsolya, saját hangja panaszosan csengett. Miért csinálod ezt velem?

Gizella lassan letette a zacskót. Arca eltorzult, vonásai megbicsaklottak, mintha régóta dédelgetett harag tört volna elő.

Te?! Te semmit. De az apád
Hogy jön ide apa?
Úgy, hogy ő az én apám is! kiabált Gizella, fittyet hányva a szomszédoknak. Csak ő téged nevelt, bezzeg engem elhagyott háromévesen! Egy forintot sem fizetett, nem hívott soha! Mi anyával kínlódtunk, míg nektek boldog család volt! Te elvetted az apámat!

Orsolya hátrébb hőkölt, hátával az ajtófélfának ütközött.

Hazudsz
Hazudok? Kérdezd meg tőle! Kérdezd, emlékszik-e Kovács Máriára és Gizella lányára, akiket kihajított az életéből!

Orsolya becsapta az ajtót és lecsúszott előtte a padlóra. Egyetlen gondolat kavargott: nem lehet igaz, nem lehet igaz, apa ilyenre nem képes.

Reggel felkerekedett a szüleihez. Végig gyakorolta a kérdést, de mikor meglátta az apját, aki a megszokott nyugodtsággal újságot olvasott, nem jött ki a szó.

Orsika! De meglepetés! Károly felállt. Anya boltban van, mindjárt jön.
Apa, kérdeznem kell valamit Orsolya a kanapéra ült, szorongatva táskapántját. Ismersz olyan nőt, hogy Kovács Mária?

Károly megdermedt. Az újság kiesett a kezéből.

Honnan…
A lánya Gizella ő a szomszédom. Azt mondta, te vagy az apja.

Néma csend. Végtelennek tűnt.

Menjünk át hozzá mondta végül Károly. Most. Ezt tisztázni kell.

A lakópark negyven perc volt autóval. Nem beszéltek. Orsolya a házakat nézte az ablakból, fejében próbálta összerakni a darabokra hullott világot.

Gizella azonnal ajtót nyitott, mintha várta volna őket. Sötéten mérte végig őket, de félreállt.

Jöttél, hogy bocsánatot kérj, harminc év után? vetette oda Károlynak.
Jöttem beszélni. Károly előhúzott egy összefogott papírt a kabátja zsebéből. Olvasd el.

Gizella hitetlenkedve vette át, arca olvasás közben először haragból zavart, majd teljesen bizonytalan lett.

Ez mi?
DNS-teszt eredménye, mondta Károly nyugodtan. Akkor csináltatta anyád, amikor pert indított tartásdíjért. A teszt azt mutatta: nem vagyok az apád. Mária megcsalt. Nem én vagyok az apád.

A papír Gizella kezéből kiesett

Orsolya apjával együtt elhagyta a szomszéd lakást. Otthon Orsolya közelebb lépett apjához, átölelte, arcát a durva szövetbe temetve.

Anya, bocsáss meg! Bocsánat, hogy hittem neki.

Károly megsimogatta lánya haját, pont úgy, mint gyerekkorában, amikor Orsolya egy veszekedés után hozzá rohant.

Semmi baj, kicsim. Mások hibája ez.

A viszony a szomszéddal sosem javult meg. Orsolya többé nem keresett kapcsolatot Gizellával. Az a tisztelet, ami egykor megvolt, végképp odaveszett.

Rate article
News 24 Justall
Elvette az apámat tőlem – Anya, beköltöztem! Képzeld el, végre itt vagyok! Okszana vállával tartotta a telefont, miközben a makacs ajtózárral küzdött. A kulcs nehezen fordult, mintha próbára akarta tenni az új gazdáját. – Drágám, hála Istennek! És milyen a lakás? Minden rendben van? – Anya hangja egyszerre volt izgatott és örömteli. – Tökéletes! Világos, tágas. A keleti erkély pont olyan, amilyet szerettem volna. Apa ott van? – Itt vagyok én is! – hallatszott Viktor mély hangja. – Hangszóróra raktak. Na mi van, kirepült a kismadár a fészekből? – Apa, huszonöt vagyok, milyen kismadár? – Nekem mindig az maradsz. Lakatról, ablakokról, fűtésről gondoskodtál? – Vitya, hagyj időt a gyereknek! – vágott közbe az anya. – Okszana, légy óvatos azért. Új építésű ház, ki tudja, kik laknak körülötted. Okszana elnevetve végre áttolta a kulcsot, és belépett. – Anya, ez nem a hetvenes évekbeli kommunális lakás. Tisztességes társasház, rendes emberek. Minden rendben lesz. Az elkövetkező hetek egy végtelen maratonná olvadtak: barkácsboltok, bútoráruházak, és az új lakás között ingázva. Okszana katalógusokkal a párnáján aludt el, reggel pedig már azon járt az esze, melyik fugaszín illene jobban a fürdőszobai csempéhez. Szombaton épp a nappali közepén állt, függönyök anyagmintáit nézegetve, mikor megcsörrent a telefon. – Hogy haladsz? – érdeklődött apa. – Lassacskán, de biztosan. Ma függönyt választok. „Elefántcsont” vagy „párolt tej”, vacilálok. – Szerintem ez ugyanaz a szín, csak a marketingesek mást mondanak. – Apa, te nem értesz az árnyalatokhoz! – De az elektromossághoz igen. A konnektorok rendben vannak? A lakásfelújítás időt, pénzt és idegeket fogyasztott, de minden új elem otthont varázsolt a csupasz falakból. Okszana maga választotta a tejes-bézs hálószobai tapétát, maga szerzett jó mesterembert a laminált padlóhoz, és maga ötölte ki, hogyan legyen tágasabb hatású a pici konyha. Mikor az utolsó munkás elvitte a maradék törmeléket, Okszana leült a ragyogóan tiszta nappali padlójára. A friss függönyön átszivárgó puha fény, frissesség és egy csipetnyi festékszag… Az első igazi otthona. Három nappal később ismerkedett meg a szomszédjával. Okszana épp balkezével a kulcsokat piszkálta, amikor szemben kinyílt az ajtó. – Új lakó! – Lendületes harmincas nő, rövid hajjal, élénk rúzzsal, kíváncsi szemekkel nézett ki. – Alina vagyok, pont szemben lakom, mostantól szomszédok vagyunk. – Okszana. Nagyon örülök. – Szükség lesz sóra, cukorra, vagy csak beszélgetésre, gyere nyugodtan. Egyedül elsőre furcsa lesz a lakóparkban, emlékszem. Alina kedves beszélgetőpartnernek bizonyult. Okszana konyhájában teáztak, kitárgyalták a közös képviselőt, emeleti elrendezést. Alina szívesen megosztotta a tapasztalatait: hol jó az internet, melyik vízvezeték-szerelő olcsó és ügyes, hol a legfrissebb a zöldség a közeli boltban. – Van egy zseniális almás pite receptem – böngészte Alina a telefonját. – Fél óra alatt kész, olyan, mintha egész nap sütötted volna! – Küldd át! Épp még nem próbáltam a sütőt. A napokból hetek lettek, Okszana örült, hogy ilyen nyitott szomszédja van. Néha összefutottak a lépcsőházban, kávéra áthívták egymást, könyveket csereberéltek. Szombaton Viktor, az apa is megérkezett – segíteni a polccal, amely sehogy sem akart a falon maradni. – Rossz dübelek, ezek gipszkartonhoz valók, de itt beton van. Van jó a kocsiban, mindjárt hozom. Egy óra múlva a polc erősen, vízszintben lógott. Viktor összepakolta a szerszámokat, alaposan megnézte a munkáját, majd elégedetten bólintott. – Ez aztán kibír minimum húsz évet. – Apa, te vagy a legjobb! – Okszana átölelte. Lementek, közben apróságokról beszélgettek. Viktor a munkáról kérdezett, Okszana az új főnököt szidta, aki összekeverte a határidőket és elhagytad a dokumentumokat. A lépcsőház előtt Aline futott össze velük szupermarketes szatyrokkal. – Szia! – Okszana intett. – Apa, ő Alina, a szomszéd, akiről meséltem! – Nagyon örülök – mosolygott Viktor barátságosan. Alina furcsán megmerevedett, végigmérte Viktort, majd Okszanát, majd az arca erőltetett mosolyra váltott. – Részemről az öröm – mondta szűkszavúan, és gyorsan eltűnt az ajtó mögött. Ettől a találkozástól minden megváltozott. Másnap reggel Okszana a szokásos köszönésére csak egy hideg biccentést kapott Alinától. Pár nap múlva teára hívta, de Alina hivatkozott az elfoglaltságra, meg sem várta mondat végét. Majd jöttek a panaszok… Először a körzeti rendőr csengetett kilenckor este. – Bejelentés érkezett csendháborításról – mondta zavartan. – Hangos zene, lárma. – Milyen zene? – döbbent meg Okszana. – Csak olvastam! – Akkor is, a szomszédok panaszkodnak… A panaszok sorra jöttek. A közös képviselő leveleket kapott „elviselhetetlen dobogásról”, „állandó zajról”, „éjszakai zenéről”. A körzeti rendszeresen visszajárt, minden alkalommal mentegetőzve. Okszana tudta, honnan fúj a szél. De nem értette – miért. Minden reggel lutri volt – ma vajon mi lesz? Tojáshéj kenve az ajtóra? Kávézacc a küszöbbe? Krumplihéj a lábtörlő alatt? Okszana félórával korábban kelt, hogy mindent el tudjon takarítani munka előtt. A keze égtek a tisztítószertől, a torkában állandó gombóc volt. – Ezt nem lehet tovább bírni – suttogta egy este, miközben videó-ajtókukucsokat böngészett. Felszerelése húsz perc. Apró kamera a kukucscsőben, telefonra kötve, minden mozgást rögzítve. Okszana várakozott. Nem kellett sokat várni. Éjjel háromkor érkezett az értesítés. Okszana nem hitt a szemének: Alina, köntösben és papucsban, módszeresen valami barna masszát kent az ajtóra. Precízen, megszokott mozdulatokkal. Következő éjjel Okszana nem aludt. A folyosón figyelt, minden neszre ugrott. Hajnal fél három körül motoszkálás – hirtelen ajtót nyitott. Alina megdermedt a szatyorral. Valami undorító cucc lötyögött benne. – Mit tettem neked? – elcsukló hangon kérdezte Okszana. – Miért csinálod ezt velem? Alina lassan letette a szatyrot. Az arca megcsavarodott, szép vonásait a régi harag maszkja vágta el. – Veled semmit. De az apáddal…! – Mi köze ehhez apámnak? – Mert ő az én apám is! – már kiabált Alina. – Csak téged nevelt, dédelgetett! Engem hároméves koromban elhagyott! Egy fillért nem fizetett, egyszer se hívott! Mi anyámmal nyomorogtunk, amíg ő boldog családot alapított a te anyáddal! Te tulajdonképpen elvetted tőlem az apámat! Okszana hátrált, hátával az ajtófélfának ütközött. – Hazudsz… – Kérdezd meg tőle! Kérdezd, emlékszik-e Sóllyom Máriára és az ő lányára, Alinára, akiket kidobott az életéből, mint a szemetet! Okszana bevágta az ajtót és lerogyott a padlóra. Csak egy gondolat zakatolt benne: nem igaz, nem igaz, nem igaz. Apa nem tehetett ilyet. Nem tehetett… Reggel elindult a szüleihez. Kétszer is próbálta megfogalmazni a kérdést, de amikor meglátta apját, a megszokott nyugodt, újsággal ülő férfit, elakadt a szava. – Oksanka! Micsoda meglepetés! – Viktor felállt. – Anya boltban van, mindjárt jön. – Apa, kérdeznem kell valamit… – Okszana leült, a táska pántját gyűrögette. – Ismersz egy nő nevű Sóllyom Máriát? Viktor megdermedt. Az újság kicsúszott ujjából a földre. – Honnan… – A lánya – az én szomszédom. Azt mondja, hogy te az apja vagy. Csend. Végtelen csend. – Menjünk hozzá – mondta végül Viktor. – Azonnal. Ezt tisztázni kell. A lakópark negyven percnyire volt. Szótlanul utaztak, Okszana a suhanó házakat nézte, próbálta összerakni a széthullott életképet. Alina rögtön ajtót nyitott, mintha várta volna őket. Végigmérte mindkettőjüket, de beengedte őket. – Jöttél vezekelni, mi? – szólt oda Viktornak. – Harminc év után? – Jöttem tisztázni. – Viktor elővett egy papírt a kabátzsebből. – Olvasd el. Alina hitetlenkedve vette át. Ahogy olvasott, az arca a dühtől zavartáig, a zavartól kábaságig változott. – Ez… micsoda? – DNS-teszt eredménye – mondta Viktor higgadtan. – Anya perelt gyerektartásért. A teszt szerint: nem vagyok az apád. Mária megcsalt. Te nem vagy a lányom. Alina kezéből kiesett a papír… Okszana apjával elhagyta a szomszéd lakását. Otthon lépett az apjához, átölelte, arcát a zakóhoz nyomta. – Sajnálom, apa. Sajnálom, hogy elhittem. Viktor megsimogatta Okszana haját, ahogy gyerekkorában, amikor barátnőivel veszekedett. – Nincs miért bocsánatot kérned, kicsim. Nem te vagy hibás, hanem mások. A szomszédnővel sosem rendeződött a kapcsolat. Okszanának nem is hiányzott. Ennyi aljasság után soha többé nem tudott felnézni rá…