Már hosszú évek óta dolgozom szülésznőként, így bőven volt alkalmam átélni különféle, örömteli és nehéz pillanatokat is. A nővérek többsége ritkán avatkozik bele a szülészeti esetekbe és a családi ügyekbe, de nemrégiben muszáj volt közbeavatkoznom, hogy segítsek egy fiatal egyetemista lányon, aki megszült egy gyönyörű kislányt, és azonnal el akarta adni örökbe.
A lány, akit Emesének hívtak, egy budapesti kórházban lett felvéve. Kilenc hónapon keresztül hordta ki gyermekét, mégsem járt soha orvosnál. Nem válaszolt a kérdéseimre sem, hogy miért alakult így, és a szülés előtt sem volt alkalmam kérdéseket feltenni.
Emese szülése szinte mintaszerűen zajlott le, teljesen más volt, mint ahogy azoknál láttam, akik szülésfelkészítőkön vettek részt. Az ifjú anya csendesen szenvedett, engedelmesen hajtotta végre minden utasításomat, így gond nélkül világra jött a gyermeke. Amikor a kislány végre sírva felhangot adott az újszülött első kiáltásával, Emese is sírt, könnyek záporoztak az arcán. Mondtam neki, hogy egészséges, örülnünk kell egy ilyen csodás gyermekáldásnak.
Már a gyermekágyas osztályon jelentette ki Emese, hogy lemond a kislányáról, és azonnal értesítsük a megfelelő hivatalokat.
Próbáltunk beszélni vele, meggyőzni, hogy talán elhamarkodott döntést hozott, de Emese hajthatatlan volt, nem akarta mellre tenni a babát, és kérte, hogy hagyjuk magára.
A kislány, szemben a többi újszülöttel, nem fogadta el a tápszert, de tágra nyílt szájjal szimatolta az anyatej illatát, és mocorgott, mintha az anyja mellét keresné, ami sosem volt elérhető
A baba egyre veszített a súlyából, így a következő műszakban megint magamhoz vettem, és minden kollégám aggálya ellenére visszavittem Emeséhez. Megmagyaráztam neki, hogy a viselkedése veszélyezteti kislánya egészségét, és szinte kértem, hogy tegye mellre. Mikor Emese végre megtette, a baba mohón kezdte szopni a tejet, én pedig azzal, hogy sürgős dolgom akadt, magukra hagytam őket.
Mikor fél óra múlva visszatértem, láttam, hogy mindketten mélyen alszanak, Emese pedig gyengéden öleli a gyermekét. Nem sokkal később Emese a babával a karjában kijött a folyosóra, leült az asztalom mellé, és beszélni kezdett.
Kiderült, hogy a kislány apja ismert üzletember volt a városban. Nős volt, és természetesen nem örült a terhességnek: abortuszt javasolt Emesének, aki viszont kitartott a szülés mellett. Amikor a férfi megtudta a döntését, mindent bevallott a feleségének, aki ugyan megbocsátott neki, de Emesét zaklatni kezdte, és követelte, hogy szabaduljon meg a gyerektől. Se pénz, se fenyegetés nem segített később az üzletember elhagyta a várost, az asszonya pedig folyamatosan sürgette az örökbeadás ügyét.
A történet végén Emese rám nézett, és így szólt:
Szeretném magamnál tartani, de nem tudom, hogyan boldogulnék vele a kollégiumban és pénz nélkül
Meghallgatva Emese szavait, bíztattam őt, és igyekeztem lelket önteni belé. A főorvosunk jól ismerte a városban a kislány apját; így hamar tudtunk vele találkozót szervezni. Meglepő módon az üzletember nem menekülni próbált, hanem pár órán belül eljött, és minden fontos kérdést megbeszéltünk a kislány és Emese jövőjéről. Meg kell mondjam, nem vártuk, hogy ennyire korrekt lesz.
Miután Emese elhagyta a kórházat, önálló albérletet vett ki Pesten, amit a gyermek apja előre kifizetett egy évre forintban. Emellett adott neki egy tekintélyes összeget, amivel a kezdeti időszakban nem szorult rá senkire, és megígérte, hogy a közeljövőben is támogatni fogja a lányát. Úgy tűnik, az apa lelkiismerete megszólalt, és belátta, hogy felelősséggel tartozik a tettéért. Nem tudom, milyen jövő vár Emesére és a kislányra, de őszintén remélem, hogy sikerül együtt családot alkotniuk, ahol a kicsi szeretetben és biztonságban nőhet fel.
