Az örökké halogatott élet szindrómája… Egy 60 éves magyar asszony vallomása Erzsébet: Idén töltöttem be a 60-at. És egyik családtagom sem köszöntött fel telefonon a jubileumom alkalmából. Van egy lányom és egy fiam, unokám és unokám, az exférjem is megvan még. A lányom 40, a fiam 35 éves. Mindketten Budapesten élnek, mindketten rangos egyetemet végeztek. Mindketten okosak, sikeresek. Lányom egy magas rangú köztisztviselő felesége, fiam egy befolyásos magyar üzletember lányát vette feleségül. Mindkettőjüknek sikeres karrierjük, több ingatlanjuk van, a közigazgatás mellett saját vállalkozásuk is van. Minden rendben. Az exférjem elment, amikor a fiam diplomázott – azt mondta, belefáradt ebbe a tempóba. Pedig ő végig egy csendes, nyugodt munkát végzett, a hétvégéket a barátaival vagy a kanapén töltötte, nyaraláskor pedig az egész hónapot délen rokonoknál töltötte. Én viszont sosem vettem ki szabadságot: egyszerre három állásban dolgoztam – mérnökként a gyárban, takarítónőként az irodában, hétvégente csomagolóként a közeli szupermarketben reggeltől estig, plusz még a szolgálati és kisegítő helyiségek takarítását. A keresetem mind a gyerekekre ment – Budapest drága város, a rangos egyetemekhez pedig jó ruházat, étel és szórakozás kellett. Megtanultam régi ruhákban járni, néha kicsit átszabni, a cipőimet javíttattam. Mindig tiszta és rendes voltam, ez nekem elég volt. Egyetlen szórakozásom az álmaimban volt – néha álmomban boldog, fiatal és nevető önmagam láttam. Férjem, amint elment, rögtön új, drága autót vett – bizonyára volt félretett pénze. A közös életünk furcsa volt: minden kiadás rajtam volt, kivéve a lakbért, amit ő fizetett, de ennél nagyobb hozzájárulása nem volt. A gyerekek taníttatását én vállaltam… A lakást, ahol éltünk, a nagymamámtól örököltem: jó, polgárias, gondozott, magas belmagasságú régi épület Budán, két szobás, de átalakítottuk háromra. Volt benne egy nyolc és fél négyzetméteres spájz ablakkal, amit én felújítottam, így elfért benne egy ágy, asztal, szekrény, polcok. Ezt a lányom használta. Én a fiammal éltem egy szobában, de úgyis csak éjszakára jártam haza. Férjem a nappaliban lakott. Amikor a lányom Budapestre költözött, a spájzát én vettem át. A fiam maradt a szobában. A férjemmel botrány nélkül váltunk el, nem civakodtunk a vagyonon, nem vádoltuk egymást. Ő élni akart az én fáradtságos, monoton életem helyett, én viszont olyan kimerült voltam, hogy inkább megkönnyebbültem… Nem kellett ebédet, vacsorát, desszertet és levest főznöm. Nem kellett az ő ruháit mosnom, vasalnom, hajtogatom, akasztom – több idő jutott pihenésre. Akkor már rengeteg egészségügyi gondom volt: gerinc, ízületek, cukorbetegség, pajzsmirigy, idegi kimerültség. Először vettem ki szabadságot a főállásomban, és elmentem orvoshoz. A mellékállásaimat nem hagytam abba. Kicsit rendbe jöttem. Felkértem egy nagyon jó szakembert, két hét alatt csodás fürdőszobát újított fel nekem – ez igazi személyes boldogság volt! Az én saját boldogságom! Mindez idő alatt a sikeres gyerekeimnek küldtem pénzt ajándék helyett születésnapra, karácsonyra, nőnapra, férfinapra – aztán jöttek az unokák is. Így nem tudtam abbahagyni a mellékállásokat, magamra nem maradt pénz. Engem ritkán köszöntöttek, inkább válaszként kaptam néha gratulációt. Ajándékot sosem adtak. A legfájóbb az volt, hogy esküvőre sem a lányom, sem a fiam nem hívott meg. A lányom őszintén megmondta: „Jaj, anya, nem illenél oda, az elnöki hivatalból is jönnek emberek.” A fiam esküvőjéről is csak utólag értesültem… Legalább pénzt nem kértek az esküvőkre… Egyik gyerek sem jön soha látogatóba, bár mindig hívom őket. Lányom szerint felesleges idejönni a “faluba” (megyeszékhely, közel egymilliós város), a fiam mindig azt mondja: „Anya, nincs időm!” Repülő megy Pestre naponta hétszer! Két órányi az út… Hogyan nevezném azt az életszakaszomat? Talán az elnyomott érzelmek életének… Úgy éltem akkor, mint Scarlett O’Hara – „majd ráérek holnap gondolkodni…” Lenyeltem a könnyeimet, a fájdalmat, minden érzésemet a döbbenettől a kétségbeesésig. Robottá váltam, akinek csak munka létezik. Aztán a gyárat megvette egy pesti cég, jött a reorganizáció, minket, nyugdíj előtt állókat elküldtek, két állást veszítettem el egyszerre, viszont előnyös nyugdíjazással elmehettem – kaptam 200 ezer forintot havonta… Próbálj megélni abból! A szerencse az volt, hogy a lépcsőházunkban megüresedett egy takarítónői hely – elvállaltam, újabb 200 ezer forint. A hétvégi csomagolást és takarítást a boltban megtartottam – jól fizetett: 30 ezer forint egy műszak. Nehéz, mert egész nap talpon vagyok. Elkezdtem apránként a konyhát felújítani. Mindent magam csináltam, a bútort a szomszéd készítette, nagyon gyors, jó és igazán kedvező volt. Megint gyűjtögetni kezdtem. Szerettem volna a szobákat rendbe hozni, néhány bútort kicserélni. Csak egy probléma volt: a terveimben nem szerepeltem én magam! Mire költöttem? Csak ételre, a legegyszerűbbre (amúgy sose ettem sokat), illetve gyógyszerekre – azokra mindig sok ment el. A rezsi sem örömteli – évről évre drágább. Az exférjem mondta, hogy adjam el ezt a lakást, jó környék, kapnék érte rendes pénzt. Vegyek magamnak egy garzont. De nekem ez túl fájdalmas – a nagymama emléke. A szüleimre nem emlékszem, a nagymama nevelt. És nagyon kötődöm ehhez a lakáshoz, az egész életem itt telt. A férjemmel sikerült barátságos kapcsolatot megőrizni, néha beszélgetünk, mint régi ismerősök. Nála minden rendben. A magánéletéről sosem beszél. Havonta egyszer jön, hoz nagyobb mennyiségű krumplit, zöldséget, gabonát, ásványvizet. Amit nehéz elcipelni. Nem fogad el pénzt. Mondja, hogy ne rendeljek házhoz, biztos, hogy rosszat kapnék. Egyetértek vele. Bennem mintha megfagyott volna minden – a lelkem egy csomó. Csak élni, dolgozni, dolgozni, dolgozni. Nincs álmom, nincs vágyam, se semmi, amit magamnak szeretnék. A lányom és unokáimat csak az Instagramon látom, a fiam életét is csak ott, ha a menye posztol. Örülök, hogy minden rendben náluk, egészségesek. Utaznak, drága helyeken vacsoráznak. Talán kevés szeretetet adtam nekik, ezért nem szeretnek engem. A lányom néha érdeklődik, hogy vagyok. Mindig mondom: „Jól vagyok.” Soha nem panaszkodom. A fiam néha küld egy hangüzenetet WhatsAppon: „Szia, anya, remélem, minden rendben.” Egyszer a fiam azt mondta: nem akarja hallani a mi gondjainkat, neki árt a negatívum. Így aztán már semmit nem mondok, csak annyit: „Igen, fiam, minden rendben.” Nagyon szeretném megölelni az unokáimat, de gyanítom, nem is tudnak rólam – a nyugdíjas takarítónőről. Valószínűleg szerintük már régen nem élek… Már azt sem tudom, mikor vettem utoljára magamnak valamit, csak néha harisnyát vagy alsóneműt, a legolcsóbbat. Nem mentem soha fodrászhoz manikűrre, pedikűrre. Havonta egyszer elmegyek a környékbeli fodrászhoz vágatni. A hajamat magam festem. Az legalább öröm, hogy ugyanazt a méretet hordom fiatalon és idősen – 46/48-at. Nem kell ruhatárat frissíteni. Most már attól félek, egy reggel nem tudok felkelni az ágyból – nagyon kínoz a hátam. Félek, hogy mozgásképtelen leszek. Lehet, hogy nem kellett volna így élnem – csak dolgozni, örökösen halogatni, soha nem pihenni, soha apró örömöknek nem örülni? Hol van az a „majd holnap”? Már nincs… A lelkem üres… a szívem közömbös… Körülöttem is csak üresség… Senkit nem hibáztatok. De magamat sem tudom vádolni. Egész életemben dolgoztam, és dolgozom most is. Biztonsági hálót építek, ha már nem tudnék dolgozni – kicsi, de legalább van. Bár minek szépíteni? Pontosan tudom, ha leesem a lábamról, élni se akarok… nem szeretnék senkinek gond lenni. És tudja, mi benne a legszomorúbb? Sosem kaptam virágot… SOHA… Biztos a legnagyobb vicc lenne, ha egyszer valaki hozna egy csokor virágot a síromra… tényleg nevetnék rajta…

Az örökké elhalasztott élet szindrómája

Egy hatvan éves magyar férfi naplója.

Ma betöltöttem a hatvanadik évemet. Meglepő, de a családom senki sem hívott fel, hogy felköszöntsön. Pedig van egy lányom, egy fiam, két unokám, és még az exfeleségem is megvan valahol.

A lányom, Ágnes, negyven éves, a fiam, Zoltán, harmincöt. Mindketten Budapesten élnek, rangos egyetemet végeztek, értelmesek, sikeresek, mindkettőnek jó állása van és saját vállalkozása is. Ágnes magas beosztású állami tisztviselőhöz ment feleségül, Zoltán pedig egy tehetős vállalkozó lányát vette el. Lakásaik, házaik, az életük kiegyensúlyozott.

Az exfeleségem akkor hagyott el, mikor Zoltán lediplomázott. Azt mondta, belefáradt ebbe a tempóba. Pedig egész nyugodt munkája volt; hétvégén barátaival találkozott, vagy a tévét nézte a kanapén, a szabadságot általában egész hónapra a Balatonhoz vitte rokonokhoz. Én viszont sosem vettem ki szabit, három helyen dolgoztam egyszerre: gépészmérnökként egy gyárban, ott takarítóként a vezetőségnél, hétvégenként pedig csomagolóként egy sarki szupermarketben reggeltől estig. Plusz még a raktárt is takarítottam.

Minden forintom a gyerekekre ment: Budapest drága város, a rangos egyetemhez járt jó ruha, rendes étel, meg némi szórakozás. Én már megtanultam a régi ruháimat viselni, megvarrni, a cipőimet javíttatni. Mindig tiszta voltam, rendes, de szórakozás nálam csak az álmaimban létezett néha álmomban fiatal és boldog voltam.

Az exfeleség, ahogy elment, rögtön vett egy új, drága autót; láthatóan volt miből. Furcsa volt a közös életünk szinte minden kiadás engem terhelt, csak a lakbért fizette ő, az volt az ő hozzájárulása. A gyerekek taníttatását, mindent én álltam

Az a lakás, ahol éltem, még a nagymamámtól maradt rám. Régi, polgári, tágas lakás a VII. kerületben, három szobává alakítva. Volt benne egy 8,5 négyzetméteres tároló ablakokkal, rendbe hoztam, ágy, íróasztal, szekrény, polc fért bele Ágnes lakott benne. Én és Zoltán laktunk a hálóban, de én úgyis csak aludni jártam haza. Az exfeleség a nappaliban lakott. Mikor Ágnes elment Budapestre, beköltöztem a tárolóba, Zoltán maradt a hálóban.

Váláskor nem veszekedtünk, nem osztozkodtunk, nem vádoltuk egymást; ő új életet akart, nekem viszont megkönnyebbülés volt. Nem kellett főzni neki naponta három fogást, nem kellett mosni a ruháit, nem vasalni, nem rakosgatni; végre jutott egy kis időm pihenni.

Közben összeszedtem mindenféle betegségeket: hátfájás, ízületi bajok, cukorbetegség, pajzsmirigy, idegkimerülés. Először életemben kivettem igazi szabadságot, csak a főállásomban, hogy orvoshoz járjak. Az egyéb munkák megmaradtak, ezekből finanszíroztam mindent.

Az egyik ügyes mester, akit felbéreltem, és munkatársa két hét alatt remekül felújították a fürdőszobát ez volt életem első, igazi SAJÁT öröme.

Sikeres gyerekeimnek mindig pénzt küldtem a családi ünnepekre: születésnap, karácsony, nőnap, gyereknap, később már az unokáknak is. Ezek miatt kellett a mellékállásokat tartani. Magamra nem maradt, és le is szoktam magamat ünnepelni. Ajándékot sosem kaptam, ünnepre is ritkán hívtak fel inkább akkor, amikor én elsőként gratuláltam.

A legfájóbb élmény, hogy egyikük esküvőjére sem hívtak meg. Ágnes egyenesen azt mondta: Apa, te nem illesz abba a társaságba. Ott lesznek a minisztériumból is. Zoltán lagzijáról csak utólag értesültem a lányomtól…

Legalább pénzt nem kértek a lakodalomra

Gyerekeim sosem jönnek haza, akármikor is hívom őket. Ágnes azt mondta: Semmi dolgom abban a faluban. közben ez egy megyeszékhely, közel százezer lakossal. Zoltán mindig azzal jön: Apa, soha nincs időm! Pedig naponta több vonat jár Pestre, utazás alig két óra

Hogy nevezném azt az időszakot? Talán az elnyomott érzelmek évei Olyan voltam, mint Móra Ferenc Gergője mindig csak majd holnap Mondhatnám, robotként éltem, csak a munka érdekelt.

Aztán új vezetése lett a munkahelyemnek, külföldiek vették meg a gyárat, reorganizáció lett belőle, minket, az időseket, elküldték. Két állásom ugrott. Ennek kapcsán nyugdíjba mehettem 200.000 forint. Na, ebből próbáljon megélni az ember!

Végül szerencsém volt: az öt emeletes házunkban felszabadult a lépcsőház-takarítói állás, jelentkeztem újabb 200.000 forint. A hétvégi szupermarketes csomagolást és takarítást megtartottam, napi 10.000 forintot fizettek érte, bár egész nap talpon lenni nem egyszerű.

Elkezdtem lassan magam felújítani a konyhát, a szomszéd végzett el egy asztalosmunkát, korrektül, gyorsan, jó áron megcsinálta. Aztán pénzt kezdtem gyűjteni: a szobákat is szerettem volna felfrissíteni, néhány bútort kicserélni. Csakhogy a tervekben mindig én maradtam ki! Magamra csak az étkezés és a gyógyszer ment, az étkezés szerény, gyógyszerre sokat költök. A rezsi minden évben nagyobb teher, egyre nő. Az exfeleségem unszolt, hogy adjam el a lakást jó környéken van, vevő akadna, vehetnék egy kis garzont.

De képtelen vagyok megválni. Ez az otthon a nagymamám emléke, hiszen ő nevelt; szüleimre nem emlékszem. Az egész életem ebben a lakásban telt

Az exfeleséggel sikerült baráti viszonyban maradni, időnként beszélünk telefonon. Neki minden rendben, magánéletéről sosem szól. Havonta egyszer jön, hoz krumplit, zöldségeket, rizst, ásványvizet csak a nehéz dolgot. Pénzt nem kér, azt mondja: ne rendelj házhoz, úgyis csak a rosszat hozzák. Igaza van, elfogadom.

Bennem már csak egy görcs van, élni élek, de valójában csak dolgozom, nem vágyom semmire, nem remélek semmit. Lányomat, unokáimat csak az Instagramon látom, Zoltán életét is ott követem néha bejegyzéseken keresztül. Örülök, hogy jól mennek a dolgaik, egészségesek, élményekben gazdagok, drága éttermekben esznek.

Talán kevés szeretetet adtam nekik. Ezért nincs vissza szeretet sem. Néha Ágnes megkérdezi, hogy minden rendben-e, én mindig azt mondom: persze, minden jó. Sose panaszkodom. Zoltán néha küld egy hangüzenetet WhatsApp-on: Szia, apa, remélem, jól vagy! Régen mondta egyszer, hogy nem szeretne beszélni apa és anya problémáiról, nem bírja a negatív híreket, ezért már csak annyit mondok neki: Igen, fiam, minden rendben.

Nagyon szeretném átölelni az unokáimat attól tartok, nem is tudják, hogy létezik élő nagypapájuk, csak a szüleik meséiben Valószínűleg a családi legendában a nagyapa már régen nincs köztük

Nem is emlékszem, mikor vettem utoljára bármi apróságot magamnak néha csak alsóneműt, zoknit, abból is a legolcsóbbat. Sosem voltam manikűrön, pedikűrön Havonta egyszer elmegyek a sarki fodrászhoz, a hajamat magam festem. Az egyetlen örömöm, hogy fiatalkorom óta ugyanaz a méretem, nem kell cserélni a ruháimat.

Félek, ha eljön az a nap, hogy nem tudok reggel felkelni az ágyból, mert a hátam mindennap kínoz, az állandó fájdalomtól rettegek, hogy mozgásképtelen leszek.

Lehet, hogy nem kellett volna így élni pihenés nélkül, örömök nélkül, mindig csak dolgozni, mindig csak későbbre halasztva mindent? Hol van az a majd később? Már elmúlt A lelkem üres, a szívemet közöny tölti el, körülöttem is csak némaság.

Nem vádolok senkit magamat sem tudom hibáztatni. Egész életemben dolgoztam, most is dolgozom. Megpróbálok valamennyit félretenni, hogy ha nem tudnék már dolgozni, legalább legyen némi biztonságom. Bár tudom jól, hogy ha ágynak esnék, nem akarok gond lenni senkinek.

S tudják, mi a legszomorúbb? Még soha, a hatvan éves életemben senki nem adott nekem virágot SOHA Vicces lesz majd, ha egyszer virágot hoznak a síromra igazán röhejes

Most, hatvan évesen megtanultam: aki mindent örökké halogat, annak az élete gyorsan elfogy úgy, hogy sosem volt igazán az övé. Ma már tudom, nem szabad minden örömünket a majd holnapra hagyni, mert lehet, hogy a holnap nem jön el.

Rate article
News 24 Justall
Az örökké halogatott élet szindrómája… Egy 60 éves magyar asszony vallomása Erzsébet: Idén töltöttem be a 60-at. És egyik családtagom sem köszöntött fel telefonon a jubileumom alkalmából. Van egy lányom és egy fiam, unokám és unokám, az exférjem is megvan még. A lányom 40, a fiam 35 éves. Mindketten Budapesten élnek, mindketten rangos egyetemet végeztek. Mindketten okosak, sikeresek. Lányom egy magas rangú köztisztviselő felesége, fiam egy befolyásos magyar üzletember lányát vette feleségül. Mindkettőjüknek sikeres karrierjük, több ingatlanjuk van, a közigazgatás mellett saját vállalkozásuk is van. Minden rendben. Az exférjem elment, amikor a fiam diplomázott – azt mondta, belefáradt ebbe a tempóba. Pedig ő végig egy csendes, nyugodt munkát végzett, a hétvégéket a barátaival vagy a kanapén töltötte, nyaraláskor pedig az egész hónapot délen rokonoknál töltötte. Én viszont sosem vettem ki szabadságot: egyszerre három állásban dolgoztam – mérnökként a gyárban, takarítónőként az irodában, hétvégente csomagolóként a közeli szupermarketben reggeltől estig, plusz még a szolgálati és kisegítő helyiségek takarítását. A keresetem mind a gyerekekre ment – Budapest drága város, a rangos egyetemekhez pedig jó ruházat, étel és szórakozás kellett. Megtanultam régi ruhákban járni, néha kicsit átszabni, a cipőimet javíttattam. Mindig tiszta és rendes voltam, ez nekem elég volt. Egyetlen szórakozásom az álmaimban volt – néha álmomban boldog, fiatal és nevető önmagam láttam. Férjem, amint elment, rögtön új, drága autót vett – bizonyára volt félretett pénze. A közös életünk furcsa volt: minden kiadás rajtam volt, kivéve a lakbért, amit ő fizetett, de ennél nagyobb hozzájárulása nem volt. A gyerekek taníttatását én vállaltam… A lakást, ahol éltünk, a nagymamámtól örököltem: jó, polgárias, gondozott, magas belmagasságú régi épület Budán, két szobás, de átalakítottuk háromra. Volt benne egy nyolc és fél négyzetméteres spájz ablakkal, amit én felújítottam, így elfért benne egy ágy, asztal, szekrény, polcok. Ezt a lányom használta. Én a fiammal éltem egy szobában, de úgyis csak éjszakára jártam haza. Férjem a nappaliban lakott. Amikor a lányom Budapestre költözött, a spájzát én vettem át. A fiam maradt a szobában. A férjemmel botrány nélkül váltunk el, nem civakodtunk a vagyonon, nem vádoltuk egymást. Ő élni akart az én fáradtságos, monoton életem helyett, én viszont olyan kimerült voltam, hogy inkább megkönnyebbültem… Nem kellett ebédet, vacsorát, desszertet és levest főznöm. Nem kellett az ő ruháit mosnom, vasalnom, hajtogatom, akasztom – több idő jutott pihenésre. Akkor már rengeteg egészségügyi gondom volt: gerinc, ízületek, cukorbetegség, pajzsmirigy, idegi kimerültség. Először vettem ki szabadságot a főállásomban, és elmentem orvoshoz. A mellékállásaimat nem hagytam abba. Kicsit rendbe jöttem. Felkértem egy nagyon jó szakembert, két hét alatt csodás fürdőszobát újított fel nekem – ez igazi személyes boldogság volt! Az én saját boldogságom! Mindez idő alatt a sikeres gyerekeimnek küldtem pénzt ajándék helyett születésnapra, karácsonyra, nőnapra, férfinapra – aztán jöttek az unokák is. Így nem tudtam abbahagyni a mellékállásokat, magamra nem maradt pénz. Engem ritkán köszöntöttek, inkább válaszként kaptam néha gratulációt. Ajándékot sosem adtak. A legfájóbb az volt, hogy esküvőre sem a lányom, sem a fiam nem hívott meg. A lányom őszintén megmondta: „Jaj, anya, nem illenél oda, az elnöki hivatalból is jönnek emberek.” A fiam esküvőjéről is csak utólag értesültem… Legalább pénzt nem kértek az esküvőkre… Egyik gyerek sem jön soha látogatóba, bár mindig hívom őket. Lányom szerint felesleges idejönni a “faluba” (megyeszékhely, közel egymilliós város), a fiam mindig azt mondja: „Anya, nincs időm!” Repülő megy Pestre naponta hétszer! Két órányi az út… Hogyan nevezném azt az életszakaszomat? Talán az elnyomott érzelmek életének… Úgy éltem akkor, mint Scarlett O’Hara – „majd ráérek holnap gondolkodni…” Lenyeltem a könnyeimet, a fájdalmat, minden érzésemet a döbbenettől a kétségbeesésig. Robottá váltam, akinek csak munka létezik. Aztán a gyárat megvette egy pesti cég, jött a reorganizáció, minket, nyugdíj előtt állókat elküldtek, két állást veszítettem el egyszerre, viszont előnyös nyugdíjazással elmehettem – kaptam 200 ezer forintot havonta… Próbálj megélni abból! A szerencse az volt, hogy a lépcsőházunkban megüresedett egy takarítónői hely – elvállaltam, újabb 200 ezer forint. A hétvégi csomagolást és takarítást a boltban megtartottam – jól fizetett: 30 ezer forint egy műszak. Nehéz, mert egész nap talpon vagyok. Elkezdtem apránként a konyhát felújítani. Mindent magam csináltam, a bútort a szomszéd készítette, nagyon gyors, jó és igazán kedvező volt. Megint gyűjtögetni kezdtem. Szerettem volna a szobákat rendbe hozni, néhány bútort kicserélni. Csak egy probléma volt: a terveimben nem szerepeltem én magam! Mire költöttem? Csak ételre, a legegyszerűbbre (amúgy sose ettem sokat), illetve gyógyszerekre – azokra mindig sok ment el. A rezsi sem örömteli – évről évre drágább. Az exférjem mondta, hogy adjam el ezt a lakást, jó környék, kapnék érte rendes pénzt. Vegyek magamnak egy garzont. De nekem ez túl fájdalmas – a nagymama emléke. A szüleimre nem emlékszem, a nagymama nevelt. És nagyon kötődöm ehhez a lakáshoz, az egész életem itt telt. A férjemmel sikerült barátságos kapcsolatot megőrizni, néha beszélgetünk, mint régi ismerősök. Nála minden rendben. A magánéletéről sosem beszél. Havonta egyszer jön, hoz nagyobb mennyiségű krumplit, zöldséget, gabonát, ásványvizet. Amit nehéz elcipelni. Nem fogad el pénzt. Mondja, hogy ne rendeljek házhoz, biztos, hogy rosszat kapnék. Egyetértek vele. Bennem mintha megfagyott volna minden – a lelkem egy csomó. Csak élni, dolgozni, dolgozni, dolgozni. Nincs álmom, nincs vágyam, se semmi, amit magamnak szeretnék. A lányom és unokáimat csak az Instagramon látom, a fiam életét is csak ott, ha a menye posztol. Örülök, hogy minden rendben náluk, egészségesek. Utaznak, drága helyeken vacsoráznak. Talán kevés szeretetet adtam nekik, ezért nem szeretnek engem. A lányom néha érdeklődik, hogy vagyok. Mindig mondom: „Jól vagyok.” Soha nem panaszkodom. A fiam néha küld egy hangüzenetet WhatsAppon: „Szia, anya, remélem, minden rendben.” Egyszer a fiam azt mondta: nem akarja hallani a mi gondjainkat, neki árt a negatívum. Így aztán már semmit nem mondok, csak annyit: „Igen, fiam, minden rendben.” Nagyon szeretném megölelni az unokáimat, de gyanítom, nem is tudnak rólam – a nyugdíjas takarítónőről. Valószínűleg szerintük már régen nem élek… Már azt sem tudom, mikor vettem utoljára magamnak valamit, csak néha harisnyát vagy alsóneműt, a legolcsóbbat. Nem mentem soha fodrászhoz manikűrre, pedikűrre. Havonta egyszer elmegyek a környékbeli fodrászhoz vágatni. A hajamat magam festem. Az legalább öröm, hogy ugyanazt a méretet hordom fiatalon és idősen – 46/48-at. Nem kell ruhatárat frissíteni. Most már attól félek, egy reggel nem tudok felkelni az ágyból – nagyon kínoz a hátam. Félek, hogy mozgásképtelen leszek. Lehet, hogy nem kellett volna így élnem – csak dolgozni, örökösen halogatni, soha nem pihenni, soha apró örömöknek nem örülni? Hol van az a „majd holnap”? Már nincs… A lelkem üres… a szívem közömbös… Körülöttem is csak üresség… Senkit nem hibáztatok. De magamat sem tudom vádolni. Egész életemben dolgoztam, és dolgozom most is. Biztonsági hálót építek, ha már nem tudnék dolgozni – kicsi, de legalább van. Bár minek szépíteni? Pontosan tudom, ha leesem a lábamról, élni se akarok… nem szeretnék senkinek gond lenni. És tudja, mi benne a legszomorúbb? Sosem kaptam virágot… SOHA… Biztos a legnagyobb vicc lenne, ha egyszer valaki hozna egy csokor virágot a síromra… tényleg nevetnék rajta…