Az unokáink aranyosak, de már nincs erőnk gyerekgyárat üzemeltetni.
Azt mondják, a gyerek áldás. Az unoka meg pláne. Na persze, ebben egyet is értek, de csak akkor, ha nincs tele a ház apróságokkal, és azért az ember bírja szuflával. Nekünk is van egy lányunk, Emese. Egészen magyarosan csinálta: tizenkilenc évesen bejelentette, hogy babát vár. Nem is akármilyet, hanem ikreket! Hát, gratuláltunk, próbáltunk örülni, majd gyorsan férjhez ment a Zsoltihoz. Abban reménykedtem, hogy valahogy letisztulnak a dolgok.
Innentől kezdve viszont az egész családi rendszer borult. Fiatal anyuka, két pici gyerek. A vejem, Zsolti is épphogy kikerült a gimis tornasor végéről, fizetése nevetséges, csak a forintok között túrja magát. Egy ideig teljesen mi tartottuk őket: én és a férjem, Róbert. Több állást vállaltunk, hogy elég legyen a pénz mindenkinek: Emesének, Zsoltinak, meg az ikreknek. Hajnalban kezdtünk, este végeztünk, a napunk egy nagy menetelés volt.
A fiatalok itt is laktak nálunk egy darabig. Reggel csipásan keltem dolgozni, miután egész éjjel a babák körül forogtam. Tartottam a frontot, hogy Emese legalább egy kis csendben szusszanhasson. Nem csoda, hogy az egészségem kezdte beadni a kulcsot.
Eltelt három év, a fiatalok kezdtek lábra állni, az ikrek meg már óvodába készülődtek. Gondoltam, most már végre szusszanhatok, erre Emese közli velem, hogy újra gyereket vár. Fogtam a fejem, és mondtam is neki, hogy hát, kislányom, nem lenne jobb, ha most nem vállalnátok harmadik gyereket? Már így is nehéz eltartani kettőt. Erre persze megsértődött, és közölte, hogy márpedig ő szülni akar. Meg is született a harmadik, és minden kezdődött elölről. Megint minden fillérre szükség volt, újabb száj kért rántott húsos kenyeret. Megint belevágtunk a tempós robotba, habár Zsoltinak már több volt a fizetése, de öt emberből egyik se lakott jól csak a jó szándékból.
A férjemet végül lecsapta egy infarktus, engem meg szívfájdalmak kínoztak egész nap. Rájöttem, hogy öreg testem ezt már nem bírja tovább. Megmondtam Emesének, hogy most már tényleg találjanak ki mást, mert nekünk vége. Erre mit gondolsz? Egyik este leül mellém a kis kanapéra és bejelenti: megint terhes, jön a negyedik.
Ott ültem ledermedve. Már szinte vártam, hogy hamarosan saját focicsapatot indítanak. Komolyan azt hitték, hogy én meg Róbert bácsi majd halálunkig hordjuk nekik a pénztárcánkat? De mi ezt már nem bírjuk tovább! Fogalmam sincs, mit tegyek eztán. És persze minden szomszéd csak azt fogja mondani, milyen szívtelenek vagyunk, hogy nem segítünk az egy szem lányunknak. Pedig segítettünk mi, ameddig lehetett, de most már tényleg elfogyott minden tartalékunk meg a lelkierőnk is.







