Gyűlölte a feleségét. Gyűlölte… Tizenöt évet éltek együtt. Tizenöt évet ébredt mellette reggelente, de csak az utolsó évben kezdtek vadul idegesíteni a nő szokásai. Különösen az egyik: amikor felesége még ágyban, karjait kinyújtva azt mondta: „Jó reggelt, napsugár! Ma csodás nap lesz.” Ártatlan mondat, de a vékony karok, az álmos arc viszolygást váltottak ki belőle. Felállt, végigsétált az ablak előtt, pár másodpercig kitekintett a távolba, majd levette hálóingét és bement a fürdőbe. Házasságuk elején még csodálta felesége testét, szabadságát, ami a határokat súrolta. Most is tökéletes alakja volt, mégis dühöt érzett, ha látta meztelenül. Egyszer már majdnem meglökte, hogy siessen a „felébredéssel”, de végül csak durván rászólt: — Siess már, elegem van belőle! Ő nem sietett élni. Tudott férje viszonyáról, ismerte is a másik nőt, akivel férje már három éve találkozgatott. De az idő elsimította a hiúsága okozta sebeket – csak a szomorú haszontalanságérzet maradt. Megbocsátotta a férfi agresszióját, figyelmetlenségét, a fiatalság újraélésének vágyát, de nem engedte, hogy elvegyék tőle a perceket. Így döntött élni, amióta megtudta, hogy beteg. A kór hónapról-hónapra marcangolta, és tudta, veszíteni fog. Az első impulzus az volt: mindenkinek elmondani mindent! Hogy megossza a rettenetes igazságot… De végül magára maradt a hírrel, s elhatározta: hallgatni fog. Életéből lassan bölcsesség született – csendben szemlélte a napokat. Egy falusi könyvtárban talált magának menedéket, ahová másfél órát utazott. Minden nap a „Élet és halál titkai” feliratos polcok közé bújt, és olyan könyvet keresett, amelyben mintha minden válasz meglenne. Ő pedig a szeretőjéhez ment. Ott minden fényes volt, meleg, otthonos. Már három éve szerette ezt a nőt, őrült szerelemmel. Féltékenykedett, megalázkodott, s úgy érezte, szeretője nélkül nem tud lélegezni. Aznap végre eldöntötte: elválik. Nem akarta tovább kínozni magukat – hiszen nem szerette a feleségét, sőt, gyűlölte. Új életet akart, boldogan. Próbálta visszaidézni valaha érzett szerelmét, de nem tudta. Úgy tűnt, már az első naptól idegesítette minden mozdulata. Elővette a pénztárcájából felesége fényképét, és a döntés jeleként apró darabokra tépte. Egy étteremben beszéltek meg találkozót – ott, ahol fél éve, a tizenötödik házassági évfordulójukat ünnepelték. A feleség érkezett hamarabb. A férj előtte hazaugrott, hogy megkeresse a váláshoz szükséges papírokat. Idegesen szétdobálta a fiókjait; az egyikben sötétkék, lepecsételt dossziét talált. Soha nem látta még addig. Leguggolt, letépte a ragasztást – minden orvosi papírok, kivonatok, pecsétek. Az összesen a felesége neve. Átvillant rajta a felismerés, hátborzongató hideg hullám futott végig rajta: Beteg! Beírta a diagnózist a keresőbe, az oldal kiírta: „6–18 hónap.” És már fél év telt el a vizsgálat óta… Azt, ami utána történt, homályosan emlékezett. Egyetlen mondat forgott a fejében: „6–18 hónap.” A nő negyven percet várt. A férje nem vette fel, fizetett, kiment az utcára. Csodálatos, melengető őszi nap volt. „Milyen gyönyörű az élet, milyen jó élni, itt, a nap és az erdő közelében…” Először, mióta csak tud a betegségéről, érzi a sajnálatot saját maga iránt. Eddig volt ereje titkolni azt mindenki elől. Meg akarta könnyíteni életüket, akár a saját romja árán is. Mindjárt csak emlék marad majd belőle. Ment tovább az utcán, látta, hogy az emberek reménykedve néznek előre: jön a tél, utána pedig biztosan a tavasz! De neki már nem adatott meg, hogy így várjon… Benne is nőtt a fájdalom, majd kitört belőle a könnyek árja… A férfi bolyongott otthon. Először érezte szinte fizikailag az élet rövidségét. Felidézte, milyen is volt a felesége fiatalon – akkor még szerette. Hirtelen úgy tűnt, a tizenöt év nincs is, minden még csak most kezdődik: boldogság, fiatalság, élet… Az utolsó napokban minden idejét feleségével töltötte, átadta magát a gondoskodásnak, s még sosem érzett boldogságot talált benne. Félt, hogy el kell búcsúznia tőle, az életét is odaadta volna cserébe, hogy megmentse. És ha valaki egy hónapja emlékezteti, hogy akkor még gyűlölte és válni akart, ezt felelné: „Az nem én voltam.” Látta, mennyire nehéz a feleségének búcsúzni az élettől, hogy sír éjszakánként, miközben azt hiszi, már alszik. Tudta, nincs kegyetlenebb, mint előre tudni a végső időt… Látta, ahogy küzd minden reménytelen szalmaszálért az életben maradásért. Két hónappal később a feleség meghalt. A férj virággal lepte el az utat a háztól a temetőig, gyerekként zokogott a sírnál, s ezzel ezerszer öregebb lett… Otthon, az ágya alatt, egy cetlit talált, amit felesége újévkor írt: „Vele boldog lenni életem végéig.” Azt mondják, az újévi kívánságok teljesülnek. Valóban, mert ugyanabban az évben a férj ezt kívánta: „Végre szabad lenni.” Mindketten megkapták, amire vágytak…

Gyűlölte a feleségét. Mélyen, elfojtottan, ahogy csak valaki gyűlölhet, aki hosszú éveket töltött együtt másikkal. Már tizenöt éve éltek házasságban. Tizenöt hosszú esztendő reggelein látta őt, de csak az utóbbi egy évben kezdte el az asszony szokásai végtelenül idegesíteni. Különösen az egyik: amikor a felesége, Jázmin, még félig álmosan, hosszan nyújtózkodva az ágyban kicsit fennhangon mindig azt mondta: Jó reggelt, napsugár! Ma csodás napunk lesz! A mondat egész hétköznapinak tűnt, de a nő sovány kezei, álmos arca valami megmagyarázhatatlan ellenszenvet váltottak ki belőle.

Jázmin felkelt, az ablakhoz lépett, és néhány másodpercig elnézett a távoli Rákosborzasztó erdő felé. Aztán levette a hálóingét, és bement a fürdőszobába. Egykor, a házasságuk kezdetén Rajmundot lenyűgözte a felesége teste és szabadsága, amely néha már szemérmetlenségbe hajlott. Habár Jázmin idomaiban máig nem volt hiba, mégis dühöt érzett, ha meglátta meztelenül. Egy reggel még azt is fontolgatta, hogy meglöki gyorsabb ébredésre, de csak összeszorította a fogát, és durván rászólt:

Siess már, unom ezt a dagonyázást!

Jázmin nem sietett, sosem sietett semmibe. Tudott Rajmund viszonyáról, ismerte is a lányt: Boglárkának hívták, Rajmund három éve találkozgatott vele. A sérelmek fájdalmát elmosta az idő, már csak felesleges szomorúság maradt utána. Megbocsátott a férjének durvaságot, közönyösséget, azt, hogy újra fiatalnak akarja érezni magát de nem engedte, hogy bárki is felborítsa azt a nyugodt önismerettel teli életet, amire most már minden nap ráébredt.

Így döntött élni, miután megtudta: gyógyíthatatlan beteg. A kór hónapról hónapra elrabolta belőle az időt, és a vég is közelgett. Az első kétségbeesést az a sóvár vágy követte, hogy elmondja mindenkinek, hadd váljon a teher könnyebbé, ha mindenki egy keveset átvállal belőle. Ám a legnehezebb éjszakákat egyedül vészelte át, és úgy határozott: csendben marad. Az élete lassanként elszivárgott, de minden nap egyre bölcsebbé tette, megtanult szemlélni és elengedni.

A kisváros, ahol laktak, a Dunakanyar egyik alvó települése volt. Jázmin mindennap elgyalogolt a falu apró könyvtárába, másfél óra az erdőn át. Ott, a polcok között, ahol a könyvtáros néni még kézzel írta fel a címkére: Élet és halál titkai, keresett magának olvasnivalót, hátha megtalálja a válaszokat.

Rajmund ezekben a napokban Boglárkánál keresett menedéket. Ott minden ismerősnek, melegnek, újnak tűnt; már három éve voltak egymásnak, Rajmund vad, szinte megszállott szerelmet érzett iránta. Féltékenykedett, hajlongott, hol megalázott, hol megalázkodott de távol a lány fiatalságától fulladozott.

Egyik nap eldöntötte: válnia kell. Minek kínozni hármukat? Ő már nem szereti Jázmint, sőt az utóbbi időben szinte gyűlölte. Úgy érezte, újra élni fog. Próbálta visszaidézni, mit jelentett neki valaha a felesége, de semmit nem talált. Úgy tűnt, Jázmin mindig is idegesítette. Elővette a pénztárcájából a nőt ábrázoló fényképet, és dühösen apró darabokra tépte, jelezve: nincsen visszaút.

Megbeszélték, hogy egy győri étteremben fognak találkozni, éppen ott, ahol fél éve tartották meg a tizenötödik házassági évfordulójukat. Jázmin volt az első, aki odaért. Rajmund előtte hazament, hogy megkeresse a váláshoz szükséges iratokat. Idegesen borogatta ki a fiókokat, papírokat dobált a földre, semmit sem talált.

Az egyik alján észrevett egy sötétkék, lezárt mappát. Soha addig nem látta. Leguggolt, letépte a ragasztót, belenézett. Valamiféle feljelentést, titkos fotót, vagy bármit várt de orvosi papírok, laboreredmények, zárójelentések, pecsétek meredtek rá vissza. Mindegyiken Jázmin neve szerepelt.

A felismerés úgy vágott belé, mint a villámcsapás, és valami jeges futott végig a hátán. Betegség. Felcsapta a laptopját, bepötyögte az ismeretlen diagnózist és kiderült: 618 hónap. Az egyik első dátum féléves volt már. Hogy mi történt utána, arra alig emlékezett, csak egy mondat forgott a fejében: 618 hónap

Jázmin negyven percig várt az étterem parkolójában. A férje nem hívta, a telefon is néma maradt. Kifizette a számlát, elindult hazafelé. Csodás, őszi napsütés volt, a levelek aranyszínben ragyogtak, a levegő hűvös, de a nap még melegítette az ember lelkét. Mennyire szép az élet, milyen jó érzés élni; a Dunán innen, erdők mellett, napfényben.

Most először, mióta tudta, hogy halálos beteg, elfogta a sajnálat önmaga iránt. Volt ereje mindeddig titkolni az egészségi állapotát a férje, a szülei, s a barátnői elől. Meg akarta kímélni őket, akkor is, ha neki ebből már csak fájdalom és veszteség jutott. Hisz úgyis csak az emlék marad meg utána.

Ahogy sétált, látta, milyen boldogan néznek körbe az emberek: tudják, hogy előttük még ott az egész élet, jön a tél, de utána biztosan eljön a tavasz is! Neki ez már nem adatik meg. A keserűség elszabadult, patakokban folytak a könnyei.

Rajmund otthon ide-oda járt, képtelen volt leülni. Most először felfogta, mennyire múlandó az élet. Eszébe jutott, milyen volt Jázmin fiatalon, mennyit nevettek, mikor a remény fénylett közöttük. Akkor még szerette. Tizenöt év mintha elpárolgott volna; úgy érezte, minden folytatódhatna, ifjúság, szerelem, boldogság.

Az utolsó hónapokban teljes szívvel gondoskodott Jázminról, minden percét vele töltötte. Most úgy érezte, még soha nem volt ilyen boldog, mert minden pillanat értéket kapott. Rettegett a búcsútól, bármit odaadt volna, csak hogy maradhasson. Ha valaki azt mondja neki, hogy egy hónapja még utálta a feleségét, el se hitte volna. Az nem én voltam.

Meglátott mindent: hogyan sír a szerelme csendben éjjel, mikor azt hiszi, hogy Rajmund alszik. Megértette, nincs nagyobb szenvedés, mint tudni, hogy mikor jön a vég. Jázmin a legutolsó őrült reménybe is kapaszkodott, nem adta fel a harcot.

A nő két hónappal később hunyt el. Rajmund annyi virágot vitt a háztól a temetőig, hogy Visegrádon mindenki beszélt róla. Akkor sírt, mint a kisgyerek, mikor leeresztették a koporsót. Ezer évvel öregebb lett egyetlen nap alatt.

Otthon, Jázmin párnája alatt egy cédulát talált újévi kívánság volt rajta: Hozzon boldogságot az, hogy vele lehetek életem utolsó napjáig. Azt mondják, az újévkor kívánt álmok gyakran teljesülnek. Lehet, van benne igazság: mert ugyanabban az évben Rajmund ezt írta a sajátjára: Legyek szabad.

Mindegyikük azt kapta, amire úgy tűnt vágyott.

Az élet azonban gyakran csak akkor tanítja meg értékelni azt, amit kaptunk, amikor már túl késő visszaszerezni. Az ember akkor boldog, ha hálát tud adni a mindennapokért, s elengedi a hiábavaló gyűlöletet és megbánást.

Rate article
News 24 Justall
Gyűlölte a feleségét. Gyűlölte… Tizenöt évet éltek együtt. Tizenöt évet ébredt mellette reggelente, de csak az utolsó évben kezdtek vadul idegesíteni a nő szokásai. Különösen az egyik: amikor felesége még ágyban, karjait kinyújtva azt mondta: „Jó reggelt, napsugár! Ma csodás nap lesz.” Ártatlan mondat, de a vékony karok, az álmos arc viszolygást váltottak ki belőle. Felállt, végigsétált az ablak előtt, pár másodpercig kitekintett a távolba, majd levette hálóingét és bement a fürdőbe. Házasságuk elején még csodálta felesége testét, szabadságát, ami a határokat súrolta. Most is tökéletes alakja volt, mégis dühöt érzett, ha látta meztelenül. Egyszer már majdnem meglökte, hogy siessen a „felébredéssel”, de végül csak durván rászólt: — Siess már, elegem van belőle! Ő nem sietett élni. Tudott férje viszonyáról, ismerte is a másik nőt, akivel férje már három éve találkozgatott. De az idő elsimította a hiúsága okozta sebeket – csak a szomorú haszontalanságérzet maradt. Megbocsátotta a férfi agresszióját, figyelmetlenségét, a fiatalság újraélésének vágyát, de nem engedte, hogy elvegyék tőle a perceket. Így döntött élni, amióta megtudta, hogy beteg. A kór hónapról-hónapra marcangolta, és tudta, veszíteni fog. Az első impulzus az volt: mindenkinek elmondani mindent! Hogy megossza a rettenetes igazságot… De végül magára maradt a hírrel, s elhatározta: hallgatni fog. Életéből lassan bölcsesség született – csendben szemlélte a napokat. Egy falusi könyvtárban talált magának menedéket, ahová másfél órát utazott. Minden nap a „Élet és halál titkai” feliratos polcok közé bújt, és olyan könyvet keresett, amelyben mintha minden válasz meglenne. Ő pedig a szeretőjéhez ment. Ott minden fényes volt, meleg, otthonos. Már három éve szerette ezt a nőt, őrült szerelemmel. Féltékenykedett, megalázkodott, s úgy érezte, szeretője nélkül nem tud lélegezni. Aznap végre eldöntötte: elválik. Nem akarta tovább kínozni magukat – hiszen nem szerette a feleségét, sőt, gyűlölte. Új életet akart, boldogan. Próbálta visszaidézni valaha érzett szerelmét, de nem tudta. Úgy tűnt, már az első naptól idegesítette minden mozdulata. Elővette a pénztárcájából felesége fényképét, és a döntés jeleként apró darabokra tépte. Egy étteremben beszéltek meg találkozót – ott, ahol fél éve, a tizenötödik házassági évfordulójukat ünnepelték. A feleség érkezett hamarabb. A férj előtte hazaugrott, hogy megkeresse a váláshoz szükséges papírokat. Idegesen szétdobálta a fiókjait; az egyikben sötétkék, lepecsételt dossziét talált. Soha nem látta még addig. Leguggolt, letépte a ragasztást – minden orvosi papírok, kivonatok, pecsétek. Az összesen a felesége neve. Átvillant rajta a felismerés, hátborzongató hideg hullám futott végig rajta: Beteg! Beírta a diagnózist a keresőbe, az oldal kiírta: „6–18 hónap.” És már fél év telt el a vizsgálat óta… Azt, ami utána történt, homályosan emlékezett. Egyetlen mondat forgott a fejében: „6–18 hónap.” A nő negyven percet várt. A férje nem vette fel, fizetett, kiment az utcára. Csodálatos, melengető őszi nap volt. „Milyen gyönyörű az élet, milyen jó élni, itt, a nap és az erdő közelében…” Először, mióta csak tud a betegségéről, érzi a sajnálatot saját maga iránt. Eddig volt ereje titkolni azt mindenki elől. Meg akarta könnyíteni életüket, akár a saját romja árán is. Mindjárt csak emlék marad majd belőle. Ment tovább az utcán, látta, hogy az emberek reménykedve néznek előre: jön a tél, utána pedig biztosan a tavasz! De neki már nem adatott meg, hogy így várjon… Benne is nőtt a fájdalom, majd kitört belőle a könnyek árja… A férfi bolyongott otthon. Először érezte szinte fizikailag az élet rövidségét. Felidézte, milyen is volt a felesége fiatalon – akkor még szerette. Hirtelen úgy tűnt, a tizenöt év nincs is, minden még csak most kezdődik: boldogság, fiatalság, élet… Az utolsó napokban minden idejét feleségével töltötte, átadta magát a gondoskodásnak, s még sosem érzett boldogságot talált benne. Félt, hogy el kell búcsúznia tőle, az életét is odaadta volna cserébe, hogy megmentse. És ha valaki egy hónapja emlékezteti, hogy akkor még gyűlölte és válni akart, ezt felelné: „Az nem én voltam.” Látta, mennyire nehéz a feleségének búcsúzni az élettől, hogy sír éjszakánként, miközben azt hiszi, már alszik. Tudta, nincs kegyetlenebb, mint előre tudni a végső időt… Látta, ahogy küzd minden reménytelen szalmaszálért az életben maradásért. Két hónappal később a feleség meghalt. A férj virággal lepte el az utat a háztól a temetőig, gyerekként zokogott a sírnál, s ezzel ezerszer öregebb lett… Otthon, az ágya alatt, egy cetlit talált, amit felesége újévkor írt: „Vele boldog lenni életem végéig.” Azt mondják, az újévi kívánságok teljesülnek. Valóban, mert ugyanabban az évben a férj ezt kívánta: „Végre szabad lenni.” Mindketten megkapták, amire vágytak…