Anya, a Jázminka megint megrágta a ceruzámat!
Dóra berontott a konyhába egy csonka színes ceruzával a kezében, nyomában bűnbánó labrador, aki vadul csóválta a farkát. Júlia éppen a tűzhelynél állt, ahol egyszerre főtt a leves, és sercegtek a fasírtok, felsóhajtott. Aznap ez volt a harmadik ceruza.
Dobd ki a szemetesbe, vegyél újat a fiókból! Marcell, kész van a matek?
Majdnem! kiabált vissza a gyerekszobából.
A majdnem tizenkét éves fiának előadásában mindig azt jelentette, hogy inkább a telefonját nyomogatja, miközben a füzet érintetlenül hever mellette. Júlia tudta ezt, de most sürgősebb dolga is akadt: leszedni a fasírtot, megkavarni a levest, és elkapni a négyéves Bálintot, aki egyenesen a kutyatál felé tartott, miközben az automata mosógép is dolgozott a háttérben.
…Harminckét éves vagyok. Három gyerek. Egy férj. Egy férj-anyuka. Egy labrador. És én vagyok az egyetlen, aki működteti ezt az egész rendszert.
Ritkán betegelek le. Nem azért, mert vasból vagyok, hanem mert egyszerűen nem engedhetem meg magamnak. Ki etetné meg a családot? Ki vinné iskolába a gyerekeket? Ki sétáltatná Jázmint? A válasz egyértelmű: senki.
Julika, mikor lesz már vacsora?
Kati néni, anyósom, a konyhaajtóban jelent meg, bottal a kezében. Nyolcvanöt éves, friss elméjű, jó étvágyú.
A közös öt év alatt egy kezemen meg tudom számolni, hány hasznos dolgot tett a házért ez a kedves öregasszony.
Tíz perc, Kati néni.
Az idős hölgy elégedetten bólintott, és vánszorgott is vissza a nappaliba. Ritkán, de előfordult, hogy esti mesét olvasott Bálintnak általában A kis gömböcöt vagy a Ludas Matyit , Bálint mindig ámulattal hallgatta. Egyébként sorozatot nézett, és várta a következő étkezést.
…A falióra fél hatot mutatott, mikor a zárban elfordult a kulcs. Zoltán fáradt marathonista arccal lépte át a küszöböt.
Kész a vacsora?
Még csak egy szia sem. Júlia némán az asztal felé intett, a férj ment kezet mosni, majd leült a helyére. A tévé mintha magától kapcsolódott volna be a távirányító sosem esett ki a markából.
Ma Dóra ötöst kapott olvasásból próbálkozott Júlia.
Aha.
Marcellnek segíts kell környezet projektben.
Aha.
Ez az aha volt a maximum. Vacsora után Zoltán a kanapéra vetette magát. Munkája véget ért. Pénzt hozott, a többi nem az ő dolguk.
Miután a gyerekek elaludtak, Júlia kinyitotta a laptopját. Online rendeléskezelés, ügyféllevelek, kiszállítások semmi különös, de legalább saját kereset. Mellette a kiadott lakás hozott bérleti díja.
Talán költözni kéne suhant át a gondolat, majd jöttek a szokásos ellenérvek: Marcell jó iskolában van, Dóra szereti az óvodát, kár lenne a bérleti díjat elengedni Júlia becsukta a gépet. Majd holnap. Minden holnap.
A december nemcsak ünnepi sürgést, hanem influenzát is hozott. Pillanatok alatt felszökött a láza harminckilencre, sajgott minden porcikája, torka égett, feje szét akart durranni. Alig vonszolta be magát a hálóba.
Anya, te beteg lettél állapította meg Marcell a szobaajtóban.
Zoltán is bejött, arcán némi aggódás futott át de ez nem igazán Júliáért szólt.
Csak a nagymamát ne fertőzd meg! Ebben a korban az influenza veszélyes.
Júlia lehunyta a szemét. Persze, Kati néni, hogy is felejthette el
A következő három nap kába lázálommá olvadt. Magas láz, átizzadt párna, repedezett ajkak. Senki se a férje, se anyósa, a gyerekek sem hozott egy pohár vizet se. A konyháig csak tíz lépés volt, de ezek a lépések Júliának önálló túrát jelentettek, miközben a falak mentén kapaszkodott.
Mindenki csak a nagyiért aggódott. Oda ne menj, ott anya beteg. Vegyél maszkot, ha anyához mész! Talán máshol kéne aludnia? Mármint Júliának. A saját otthonában lett fertőzésforrás mintha a valóban fontos családtagoktól kéne izolálni
Egy hét múlva elkapta mindenki. Először Bálint taknyos, lázas, nyűgös. Aztán Dóra. Majd Zoltán is látványosan ledőlt harminchét-kettes lázzal. Kati néni utoljára betegedett meg, de a legnagyobb műbalhéval.
Júlia, alig talpra állva, kezdte elölről: húsleves, patika, lázmérő, takarítás, mosás ugyanaz a kör, csak most ólomlábakon.
Zoli, foglalkozz kérlek Bálinttal egy órára, patikába kell mennem.
A férj szenvedő képet vágott, de belement. Pontosan egy óra múlva Júlia mérte az időt visszahozta a kisfiút a hálóba.
Elfáradtam. Nekem is lázam van!
Harminchat nyolc Júlia mérte
A tavasz sem lett jobb. Új vírus, új betegségek, új álmatlan éjszakák. Bálint sírt, Dóra nem akarta bevenni a gyógyszert, Kati néni külön menüt követelt. És a káosz közepén egyetlen ép Zoltán ült.
Zoli, segíts a gyerekekkel.
Juli, múltkor is segítettem, de akkor hétvége volt. Most dolgoznom kell, elfáradok egész nap.
Ez volt minden magyarázat. Este hazaért, leült, elvárta a vacsorát. Beteg gyerekek, kimerült feleség, rendetlenség egyik sem érdekelte.
Egy este, mikor végre elaludtak a gyerekek, Júlia odalépett Zoltánhoz. A tévéből foci ment.
Miért nem segítesz nekem? Miért soha sem segítesz?
Zoltán válasz nélkül, csak feljebb vette a hangerőt.
Júlia még állt pár percet mögötte, és ekkor mindent kristálytisztán megértett szó nélkül is.
Másnap elővette a nagy táskákat. Gyerekruhák, játékok, iratok. Marcell megállt az ajtóban:
Anya, megyünk valahova?
Nagymamához, Irmához.
Meddig?
Majd meglátjuk.
Dórának felcsillant a szeme Irma nagyi mindig sütött neki mákos buktát. Bálint sem értett semmit, de biztos, ami biztos, vitte a plüss nyuszit.
Az utolsó pillanatban jutott eszébe Jázmin nélkül nem mennek sehová.
Zoltán a kanapén hevert. A táskák, felöltözött gyerekek, szedett ruhák semmi sem vette rá, hogy felkeljen. Mikor Júlia ékkel csapta be az ajtót, talán csak csatornát váltott
Irma otthona, anyja, szó nélkül fogadott. Enni adott, átölelt. Ötvennyolc éves, harminc éve tanít ő úgyis mindent tudott.
Maradjatok, ameddig csak jólesik.
A harmadik napon elkezdett csörögni a telefon. Zoltán.
Juli, gyertek vissza! Minden csupa mocsok, nincs mit enni, a nagyi is csak panaszkodik!
Egy hiányzol sem hangzott el. Nem az érzelmek bánták, hanem az életben beállt kényelem hiánya.
Zoli, neked nem is feleség kell, hanem bejárónő!
Mi? Ez most hogy
Legalább egyszer mondtad volna, hogy hiányzik a családod?
Csend. Hosszú, beszédes csend.
Hát én hozom a pénzt! Még mit akarsz?
Júlia letette. Megkönnyebbült. Ennyi volt, végre vége.
Két hét múlva a bérlők kiköltöztek Júlia lakásából. Egyetlen nap alatt áthurcolkodtak. Új iskola Marcellnek, új ovi Dórának sokkal egyszerűbben ment, mint képzelte.
…A következő beszélgetésük lett az utolsó. Minden sérelem, lenyelt szó, minden álmatlan éjszaka, amikor egyedül gázolt a betegségen át mind átszakadt, és már nem lehetett visszanyomni.
Tizenkét évig voltam ingyen cseléd! ordította a telefonba. Soha, de soha nem kérdezted meg, hogy vagyok! Hogy egyáltalán élek-e! Elég volt!
Letiltotta a számot. Elindította a válást.
A bírósági tárgyalás húsz percig tartott. Zoltán nem vitatkozott, aláírta a gyerektartást, bólintott a bírónak, és távozott. Talán megértett valamit. Valószínűbb, hogy belefáradt.
…Este Júlia ült az újrégi otthon konyhájában. Marcell a szobájában olvasott, Dóra az asztalnál rajzolt, a nyelvét kidugva koncentrált. Bálint a szőnyegen építőkockázott.
Csend volt. Nyugalom. Jázmin a lábánál feküdt, fejét a mancsára tette.
Most is főzni, takarítani, dolgozni kellett esténként. De most már azokért, akik igazán a családját jelentették. Arra is odafigyel, hogy olyan emberekké váljanak, akikből nem lesz olyan, mint az apjuk.
Anya, mostanában többet mosolyogsz! szólt fel Dóra rajz közben.
Júlia újra elmosolyodott. Dórának igaza volt.







