Ápolónő a feleség mellé – Hogy érted ezt? – kérdezte Lida meglepetten. – Hová kellene elmennem? Miért? Mi történt? – Na, kérlek, ne kezdjük ezt a színházat! – húzta el a száját a férfi. – Mi olyan bonyolult ebben? Nincs már szükség rád, nincs kit ápolnod. Hová költözöl, az már nem érdekel. – Edvárd, te most komolyan gondolod? Hát nem úgy volt, hogy összeházasodunk?.. – Ezt te találtad ki. Nekem soha nem volt ilyen szándékom. Lida harminckét évesen elhatározta, hogy gyökeresen megváltoztatja az életét, és elköltözik a kisvárosból. Mit keresne még itt? Anyja örökös szemrehányásait hallgatni? Az asszony egy percre sem tudta abbahagyni, mindig Lida válását hánytorgatta fel. Hogy lehetett ilyen könnyelmű, és hogy maradhatott egyedül? Pedig Vaszil, akivel összeházasodott – egy pohos, örökké italozó léhűtő – egy jó szót se érdemelt volna! Hogy sikerült neki mégis nyolc évvel ezelőtt férjhez menni hozzá? A válás miatt Lida egy percig sem bánkódott – sőt, mintha levegőt is könnyebben kapott volna azóta. Csak hát anyjával állandóan ez miatt veszekedtek. És, persze, a pénz miatt is, ami mindig csak egyre kevesebb lett. Úgy döntött hát, a megyeszékhelyen szerencsét próbál. Ott a régi barátnője, Szilvi – akivel együtt jártak iskolába – már öt éve feleség egy özvegyember mellett. Számít az, hogy a férfi tizenhat évvel idősebb, és nem kifejezetten jóképű? Dehogy! Van lakása, pénze – és ez a fontos. Lida nem tartotta magát semmivel sem rosszabbnak Szilvinél! – Na végre, Lida, észhez tértél! – örvendezett Szilvi az új terv hallatán. – Gyere gyorsan, először nálunk lakhatsz, aztán találunk neked munkát is. – A férjed, az a drága Pista, nem fog emiatt haragudni? – kételkedett Lida. – Ugyan már! Mindent megcsinál, amit kérek. Hidd el, együtt átvészeljük! Végül mégsem akart hosszú távon Szilviéknél maradni. Pár hét alatt keresett annyit, hogy ki tudjon bérelni egy szobát magának. Csak néhány hónappal később történt, hogy Lida szerencséje váratlanul megfordult. – Egy ilyen asszony mit keres a piacon, a hidegben? – kérdezte részvéttel egyik állandó vevője, Eduárd. A törzsvásárlókat Lida már névről ismerte. – Hideg van, éhes az ember, valahogy pénzt kell keresni – felelte vállvonogatva, majd pajkosan hozzátette: – Vagy volna valami jobb ajánlata? Eduárd, bár húsz évvel idősebb, kissé kopaszodó, szigorú tekintetű férfi volt, sosem tetszett neki igazán. Gondos öltözet, tisztes autó, sosem alkudozott, de karikagyűrű is volt az ujján. Férjnek szóba se jöhetett. – Látom, hogy megbízható, tisztességes, rendet szerető vagy – folytatta Eduárd. – Volt már dolgod betegápolással? – Persze, a szomszéd nénit gondoztam egy ideig. Szélütést kapott, a gyerekei messze élnek, ők kértek fel. – Kiváló! – lelkesedett fel Eduárd, majd szomorúan folytatta: – Az én feleségem, Tamara, is lebénult. Ugyanaz a baj. Az orvosok alig adnak rá esélyt, hogy jobban lesz. Hazavittem, de nincs időm ápolni. Segítenél? Megfizetem rendesen. Lida habozás nélkül belement – minden jobb, mint a hidegben órákig árulni! Eduárd még azt is felajánlotta, hogy Lida hozzájuk költözhet – legalább lakást sem kell fizetni. – Három külön szoba van náluk! – dicsekedett ismerőseinek. – Egy gyerekük sincs. Tamara mamája, Kamilla, még 68 évesen is mindig fiatalos, nemrég újraházasodott, a férjével van elfoglalva. – Nagyon beteg az a Tamara? – Elég súlyosan… Fekszik, beszélni sem tud. – Ez téged mintha nem is zavarna? – nézett rá fürkészve Szilvi. – Dehogynem, csak hát… ha egyszer Eduárd szabad lesz… – Teljesen megőrültél, Lida? Más vesztét akarod egy lakás miatt?! – Nem akarok semmi rosszat, csak nem hagyom elúszni a lehetőséget. Neked könnyű beszélni! Jól össze is vesztek, így Lida fél évig nem keresett baráti támogatást. Hat hónap múltán mindenesetre aztán bevallotta Szilvinek, hogy Eduárddal viszonyuk kezdődött. Igaz, hogy házasságot nem ígér a férfi, de ők nélkülözni sem tudják egymást – addig is maradnak szeretők. – Ezek szerint a szomszéd szobában haldoklik a felesége, ti meg…? – háborodott fel Szilvi. – Tényleg nem zavar a helyzet? Vagy csak a pénz és a lakás bűvöletében élsz? – Bezzeg tőled semmi jó szó nem jut nekem! – sértődött meg Lida. Meg is szakadt a kapcsolatuk. Lida nem is nagyon érzett lelkiismeret-furdalást – talán csak egy kicsit. Végül is, mások sem szentek; a jól élők mindig elítélik a nélkülözőket! Tamara gondozását igyekezett a legnagyobb odaadással, szorgalommal végezni. Sőt, miután Edittel viszonyba keveredett, az összes házimunkát is magára vállalta. Egy férfi nemcsak az ágyban igényli a gondoskodást; finom vacsorára, kitisztított, kivasalt ingekre, tiszta otthonra is szüksége van. Úgy tűnt, Eduárd elégedett, és Lida is élvezte a helyzetet. Szinte fel sem tűnt neki, hogy a férfi már nem fizet a gondozásért – hiszen ők már szinte házasok! Eduárd ugyan adott pénzt a bevásárlásra, Lida meg ügyesen beosztotta, bár már szűkösebb volt a keret, mint az elején. Majd, ha összeházasodnak, úgyis tiszta lappal kezdik! Később Eduárd már haza is egyre kevésbé sietett, de Lida csak a feleség betegsége miatti fáradtságával magyarázta. Pedig jó oka lett volna kételkedni. Amikor Tamara meghalt, Lida mégis sírt – hisz másfél évig mindent neki szentelt. A temetést is ő intézte, mert Eduárd „túl megtört” volt. Igaz, a férfi épphogy adott annyit, amiből meg lehetett szervezni, de szégyenszemre nem maradt el semmi, mindenki elégedett lehetett. A szomszédok, akik eddig gyanakvással néztek rá, most bólintottak, még Kamilla is elégedetten értékelt mindent. Ami ezután következett, arra Lida álmában sem gondolt. – Gondolom, érted, hogy már nincs rád szükség, úgyhogy egy hét alatt költöznöd kell – közölte vele szárazon Eduárd tíz nappal a temetés után. – Hogyhogy? Hová? Miért? – Ne csinálj jelenetet! Semmi keresnivalód itt, nincs már kit gondoznod. A továbbiakról nem érdekel. – Edvárd! Hát nem esküvőre készültünk?.. – Te találtad ki, engem ez soha nem érdekelt. Másnap, álmatlan éjszaka után, Lida újra próbálkozott, de szó szerint ugyanazokat a mondatokat kapta válaszul. Sőt, sietni is kellett a távozással. – Az új menyasszonyom fel akarújítani mindent a lakásban – tette hozzá Eduárd. – Miféle menyasszony? Ki ő? – Nem tartozik rád. – Nem? Rendben, elmegyek, de előbb fizetsz nekem a munkámért! Igenis! És ne nézz így rám! Ígérted: negyvenezer havonta, de csak kétszer kaptam ennyit. Tehát hatszáznegyvenezerrel tartozol! – Ügyes vagy ám számolásban! – vigyorgott Eduárd. – Kár is reménykedni… – Sőt, házvezetőnőként is fizetned kellene! Legyen kereken egymillió, és elfelejtjük egymást! – Hová lennél panaszra? Bíróságra? Még csak szerződésed sincs. – Elmondom Kamillának – mondta csendesen Lida. – Ő vette ezt a lakást nektek. Hidd el, a végén még a munkádat is elveszíted. Te csak jobban ismered az anyósod, mint én. Eduárd elfehéredett, de gyorsan magához tért. – Ki hinne neked? Csak kitaláltad ezt az egészet. Amúgy is, tűnj el innen most rögtön! – Három napot kapsz, drágám. Vagy fizetsz, vagy botrány lesz – mondta Lida, összecsomagolt és egy hostelben húzta meg magát. Volt egy kis félretett pénze a házkasszából. Negyedik nap, választ nem várva, visszament – épp Kamilla is ott volt. Abban a pillanatban Lida tudta, Eduárd semmit sem fog fizetni, ezért mindent elmondott az anyósnak. – Badarságokat beszél! – háborodott fel Eduárd. – Már a temetésen hallottam pletykákat, nem hittem el. Most viszont már mindent tudok – nézett rá villámló szemekkel Kamilla. – Neked, édes fiam, egy hét alatt el kell költöznöd innen. Sőt, legyen három nap. Kamilla már ajtóhoz indult, de Lida felé is odafordult. – Na, te meg mit tétlenkedsz még? Jutalmat vársz? Takarodj innen! Lida úgy menekült ki a lakásból, mintha tűz égetné. Pénzt már biztosan nem lát, kénytelen lesz visszamenni a piacra – ott mindig akad munka…

Ápolónő a feleséghez

– Hogy érted ezt? kérdeztem döbbenten, szinte el se hittem, amit hallok. Hová kéne mennem? Miért? Mi okból?

– Jaj, ne csináld már ezt a jelenetet! húzta el a száját Ernő. Mi olyan bonyolult ebben? Nincs már, akiről gondoskodnod kellene. Az, hogy hova mégy, egyáltalán nem érdekel.

– Ernő, hát ezt hogy gondolod? Hiszen terveztük, hogy összeházasodunk

– Ezt csak te találtad ki. Én ilyesmiről szó sem volt.

Harminckét évesen döntöttem el, hogy gyökerestül megváltoztatom az életem, elhagyom a szülőfalumat.

Minek is maradnék? Hogy hallgassam anyám piszkálódását?

Ő képtelen volt abbahagyni, mindig felhánytorgatta a válásomat. Hogyhogy el tudtam kótyavetyélni a férjemet?

Pedig Zsolti az exférjem egy cseppet sem volt rendes ember: részeges volt, nők után futott! Csoda, hogy nyolc évvel ezelőtt hozzámentem?

Nem voltam elkeseredve a válás miatt inkább, mintha újra lélegezni tudtam volna.

Csak hát anyámmal emiatt egyfolytában veszekedtünk. Ráadásul a pénz is egyre szűkösebb lett.

El is határoztam, hogy felköltözöm Szegedre, és ott majd minden jobbra fordul!

Ott van például Réka a gyerekkori barátnőm már öt éve férjes asszony, özvegyhez ment hozzá.

Minek is számít, hogy tizenhat évvel idősebb nála, nem is jóképű, de van lakása, meg pénze.

Én, Sára, semmivel sem vagyok kevesebb Rékánál!

Na, végre! Észhez tértél! bólogatott Réka. Gyorsan pakolj, ideiglenesen nálunk is megszállhatsz, a munkát pedig majd megoldjuk.

De a férjed, Tibor nem lesz ellene? aggódtam kicsit.

Ugyan már! Bármit megcsinál, amit kérek! Ne félj, boldogulunk!

Nem maradtam sokáig náluk. Két hétig húztam meg magam, aztán az első fizetésemből ki is vettem egy kis szobát.

Két hónap sem telt el, és váratlanul szerencse ért.

Hogy lehet, hogy ilyen asszony a piacon árul? kérdezte részvéttel egy törzsvásárlóm, Eduárd bácsi.

A törzsvásárlókat már mind név szerint ismertem.

Hideg van, éhes az ember, de hát, pénzt valahogy keresni kell

És gúnyosan hozzátettem:

Vagy tud valami jobbat ajánlani?

Eduárd bácsi nem tűnt épp álmom férfijának: jó húsz évvel idősebb nálam, kopaszodó, erős tekintettel.

Mindig precízen válogatta a zöldségeket, forintra pontosan fizetett. De jól öltözött, jó autóval, biztos nem valami lecsúszott ember.

Viszont karikagyűrű is volt rajta, szóval férjjelöltként szóba sem jöhetett.

Te, látom, megbízható, alapos, tiszta asszony vagy Eduárd bácsi hirtelen tegeződött. Ápoltál már beteget?

Volt rá példa. Szomszédasszonyt gondozgattam. Sztrókot kapott, a gyerekei messze élnek, nem értek rá törődni vele, hát engem kértek meg.

Kiváló! lelkesedett fel, majd megkomolyodott: Nekem is a feleségem, Ágnes, otthon fekszik. Neki is agyvérzése volt, kevés esélyt adtak az orvosok. Hazavittem, de nem tudok mellette lenni. Segítenél? Megfizetem rendesen.

Sokat nem gondolkoztam rajta. Minden jobb, mint egész nap vacogni, fázni a piacon, miközben válogatós vevőket szolgálok ki!

Ráadásul Eduárd bácsi még azt is felajánlotta, hogy náluk lakhatok, szóval lakbér sem kell.

Három külön szobájuk van! Akár focipálya is elférne. Nincs is gyerekük! meséltem örömmel Rékának.

Ágnes anyja viszont egy igazi nagyasszony, 68 évesen is fiatalos akar lenni, új férjet talált magának, vele él. Senki más nincs a beteg mellett.

Súlyos az állapota?

Az bizony. Sajnálatos, egész nap mozdulatlanul fekszik és csak hümmög. Szinte semmi esély a gyógyulásra.

Nem örülsz te ennek túlzottan? nézett rám keményen Réka.

Nem örülök, csak úgy gondolom, ha Ágnes meghal, Eduárd bácsi szabad lesz

Te nem vagy normális, Sára! Más halálát kívánod egy lakásért?!

Senkinek nem kívánok semmit, de a lehetőséget azért nem hagyom ki! Könnyű neked okoskodni neked mindened megvan!

Alaposan összevesztünk akkor, fél évig nem is beszéltünk. Csak ekkor meséltem, hogy viszonyom lett Eduárddal.

Nem bírunk egymás nélkül élni, de persze ő nem válna el a feleségétől nem ilyen ember! Csak maradunk szeretők

Ez azt jelenti, hogy amíg itt enyelegtetek, a felesége a másik szobában haldoklik? szólt rám Réka. Tudod te, hogy mennyire undorító ez? Vagy elvette az eszed, mennyi pénze van?

Te még sose mondtál rám semmi jót, Réka! sértődtem meg, és megint elhidegültünk kicsit.

De nem éreztem magam különösebben hibásnak (legfeljebb egészen picit).

Mindenki szentnek képzeli magát! Az jól lakott nem érti az éhezőt jogos a közmondás. Megélek én barátnő nélkül is!

Ágnesről rendesen gondoskodtam, és miután összejöttem Eduárddal, átvállaltam az összes házimunkát is.

Egy férfit nemcsak az ágyban kell kiszolgálni, hanem jól kell főzni neki, inget mosni-vasalni, lakást takarítani, hogy ne porban éljen.

Úgy éreztem, elégedett a szeretőm is, én is jól éltem.

Szinte már fel sem tűnt, hogy Eduárd már nem fizet az ápolásért. De hát pénzért már nem lehetett szó hisz szinte már házasok vagyunk!

A háztartási kasszát is én kezeltem, igaz, nehezen jöttem ki a pénzből, amit adott.

Pedig gyárvezetőként nem keresett rosszul. De majd ha összeházasodunk, minden más lesz.

Az idő múlásával a nagy szenvedély is lecsillapodott, Eduárd sem sietett már haza, én meg ezt fáradtságának tudtam be a beteg feleségétől.

Hogy mitől is lehetett fáradt, ha naponta talán egyszer megnézte a feleségét, azt nem tudtam, de sajnáltam.

Bár tudtam, hogy egyszer eljön ez a nap, mégis sírtam, mikor Ágnes elhunyt.

Másfél évet szenteltem neki ez se kevés. A temetés intézését is én vállaltam, Ernő bánatában erre képtelen volt.

Igaz, épphogy csak adott pénzt hozzá, de mindent rendesen megszerveztem. Senki sem róhatott fel semmit.

Még a szomszédok is, akik ferdén néztek a viszony miatt hát titkolni úgysem lehet! a temetésen bólogattak. Az anyósa is el volt elégedve.

Végképp váratlanul ért, amit Ernő közölt.

Ugye érted, hogy már nincs szükség rád, úgyhogy van egy heted elköltözni mondta szigorúan, tíz nappal a temetés után.

Hogy érted ezt? Hová menjek, miért, micsoda indok ez?

Ugyan már, ne játsszuk el megint ezt a jelenetet! forgatta a szemét. Nincs már kire vigyázni. Hogy hová költözöl, nem érdekel.

Ernő, de hát beszéltünk arról, hogy összeházasodunk

Ezt csak te álmodtad meg. Én ilyet nem ígértem.

Másnap, álmatlan éjszaka után, újra próbáltam beszélni vele, de ugyanazokat a szavakat mondta, sőt, sürgetett, hogy mielőbb költözzem el.

Az új menyasszonyom itt szeretne felújítást az esküvőre mondta egyszerűen.

Menyasszony? Ki az?

Semmi közöd hozzá.

Hát persze, nincs közöm Jól van. Elmegyek, de előbb fizesd ki, ami jár nekem. Ezt megígérted! Ne is nézz így rám!

Ígértél 400 ezer forintot havonta az ápolásért. Két hónap kaptam ilyen összeget. Összesen 6,4 millióval tartozol!

Na nézd csak, milyen gyorsan számol vigyorgott, ne álmodozz!

És még a házimunkáért is jár egy kis plusz! Nem szedem le rólad minden forintig egymilliót fizess és nincs több dolgom veled!

Hogyne Mit csinálsz, bíróságra viszed? Papírod sincs!

Elmondom majd Edit néninek, mondtam halkan. Hisz ő vette a lakást nektek!

Hidd el, a végén még a munkahelyedet is elveszted. Te ismered jobban az anyósodat!

Eduárd bácsi arca elsápadt, aztán megkeményedett.

Ugyan, ki hinné el, amit mondasz? Inkább tűnj el innen!

Három napot kapsz még. Ha nincs pénz, balhé lesz összepakoltam és elmentem egy olcsó albérletbe. Szerencsére némi pénzt félretettem.

Negyedik nap nem bírtam tovább, elmentem érte, és nagy szerencsémre épp ott volt Edit néni is.

Eduárd arcából láttam, hogy pénzt nem ad, így rögtön mindent elmondtam Edit néninek.

Ugyan, csak kitalál valamit! Ne is higgyen neki! kiabált a megszeppent özvegy.

Hallottam már ezt-azt a temetésen, de most már mindent értek nézett rá szigorúan az anyósa. Azt hiszem, te is érted. Ne feledd, az ingatlant az én nevemre vettük.

Eduárd lefagyott.

Úgyhogy, egy hét múlva ne legyen itt semmid. Sőt, három nap múlva.

Edit néni indult volna kifelé, de mellettem is megállt.

És te, Sára, mit keresel még itt? Jutalmat vársz? Tűnj el!

Kirohantam a lakásból, mintha kergetnének. Biztos, hogy pénzt már nem látok ebből. Vissza kell mennem a piacra ott legalább mindig van munka

Ma, amikor ezt leírom, úgy érzem, megtanultam, hogy a reményből élni könnyű, de vakon ne engedje az ember, hogy mások kihasználják. Senki helyett nem érdemes feltenni az életünket. Az álmok szép dolgok de csak akkor, ha közben nem felejtjük el önmagunkat.

Rate article
News 24 Justall
Ápolónő a feleség mellé – Hogy érted ezt? – kérdezte Lida meglepetten. – Hová kellene elmennem? Miért? Mi történt? – Na, kérlek, ne kezdjük ezt a színházat! – húzta el a száját a férfi. – Mi olyan bonyolult ebben? Nincs már szükség rád, nincs kit ápolnod. Hová költözöl, az már nem érdekel. – Edvárd, te most komolyan gondolod? Hát nem úgy volt, hogy összeházasodunk?.. – Ezt te találtad ki. Nekem soha nem volt ilyen szándékom. Lida harminckét évesen elhatározta, hogy gyökeresen megváltoztatja az életét, és elköltözik a kisvárosból. Mit keresne még itt? Anyja örökös szemrehányásait hallgatni? Az asszony egy percre sem tudta abbahagyni, mindig Lida válását hánytorgatta fel. Hogy lehetett ilyen könnyelmű, és hogy maradhatott egyedül? Pedig Vaszil, akivel összeházasodott – egy pohos, örökké italozó léhűtő – egy jó szót se érdemelt volna! Hogy sikerült neki mégis nyolc évvel ezelőtt férjhez menni hozzá? A válás miatt Lida egy percig sem bánkódott – sőt, mintha levegőt is könnyebben kapott volna azóta. Csak hát anyjával állandóan ez miatt veszekedtek. És, persze, a pénz miatt is, ami mindig csak egyre kevesebb lett. Úgy döntött hát, a megyeszékhelyen szerencsét próbál. Ott a régi barátnője, Szilvi – akivel együtt jártak iskolába – már öt éve feleség egy özvegyember mellett. Számít az, hogy a férfi tizenhat évvel idősebb, és nem kifejezetten jóképű? Dehogy! Van lakása, pénze – és ez a fontos. Lida nem tartotta magát semmivel sem rosszabbnak Szilvinél! – Na végre, Lida, észhez tértél! – örvendezett Szilvi az új terv hallatán. – Gyere gyorsan, először nálunk lakhatsz, aztán találunk neked munkát is. – A férjed, az a drága Pista, nem fog emiatt haragudni? – kételkedett Lida. – Ugyan már! Mindent megcsinál, amit kérek. Hidd el, együtt átvészeljük! Végül mégsem akart hosszú távon Szilviéknél maradni. Pár hét alatt keresett annyit, hogy ki tudjon bérelni egy szobát magának. Csak néhány hónappal később történt, hogy Lida szerencséje váratlanul megfordult. – Egy ilyen asszony mit keres a piacon, a hidegben? – kérdezte részvéttel egyik állandó vevője, Eduárd. A törzsvásárlókat Lida már névről ismerte. – Hideg van, éhes az ember, valahogy pénzt kell keresni – felelte vállvonogatva, majd pajkosan hozzátette: – Vagy volna valami jobb ajánlata? Eduárd, bár húsz évvel idősebb, kissé kopaszodó, szigorú tekintetű férfi volt, sosem tetszett neki igazán. Gondos öltözet, tisztes autó, sosem alkudozott, de karikagyűrű is volt az ujján. Férjnek szóba se jöhetett. – Látom, hogy megbízható, tisztességes, rendet szerető vagy – folytatta Eduárd. – Volt már dolgod betegápolással? – Persze, a szomszéd nénit gondoztam egy ideig. Szélütést kapott, a gyerekei messze élnek, ők kértek fel. – Kiváló! – lelkesedett fel Eduárd, majd szomorúan folytatta: – Az én feleségem, Tamara, is lebénult. Ugyanaz a baj. Az orvosok alig adnak rá esélyt, hogy jobban lesz. Hazavittem, de nincs időm ápolni. Segítenél? Megfizetem rendesen. Lida habozás nélkül belement – minden jobb, mint a hidegben órákig árulni! Eduárd még azt is felajánlotta, hogy Lida hozzájuk költözhet – legalább lakást sem kell fizetni. – Három külön szoba van náluk! – dicsekedett ismerőseinek. – Egy gyerekük sincs. Tamara mamája, Kamilla, még 68 évesen is mindig fiatalos, nemrég újraházasodott, a férjével van elfoglalva. – Nagyon beteg az a Tamara? – Elég súlyosan… Fekszik, beszélni sem tud. – Ez téged mintha nem is zavarna? – nézett rá fürkészve Szilvi. – Dehogynem, csak hát… ha egyszer Eduárd szabad lesz… – Teljesen megőrültél, Lida? Más vesztét akarod egy lakás miatt?! – Nem akarok semmi rosszat, csak nem hagyom elúszni a lehetőséget. Neked könnyű beszélni! Jól össze is vesztek, így Lida fél évig nem keresett baráti támogatást. Hat hónap múltán mindenesetre aztán bevallotta Szilvinek, hogy Eduárddal viszonyuk kezdődött. Igaz, hogy házasságot nem ígér a férfi, de ők nélkülözni sem tudják egymást – addig is maradnak szeretők. – Ezek szerint a szomszéd szobában haldoklik a felesége, ti meg…? – háborodott fel Szilvi. – Tényleg nem zavar a helyzet? Vagy csak a pénz és a lakás bűvöletében élsz? – Bezzeg tőled semmi jó szó nem jut nekem! – sértődött meg Lida. Meg is szakadt a kapcsolatuk. Lida nem is nagyon érzett lelkiismeret-furdalást – talán csak egy kicsit. Végül is, mások sem szentek; a jól élők mindig elítélik a nélkülözőket! Tamara gondozását igyekezett a legnagyobb odaadással, szorgalommal végezni. Sőt, miután Edittel viszonyba keveredett, az összes házimunkát is magára vállalta. Egy férfi nemcsak az ágyban igényli a gondoskodást; finom vacsorára, kitisztított, kivasalt ingekre, tiszta otthonra is szüksége van. Úgy tűnt, Eduárd elégedett, és Lida is élvezte a helyzetet. Szinte fel sem tűnt neki, hogy a férfi már nem fizet a gondozásért – hiszen ők már szinte házasok! Eduárd ugyan adott pénzt a bevásárlásra, Lida meg ügyesen beosztotta, bár már szűkösebb volt a keret, mint az elején. Majd, ha összeházasodnak, úgyis tiszta lappal kezdik! Később Eduárd már haza is egyre kevésbé sietett, de Lida csak a feleség betegsége miatti fáradtságával magyarázta. Pedig jó oka lett volna kételkedni. Amikor Tamara meghalt, Lida mégis sírt – hisz másfél évig mindent neki szentelt. A temetést is ő intézte, mert Eduárd „túl megtört” volt. Igaz, a férfi épphogy adott annyit, amiből meg lehetett szervezni, de szégyenszemre nem maradt el semmi, mindenki elégedett lehetett. A szomszédok, akik eddig gyanakvással néztek rá, most bólintottak, még Kamilla is elégedetten értékelt mindent. Ami ezután következett, arra Lida álmában sem gondolt. – Gondolom, érted, hogy már nincs rád szükség, úgyhogy egy hét alatt költöznöd kell – közölte vele szárazon Eduárd tíz nappal a temetés után. – Hogyhogy? Hová? Miért? – Ne csinálj jelenetet! Semmi keresnivalód itt, nincs már kit gondoznod. A továbbiakról nem érdekel. – Edvárd! Hát nem esküvőre készültünk?.. – Te találtad ki, engem ez soha nem érdekelt. Másnap, álmatlan éjszaka után, Lida újra próbálkozott, de szó szerint ugyanazokat a mondatokat kapta válaszul. Sőt, sietni is kellett a távozással. – Az új menyasszonyom fel akarújítani mindent a lakásban – tette hozzá Eduárd. – Miféle menyasszony? Ki ő? – Nem tartozik rád. – Nem? Rendben, elmegyek, de előbb fizetsz nekem a munkámért! Igenis! És ne nézz így rám! Ígérted: negyvenezer havonta, de csak kétszer kaptam ennyit. Tehát hatszáznegyvenezerrel tartozol! – Ügyes vagy ám számolásban! – vigyorgott Eduárd. – Kár is reménykedni… – Sőt, házvezetőnőként is fizetned kellene! Legyen kereken egymillió, és elfelejtjük egymást! – Hová lennél panaszra? Bíróságra? Még csak szerződésed sincs. – Elmondom Kamillának – mondta csendesen Lida. – Ő vette ezt a lakást nektek. Hidd el, a végén még a munkádat is elveszíted. Te csak jobban ismered az anyósod, mint én. Eduárd elfehéredett, de gyorsan magához tért. – Ki hinne neked? Csak kitaláltad ezt az egészet. Amúgy is, tűnj el innen most rögtön! – Három napot kapsz, drágám. Vagy fizetsz, vagy botrány lesz – mondta Lida, összecsomagolt és egy hostelben húzta meg magát. Volt egy kis félretett pénze a házkasszából. Negyedik nap, választ nem várva, visszament – épp Kamilla is ott volt. Abban a pillanatban Lida tudta, Eduárd semmit sem fog fizetni, ezért mindent elmondott az anyósnak. – Badarságokat beszél! – háborodott fel Eduárd. – Már a temetésen hallottam pletykákat, nem hittem el. Most viszont már mindent tudok – nézett rá villámló szemekkel Kamilla. – Neked, édes fiam, egy hét alatt el kell költöznöd innen. Sőt, legyen három nap. Kamilla már ajtóhoz indult, de Lida felé is odafordult. – Na, te meg mit tétlenkedsz még? Jutalmat vársz? Takarodj innen! Lida úgy menekült ki a lakásból, mintha tűz égetné. Pénzt már biztosan nem lát, kénytelen lesz visszamenni a piacra – ott mindig akad munka…