Gyermekkoromban még úgy tűnt, minden rendben van tipikus család voltunk, édesanyám, édesapám, nagypapám, Lajos bácsi és én, Borbála. A szüleim jól megvoltak, legalábbis kívülről így látszott. Aztán idővel édesanyám valahogy teljesen elveszítette önmagát, míg apám mellett feltűnt egy sokkal fiatalabb nő.
Az új asszony hamarosan várandós lett apámtól, anyám pedig képtelen volt elengedni a megbántottságát, így apám végleg elköltözött új szerelméhez. Mindketten a saját új életüket próbálták építeni, csak éppen rám nem maradt hely egyikük világában sem.
Akkoriban éppen befejeztem a nyolcadik osztályt, amikor anyám hazahozott egy nála jóval fiatalabb férfit. Ez már nekem is sok volt, és ellene szegültem. Közben rossz társaságba keveredtem: elkezdtem inni, egészen rövidre vágtam a hajamat, sőt rózsaszínre festettem. Anyámnak mindez fel sem tűnt, alig foglalkozott velem, ezért csak egyre furcsább lettem. Miután letettem az első évet a gimnáziumban, egy újabb veszekedés után anyám kiutasított otthonról.
Azt mondta akkor: Ide figyelj, Borbála! Felnőtt nő lettél, és én, mint apád is, boldog akarok lenni. Csomagold össze a dolgaidat, és menj az apádhoz lakni!
Nem maradt más lehetőségem, mint könyörögni neki, de ő meg sem hallgatott, csak gyorsan belegyömöszölte a ruháimat egy hátizsákba, nyomott a kezembe pár forintot, majd kizavart a házból. Amikor apámhoz mentem, ő is az ajtóra mutatott: Látod, Borbála, ez a lakás az én feleségemé, és ő soha nem akarná, hogy itt lakj. Térj vissza anyádhoz és békülj meg vele, majd rám csapta az ajtót.
Ott álltam tanácstalanul. Fogtam a megmaradt pénzemet, vettem egy vonatjegyet, és elszöktem. Így kerültem egy apró északi városkába, ahol beiratkoztam a szakiskolába. Mikor végeztem, konyhalányként helyezkedtem el.
Idővel megismerkedtem egy fiúval, beleszerettem, férjhez mentem hozzá, majd közös életet kezdtünk egy kis panellakásban. A férjem gyakran kérte, hogy próbáljak megbékélni a szüleimmel, hiszen ő magányosan, állami gondozottként nőtt fel, így igazán tudta, mit jelent szülők nélkül élni.
Sokáig csak halogattam a kibékülést. Ez addig ment, mígnem egy nap azt mondta: Te boldog lehetsz, mert vannak szüleid, csak a büszkeséged miatt választod az árvák útját. Emberek vagyunk mindnyájan, senki sem mentes a hibáktól. Ideje, hogy szembenézz velük.
Végül elutaztunk a férjemmel szülővárosomba. Amikor a régi lakásunk ajtaján csengettünk, édesanyám és édesapám, immár meglett korúak, együtt nyitottak ajtót. Amint meglátott anyám, letérdelt előttem, zokogva kérte bocsánatomat. Akkor döbbentem rá, hogy már réges-régen megbocsátottam nekik, csak magamnak sem vallottam be ezt.
Beléptünk a szüleim otthonába, bemutattam a férjemet, majd elmondtam nekik, hogy unokájuk lesz. Szüleim ekkor elmondták: amikor együtt kezdtek keresni engem, idővel ismét egymásra találtak, a hiányom összekovácsolta őket.
Kiderült, hogy apám második felesége, látva a férje honvágyát az első családja után, elengedte őt, majd férjhez ment ahhoz, akivel apámat megcsalta. Apám úgy hitte, tőle van a gyerek, de a nő maga sem tudta, kitől esett teherbe. Csak a válás után végzett apasági vizsgálat derített ki mindent apámhoz semmi köze a gyermeknek.
Ma már a szüleim is boldogok, és én is. Minden úgy alakult, ahogy fiatalon annyira szerettem volna: anyám és apám újra egy fedél alatt élnek. Most, hogy visszagondolok, még mindig hihetetlen, hogy egyszer ennyire távol kerülhettünk egymástól, s aztán mindent helyre tudtunk hozni.
