Elveszítettem a kedvemet, hogy segítsek az anyósomnak, miután megtudtam, mit tett. De nem tudom teljesen magára hagyni sem.
Két gyermekem van. Mindkettőnek más édesapja. Az első gyermekem egy lány, Réka. Ő most tizenhat éves. Réka apja rendesen fizeti a tartásdíjat, és állandó kapcsolatban van vele. Bár az első férjem már újranősült, és a második házasságából is van két gyereke, a lányunkat nem hanyagolja el.
A fiamnak viszont kevesebb szerencséje volt. Két évvel ezelőtt a második férjem hirtelen beteg lett, majd három nappal később a kórházban meghalt. Azóta is nehezen hiszem el, hogy nincs többé. Gyakran álmodom, hogy kinyílik az ajtó, és ő belép rám mosolyog, kellemes napot kíván. Ilyenkor egész nap sírok.
Ebben a nehéz időszakban rengeteget segített nekem az anyósom, Lujza néni. Neki is legalább annyira fájt a veszteség, mint nekem, hiszen a férjem volt az egyetlen fia. Tartottuk egymásban a lelket, együtt birkóztunk a gyásszal. Gyakran hívtuk egymást telefonon, jártunk egymáshoz, mindig róla, a férjemről beszélgettünk.
Egy időben még arról is volt szó, hogy összeköltözünk, de Lujza néni akkor meggondolta magát. Így teltek el hét furcsa év, mintha valami szürreális ködösen hömpölygő mesében lennénk. Mindig jó volt a viszonyunk, olyanok voltunk, mint két jó barátnő.
Emlékszem, mikor terhes lettem, az anyósom egyszer csak megemlítette a tévénézés közben, hogy hallott valami műsorban az apasági tesztről. Valami férfiről beszéltek, aki idegen gyereket nevelt fel, aztán kiderült az igazság. Azt mondtam Lujza néninek, hogy ez butaság.
Ha egy férfi kételkedik abban, hogy az övé a gyerek, úgyse fogja igazán szeretni, marad vasárnapi apa!
Erre Lujza néni azt mondta, hisz abban, hogy a hasamban az ő fia gyermekét hordom. Azt hittem, amikor megszületik a kisfiam, majd csak meg akarja csináltatni azt a tesztet, de erről egy szót sem szólt.
Ebben az évben, nyáron Lujza néni súlyosan megbetegedett, és rohamosan romlott az állapota. Úgy döntöttünk, hogy közelebb kellene költöznie hozzám. Találtunk is egy ingatlanost, és elkezdtünk lakást keresni neki.
Aztán be kellett vinni a kórházba, s a lakásügyletekhez szükség volt a néhai férje halotti anyakönyvi kivonatára. Ő már nem tudta elintézni, ezért elmentem hozzá keresgélni az iratok között.
A dokumentumokat túrva egy különös, álomszerűen nesztelen pillanatban rábukkantam egy másik papírra. Egy apasági tesztre, amit akkor csináltatott Lujza néni, amikor a fiam még csak két hónapos volt. A teszt egyértelműen megmutatta, hogy a férjem valóban az apja.
Fel voltam háborodva. Kiderült, hogy az anyósom sosem hitt nekem igazán! Nem bírtam magamban tartani, elmondtam neki mindent. Most kérlel, sír, mondja, mennyire megbánta a butaságát. De még most sem tudok lecsillapodni. Úgy érzem, elárult hallgatott erről éveken át!
Most már nincs kedvem segíteni neki. Ugyanakkor tudom, hogy rajtam kívül senkije nincs, aki gondját viselje.
Az sem akarom, hogy a fiam elveszítse a nagymamáját, így továbbra is segítek majd Lujza néninek. De a köztünk lévő meleg és bizalom már soha nem fog visszatérni. Mintha most egy végtelen, fehér pesti ködbe gurult volna minden… Furcsa, álomszerű állapotban lebegünk tovább, ketten, kiürült szívvel.
