Biztos vagyok benne, hogy egyáltalán nem kötelességünk eltartani a sógoromat és a családját, netán lakást bérelni nekik. Szeretném rögtön tisztázni veletek, hogy annak a háromszobás lakásnak tulajdonosa vagyok, ahol élünk. Ezt a lakást még az esküvőnk előtt nagyon rossz állapotban vettem meg. El tudjátok képzelni, milyen lehetett: a bejárati ajtót például csak egyszerűen nekidőlni lehetett a tokjának. Nekem akkor is az volt a legfontosabb, hogy jó árban hozzájutottam, a felújításokat pedig fokozatosan elvégeztem. De most nem is erről akartam elsősorban beszélni.
Amikor megismertem a férjemet, már két szobában rendbe tettem a dolgokat, és pár bútor is volt már bent. Tulajdonképpen a lakás már egész lakályos volt.
A férjem jóképű, magas férfi volt, aki albérletben lakott. Néhány hónappal a megismerkedésünk után hozzám költözött. Házasságkötésünk után az egyik szobából gyerekszobát alakítottunk ki, előbb kisfiúnk, majd kislányunk született.
Minden rendben ment, egészen addig, amíg egy hűvös őszi estén meg nem jelent nálunk anyósom, tele könnyekkel, bőröndökkel:
Maradhatok nálatok egy ideig? A fiam egy lányt hozott az otthonomba. Remélem, minden rendben lesz köztük, talán ő lesz a felesége, és együtt öregszenek meg… Nem maradok sokáig, besegítek nektek: elhozom a gyerekeket az óvodából és az iskolából, főzök rájuk. Nincs senkim rajtatok kívül!
Sírt, hát beengedtük és megkapta a legnagyobb szobát. A férjem anyja már régen nyugdíjas volt. Ahogy ígérte, vigyázott a gyerekekre, de a saját lakásába nem ment vissza, mert a legkisebb fia ott rakta rendbe az életét. A sógorom a volt feleségével és két gyerekkel élt abban az egyszobás lakásban, amely anyósomé volt egy gyerek közös, egy a feleségé volt a házasság előtt.
Évekkel korábban a sógorom még középiskolásként gyorsan megnősült: a szülei eladták a saját lakásukat, a befolyt forintból egy garzont vettek maguknak, és egy kétszobásat a fiuknak. Később apósom megbetegedett, majd elhunyt.
A sógorom és első felesége két gyereket neveltek, de végül elváltak. A lakást az exfeleségénél hagyta, aki új férjével és immár három gyerekkel lakik ott. A válás után a sógorom anyjához költözött vissza.
Anya, hadd lakjak itt egy darabig mondta. Most szabad vagyok, tele vagyok tervekkel! Találni fogok egy lakást, de most így tudom csak megoldani
Aztán idővel új barátnőt hozott magával anyósom lakásába. Anyósom a hétvégéken a sógorom mindkét házasságából származó gyerekeit hordta át hozzánk nálunk mindig ilyen zsivajgó forgatag uralkodott.
Egy év után közöltük anyósommal, hogy ideje megoldania a saját lakásügyét. Akkor megint sírni és hisztériázni kezdett.
Kénytelen voltam a sógorommal leülni beszélgetni, hogy ideje elhagynia az anyja lakását. Ő azonban kijelentette, hogy sok a gyereke, kevés a pénze, ezért nem tud albérletet fizetni. Mit csináljak ilyenkor?
Az utóbbi időben nagyon megromlott a kapcsolatom a férjem anyjával. Munkából hazajönni sem volt már kedvem. Elhatároztam, hogy beszélek a férjemmel: oldja meg anyja lakásgondját, vagy elválok.
A férjem teljesen megdöbbent a szavaimon, azt sem tudta, mi tévő legyen az utcára mégsem teheti ki az anyját.
Mondtam neki, hogy anyósa béreljen egy garzonlakást, szerencsére akad rá pénzünk. Anyós azonban hallani sem akart arról, hogy neki kellene albérletben laknia. Azt mondta, inkább költözzünk ki egy kétszobás lakást a sógoromnak és családjának, ő pedig visszatér az otthonába.
Ezt pimaszságnak éreztem, és közöltem: ha egy héten belül nem költözik ki, kidobom a holmiját az ajtó elé. Milyen más lehetőségem van?
Nem hiszem, hogy kötelességünk eltartani a sógorom családját pláne nem lakást biztosítani nekik. Érdemes mindannyiunknak elgondolkodni: akármilyen nehéz is néha nemet mondani szeretteinknek, néha muszáj határokat húznunk, hiszen a saját boldogságunk és családunk nyugalma legalább ennyire fontos.
