Kopogtak az ajtón. Kinyitottam, és ott állt a anyósom, átázottan, könnyes szemmel: kiderült, a szerető minden fillért elvitt tőlük.
Tizenöt éve házasodtunk össze Viktorral. Akkor anyja világossá tette, hogy soha nem leszünk barátnők. Elfogadtam. Éltük a szerelmünket, de a gyerekek sokáig nem jöttek. Tíz év várakozás, remény és imádkozás Aztán megáldott minket az élet: először Péter, majd Lilla született meg.
Az élet nem bánt velünk rosszul. Viktor karriert futott be egy nagy cégnél. Én otthon maradtam a gyerekekkel, szülei szabadságra mentem, és teljes szívvel a családnak szenteltem magam. Anyám messze élt, másik városban, így segítségre nem számíthattam. És anyós? Nos, tizenöt év alatt sem változott hozzám a viszonya. Számára mindig csak egy vadász a vagyonért voltam, aki lenyúlta a fiát. Az ő álmában Viktornak azt a rendes lányt kellett volna elvennie, akit ő kiválasztott. De Viktor engem választott.
Éltünk, neveltük a gyerekeinket, én meg próbáltam nem foglalkozni a jeges tekinteteivel. Aztán egy napon mindez összeomlott.
Minden részletében emlékszem arra a napra. Épp hazajöttünk a sétából, a gyerekek a hallban cipőiket vetették le, én pedig a konyhába mentem, hogy vizet tegyek fel. Észrevettem egy papírt a bejárati asztalkán. Már ahogy közeledtem, hideg futott végig a hátamon. A ház furcsán üres volt. Viktor dolgai eltűntek.
A papíron, kaparós betűkkel, ezt írta:
*Bocsáss meg. Megtörtént, másba szerettem. Ne keress. Erős vagy, meg fogod oldani. Ez a legjobb mindenkinek.*
A telefonja ki volt kapcsolva. Sem hívás, sem üzenet. Egyszerűen eltűnt. Egyedül hagyott két kicsi gyerekkel a karomban.
Nem tudtam, hol van, ki az a más. Kétségbeesetten felhívtam anyóst. Valami magyarázatra, vigaszra számítottam. Ehelyett ezt hallottam:
Minden a te hibád! Hangja örömtől csillogott. Mindig tudtam, hogy így végzed. Megérdemled.
Nem találtam szavakat. Mit követtem el? Miért utálnak ennyire? De nem volt időm hibáztatni magam a gyerekekkel és alig valami pénzzel maradtam. Viktor egy fillért sem hagyott.
Nem dolgozhattam nem volt, akinél a gyerekeket hagytam volna. Aztán eszembe jutott egy régi mellékállás, egyetemi dolgozatok javítása. Így küzdöttünk tovább. Minden nap a kenyérért vívtunk harcot. Hat hónap semmi jel Viktortól.
Egy őszi estén, amíg a gyerekeket ágyba tettem, erős kopogás hallatszott. Ki lehet ilyenkor? Szomszédok?
Kinyitottam az ajtót és majdnem hátraestem.
Anyós volt. Összetörten, ázottan, könnyes arccal.
Been
