Szültem neked egy fiút, de semmit sem kérünk tőled – hívta fel a szerető Laci szomorúan nézett Lerára. – Igen, jól hallottad. Lera, fél éve volt valakim… Néhányszor találkoztunk, csak egy kis kaland volt. És most szült nekem egy fiút. Nemrég… Lera szédülni kezdett. Ez aztán a hír! A hűséges, szerető férje máshol gyereket csinált magának! Alig fogta fel, mit mondott Laci. Pár percig próbálta értelmezni férje szavait. Férje ott ült vele szemben. Vállai lecsüggesztve, kezei összeszorítva a térdei között. Egész kicsinek tűnt, mintha kiszippantották volna belőle az életet. – Egy fiú, tehát – ismételte Lera. – Neked, házas embernek, született egy fiad. Ráadásul nem a feleségedtől. Nem tőlem… – Lera, esküszöm, nem tudtam. Tényleg. – Nem tudtad, hogyan lesznek a gyerekek? Negyven vagy, Laci. – Nem gondoltam, hogy ő… hogy azt választja, hogy megszüli. Már szakítottunk, visszament a férjéhez. Azt hittem, ott minden rendben. Aztán tegnap csörgött: „Fiad született. Három-húsz gramm, egészséges.” És letette. Lera felállt. Alig tartották a lábai, mint aki most futotta a maratont. Ősz tombolt a fákon túl. Lera óhatatlanul belefeledkezett a látványba – tényleg szép volt… – És most hogyan tovább? – kérdezte hátat fordítva. – Nem tudom. – Ez tényleg a családfő válasza. Nem tudom. Hirtelen megfordult. – Elmész hozzájuk? Megnézni? Laci ijedten, szégyenkezőn pillantott a feleségére. – Lera, megírta a kórház címét, mondta, hogy holnapután jönnek ki. Tényállás, idézem: „Akarod – gyere, nem akarod – ne. Semmit sem kérek tőled.” Büszke… Nem kell neki semmi tőlem… – Nem kell semmi – ismételte Lera. – Szép egyszerűség. Az előszobában becsapódott az ajtó – a nagyobbak hazaértek. Lera azonnal felvett egy mosolyt. Ebben profi volt – évek az üzleti életben megtanították tartani a frontot, még akkor is, amikor minden veszve van. A konyhába bekukkantott a nagyobbik – magas, széles vállú, húszéves fiú. – Sziasztok! Mi ez a búskomor hangulat? Anya, van kaja? Edzés után éhen halunk. – A hűtőben van valami, melegítsétek meg – vágta Lera oda. – Apu, megígérted, ránézel a kocsi karburátorára – a kisebbik fiú hátba veregette az apját. Lera nézte a jelenetet, a szíve összeszorult, alig bírta a légzést. Ők hívják őt apának. A vérszerinti apjuk rég eltűnt, alig-alig bíbelődött gyerektartással és néha egy-egy képeslappal. Laci nevelte fel őket. Vezetni tanított, sebeket kötözött, szülőire ment, bajokat oldott meg az iskolában. Ő volt az apjuk. Az igazi. Laci fölerőltette az arcára a mosolyt: – Megnézem, Sanyi. Később. Most hagyjatok beszélgetni anyával. A fiúk elmentek, tányérzörgéssel. – Szeretnek téged – mondta halkan Lera. – És te… – Ne folytasd! Én is szeretem őket. Az én fiaim. Nem megyek el innen. Elmondtam rögtön – csak egy elborulás volt. Egy hiba. Vele… tényleg nem volt semmi komoly. Csak egy kaland! – Egy kaland, aminek most pelenkázás a vége… Ekkor berontott a hatéves kislányuk, Mesi. Lera páncélját ekkor törte át valami. A gyerek apja ölébe ugrott lendületből. – Apuci! Miért vagy szomorú? Anya leszidott? Laci átölelte, orrát a kislány szőke hajába fúrta. Mesiért élt. Lera tudta: ha róla van szó, Laci bármire képes. Ez az abszolút, őrült apai szeretet. – Nem, tündérem. Csak felnőttes dolgokról beszélgettünk. Menj, kapcsolj mesét, mindjárt megyek. Mesi elszökkent, csend lett. – Érzed, hogy minden megváltozik? – kérdezte Lera. Visszaült az asztalhoz. – Nem megyek el, Lera. Szeretlek téged, a gyerekeket… Nem bírok ki nélkületek… – Ez csak szó, Laci. A tény: van egy fiad. Most született. Neki is kell egy apa. Az a nő… most mondja, hogy nem kell semmi. Ez vagy hormon, vagy eufória, vagy simán rafinéria. Egy hónap – félév, a gyerek beteg lesz, nő, kell a pénz. Aztán hívni fog: „Laci, nincs télikabátunk.” Vagy: „Laci, orvosra lenne szükségünk.” És te mész. Ismerlek. Jólelkű vagy, lelkiismeretes. Laci hallgatott. – És a pénz, Laci? – Lera halkan mondta. – Honnan fogod előteremteni? Férje összerezzent – oda ütött, ahol a legjobban fájt. Két éve összedőlt a vállalkozása, a tartozásokat Lera pénzéből törlesztették. Most is dolgozgat, hajt, de amit keres, az semmi ahhoz képest, amit Lera biztosít. Ház, kocsik, utazás, gyerekek tanulása… mind mind Lera biztosítja. Még saját bankkártyája sincs, mindent a végrehajtók zároltak, készpénzzel meg Lera számlájáról bankkártyával intéz mindent. – Találok majd – morgott vissza. – Hol? Elmenj éjszaka taxizni? Vagy a zsebdobozomból kiveszed és abból segíted azt a családot? Érted ennek az abszurditását? Én tartom el a családot, te pedig az én pénzemből támogatod a szeretőt és a fattyat? – Ő nem egy szerető! – vágott vissza Laci. – Mindent lezártunk már fél éve! – Egy gyerek jobban összeköt, mint a papíroson lévő pecsét. Óvodába mész? A kérdés a levegőben lógott. Laci a kezébe temette az arcát. – Nem tudom, Lera. Emberileg… illene. Hisz’ a gyerek semmiről nem tehet. – Emberileg – mosolygott fanyarul Lera. – És velem, Mesivel, a fiúkkal emberileg mi lesz? Kimész, meglátod azt a batyut. Felveszed. Ennyi volt. És megindulsz. Ismerlek, nagyon is. Szentimentális vagy. Átjársz majd. Először hetente, aztán hetente kétszer, aztán hétvégén is. Hazudsz, hogy munka van, mi pedig csak várunk. Lera odaállt a csaphoz. Megnyitotta, nézte a vizet, majd elzárta. – Ő nyolc évvel fiatalabb, Laci. Harminckettő. Fiadat szülte. A sajátodat, a véredét. Nekem a fiaim nem tőled vannak, akárhogy felnevelted őket. De ott, ott a véred. Azt hiszed, ez nem számít? – Ne beszélj butaságokat. Azok a fiúk az enyéim, én neveltem őket. – Ne mondd már! Minden férfinak kell egy örökös. Igaziból. – Ott van Mesike! – Mesi kislány… Laci felugrott. – Elég! Miért űzöl el idő előtt? Megmondtam: maradok. De teljesen érzéketlen sem lehetek. Ott egy ember született. Sajátom is. Elcsesztem, minden szempontból hibáztam. Akarod – elmegyek. Most összepakolok és megyek. Anya, kollégium, akármi. De zsarolni ne próbálj! Lera lemerevedett, hirtelen nagyon megijedt. Ha most mondja, hogy „menj”, elmegy. Büszke. Bolond, de büszke. Elmegy semmibe, pénz, lakás nélkül, és tényleg a másikhoz vágódik oda. Ott majd hősként fogadják, apaként, mindegy, hogy szegény, de legalább igazi. Akkor meg örökre elveszti. Nem akarta elveszíteni. A fájdalom, a sértettség ellenére szerette őt. A gyerekek is szerették. Rombolni könnyű, egy perc alatt utcára lehet tenni. De ki akar élni abban a házban, ahol minden sarok rá emlékeztet? – Ülj le – mondta csendben. – Senki sem űz el. Laci még egy pillanatig csak állt, aztán leült. – Bocsáss meg, Lera. Hülye voltam… – Hülye – értett egyet Lera. – De a MI hülyénk… Az este valami ködben múlt el. Lera Mesivel tanult, munkát ellenőrzött, de minden másutt járt fejben. Elképzelte azt a nőt. Vajon milyen? Biztosan csinos, fiatal. Talán most is nézi a babát, azt gondolja, nyert. Nem kell neki semmi! Persze, ez a legjobb húzás. Nem kérni, nem hisztizni, csak szó nélkül közölni: tessék, itt a fiad, mi boldogulunk magunk is. Ez biztosan érzékenyen érinti a férfi hiúságot. Rögtön meg akarja mutatni, milyen hős. Laci forgolódott, sóhajtozott, csak félálomban aludt, Lera tágra nyílt szemmel bámulta a sötétet. Nézz rá, negyvenöt éves, szép, ápolt, sikeres – mégis, közeleg az öregedés. Ott meg – fiatalság… *** Reggel még rosszabb volt – Lera képtelen volt összeszedni magát. A fiúk gyorsan reggeliztek, mentek a dolgukra, Mesi viszont hirtelen hisztizni kezdett. – Apa, fond össze a hajam! – követelte. – Anya mindig rosszul fonja. Laci elővette a fésűt. Nagy keze, ami hozzá van szokva a kormányhoz, kalapácshoz, óvatosan simogatta végig a vékony szőke tincseket. Gondosan fonta, kinyújtott nyelvvel a koncentrációtól. Lera kávézott és nézte. Itt van, a férje. Meleg, otthonos, igazi. De valahol máshol van egy másik gyerek, akinek ugyanolyan joga lenne hozzá! Hogy lehet ezt elbírni? – Laci – mondta, mikor Mesi elment öltözni. – Ezt most tényleg meg kell beszélnünk. Férje félretette a fésűt. – Egész éjjel ezen gondolkodtam. – És? – Nem megyek ki a kórházba. Lera belül összeszorult, de semmit nem mutatott. – Miért nem? – Mert ha elmegyek, reményt adok neki, magamnak, annak a gyereknek. Nem tudok két család közt apa lenni. Nem akarom, Lera! Nem akarok hazudni neked, nem akarok Mesitől, a fiúktól időt lopni. Tizenegy éve nálad vagyok. Te vagy a feleségem, itt van a családom. – És az a kisfiú? – Lera maga is meglepődött a kérdésén. – Pénzzel segítek majd. Hivatalosan, gyerektartás, folyószámlára. De oda nem megyek… Jobb, ha nem ismer meg, mintha hiába várna hétvégénként. Miközben én csak az órát nézném, és haza akarnék menni. A valódi családomhoz. Így becsületesebb. Lera hallgatott. Forgatta a gyűrűt az ujján. – Biztos vagy benne? Mi lesz, ha megbánod? – Biztos lesz, hogy hiányozni fog, gondolni fogok rá. De ha elkezdenék oda járni, titeket veszítenélek el. Érzem. Erős vagy, Lera, de nem vagy kőből. Elkezdnél gyűlölni. Nem akarom, hogy gyűlölj. Bocsánat, túl kuszán mondom… Férje hátulról odalépett, a vállára tette a kezét. – Nincs más élet, Lera. Te vagy, a gyerekek vagytok nekem. A többi… az a butaságom ára. Majd fizetek, pénzzel. Csak pénzzel. Időt, gondoskodást, figyelmet nem tudok adni annak a kisfiúnak… Lera rátette a kezét az övére. – Pénzzel, ugye? – fanyarul elmosolyodott. – Keresni fogok. Megszakadok, de keresek. És tőled egy fillért sem kérek ehhez. Ez az én dolgom, Lera. Lera megnyugodott. Talán nem volt tökéletes döntés, de pontosan erre várt. Nem akarta megosztani a férjét senkivel. Nem érdekelte, mit érez az a másik nő. Férjes férfitól szült? Az ő baja. *** Laci végül nem ment ki a kórházba. A szerető utána hívogatta, kiabált, átkozódott, miért nem jött el. Laci világosan közölte: kizárólag anyagi támogatásra számíthat, személyes találkozásra soha. A nő letette, azóta fél éve nem jelentkezett és elérhetetlen. Lera számára ez a lehető legjobb befejezés.

Gyereket szültem neked, de semmit nem akarok tőled szólt oda a telefonba Zsuzsanna.

Ádám úgy nézett Ágira, mint egy összetört kutya.
Igen, jól hallottad. Ági, fél éve volt valakim.
Csak párszor találkoztunk, puszta kaland volt.
És most szült nekem egy fiút. Nemrég

Ági fejében forogni kezdett a világ. Micsoda hír ez
Az ő hűséges, szerető férje egy másik nőnek lett az apja?
Alig bírta felfogni a szavak jelentését.

Pár percig próbálta összerakni, mit akar ezzel mondani a férje.

Ott ült vele szemben vállait lehajtotta, ujjai összekulcsolva a térdei között.

Összementnek tűnt, mintha minden levegőt kiszívtak volna belőle.

Tehát, egy fiú ismételte Ági. Neked, nős férfinak, született egy fiad.
És nem tőlem hanem tőle

Ági, nem tudtam. Esküszöm neked.

Nem tudtad, hogyan lesznek a gyerekek? Negyven vagy, Ádám!

Nem tudtam, hogy ő hogy megszüli.

Mi már rég szakítottunk, visszament a férjéhez.

Azt hittem, minden rendben ott.

Aztán tegnap csörög a telefon. Fiad született. 3,2 kg. Egészséges.

Letette.

Ági felállt. A lábai alig tartottak, a térdei remegtek, mintha maratont futott volna.

Kint tombolt az őszi eső.

Ági akarva-akaratlan bámult ki az ablakon gyönyörű volt a táj

És most mi lesz? kérdezte végül, háttal állva.

Nem tudom.

Remek válasz egy családfőtől Nem tudom

Hirtelen visszafordult.

Odamész? Megnézed?

Ádám félve pillantott fel feleségére.

Ági, megírta a kórház címét, azt mondta, holnapután engedik haza.

Azt mondta:

Jössz, ha akarsz, ha nem, nem. Nem kérek tőled semmit.

Büszke

Nem kell neki semmi tőlem

Semmit sem kér visszhangozta Ági. Lám, szent egyszerűség

Kint a folyosón csapódott a bejárati ajtó hazaértek a nagyok.

Ági rögtön mosolyt vett fel.

Évek az üzleti életben, megtanult hideg fejjel viselkedni, még akkor is, ha épp minden összeomlik.

Az ajtóban feltűnt a nagyobbik fia húsz éves, magas, széles vállú fiú.

Hé, sziasztok! Mi ez a komor hangulat?

Anyu, van valami ennivaló? Kaja után vagyunk, farkaséhesek.

Hűtőben van egy kis töltött káposzta, melegítsétek meg szólt oda Ági.

Apu, megígérted, hogy megnézed a Ladámat, mi van a karburátorral szólt a kisebbik fiú, vállon veregetve Ádámot.

Ági nézte őket, belesajdult a szíve.
Ők apának hívják. Igazi apjuk ködbe veszett évekkel ezelőtt, csak a gyerektartás és néha egy-egy képeslap maradt utána.

Ádám nevelte őket. Megtanította vezetni, ápolta sebes térdüket, járt szülői értekezletekre, segített mindenben.

Ő volt az apjuk. Az igazi.

Ádám erőltetett egy mosolyt:

Megnézem, Sanyi, később. Most beszélnem kell anyátokkal.

A fiúk elmentek, csörömpöltek a tányérokkal.

Szeretnek téged mondta halkan Ági. És te

Ági, fejezd be. Én is szeretem őket. Az én fiaim. Nem megyek el sehova.

Először is rögtön elmondtam folytatta Ádám ez egyszeri butaság volt.

Nem jelentett semmit.

Csak szenvedély

Csak szenvedély Ennek az eredményét most majd pelenkázni kell.

Bemaradt a konyhába a hatéves Kincső. Most szakadt meg a páncél Ági lelkén. A kislány egy lendülettel apja ölébe ugrott.

Apuci! Miért vagy szomorú? Anya leszidott?

Ádám magához szorította, fejét a szőke fej búbjába temette.

Érte élt.

Ági tudta: Kincsőért ölni is képes lenne. Ez az apai szeretet teljes, őrült és feltétlen.

Nem, hercegnő. Felnőtt dolgokról beszélgetünk. Kapcsold be a mesét, mindjárt megyek.

Ahogy Kincső kiszaladt, újra csend telepedett a konyhára.

Látod, minden megváltozik szólalt meg Ági.

Leült vissza az asztalhoz.

Nem megyek el, Ági. Szeretlek, szeretem a gyerekeket Nem lennék meg nélkületek…

Ezek csak szavak, Ádám. A tény az: most van ott egy fiad. Neki is apára lesz szüksége.

Az a nő most azt mondja, nem akar semmit.

Hormonzavar, boldogság vagy valami hátsó szándék.

Pár hónap múlva, ha a gyerek beteg, nő, pénz kell majd.

Akkor hívni fog: Ádám, nincs téli overálunk.

Vagy: Ádám, orvoshoz kell mennünk.

Te pedig mész. Mert te ilyen vagy. Lelkiismeretes

Ádám hallgatott.

És a pénz, Ádám? halkította le a hangját Ági. Honnan?

Mintha arcul ütötték volna Ági a legfájóbb pontra tapintott.

Az ő vállalkozása két éve bedőlt, a tartozásokat Ági fizette ki.

Most persze dolgozik, tesz-vesz, keresget, de filléreket visz csak haza ahhoz képest, amit Ági keres.

Lakás, autók, nyaralás, a fiúk egyeteme mind az ő nyakán.

Normális bankkártyája sincs már, minden le van tiltva, Ági számlájához csatolt kártyával, vagy készpénzzel gazdálkodik.

Szerzek morogta Ádám.

Hogy? Éjszaka fogsz taxizni? Vagy a komódból veszed ki a pénzt, hogy a másik családot is eltartsd?

Fel tudod fogni ezt az abszurdumot? Én tartom el a családot, s te az én pénzemen tartod el a szeretőd gyerekét?

Ő nem szerető! vágott közbe Ádám. Minden véget ért már fél éve!

A gyerek jobban összeköti az embereket, mint egy pecsét az anyakönyvben.

Elmész a hazaadására?

A kérdés ott lógott a levegőben. Ádám az arcát a kezébe temette.

Nem tudom, Ági. Emberileg kéne. A gyerek nem tehet róla.

Emberileg gúnyolódott Ági. És velem, Kincsővel, a fiúkkal? Velünk mi lesz?

Odamész, meglátod a kis csomagot. Felveszed. És vége

Ismerlek, ellágyulsz, ott fogsz lenni egyre többször, eleinte hetente, aztán kétszer, aztán minden hétvégén.

Lesz az a dumád, hogy túlórázol. Mi meg itt ülünk és várunk.

Ági felállt, a csaphoz ment, megnyitotta a vizet, bámulta, majd elzárta.

Nyolc évvel fiatalabb nálam, Ádám. Harminckettő, szült neked vér szerinti fiút.

A fiúk nem tőled vannak, bár te nevelted fel őket. De ott a tied.

Szerinted ez nem számít semmit?

Hülyeségeket beszélsz. A fiúk az enyémek, én nevelem őket.

Ugyan már! Egy pasinak mindig kell egy vér szerinti örökös.

Itt van Kincső!

Kincső lány

Ádám felpattant.

Elég! Miért én legyek bűnbak? Megmondtam én maradok a családban. De teljesen érzéketlen sem lehetek.

Ott született egy élő ember. Az enyém, igen.

Mindenkivel szemben bűnös vagyok.

Akarod, hogy menjek el? Összepakolok most azonnal.

Anyámhoz költözök, albérletbe, mindegy. De ne zsarolj!

Ági megdermedt. Félelmetes volt a hirtelen csend.

Ha azt mondaná: Menj el, el is menne.

Büszke. Ostoba, de büszke. Elmenne, pénz és lakás nélkül, és egészen biztosan ahhoz a nőhöz sodródna.

Ott örömmel várnák, hősként, apaként, szegényen is, de saját vérként. És akkor el is veszítené végleg.

Pedig nem akarta elveszíteni. Minden sértettség, csalódás ellenére szerette. S a gyerekek is szerették.

Elzavarni könnyű. De mi lesz utána abban a csendes, üres lakásban? Ahol minden a férjére emlékeztet?

Ülj le mondta halkan. Senki nem zavar el.

Ádám még egy pillanatig állt, majd visszaült.

Ági, bocsáss meg Hülye voltam

Hülye bólintott Ági. De a mi hülyénk

Az este tompa, ködös tétlenségben telt el.

Ági leckét írt Kincsővel, átnézte a munkát, de fejben mindvégig messze járt.

Gondolatban elképzelte a másik nőt. Vajon szép? Biztos fiatalabb, vonzóbb.

Talán éppen most nézi a kisbabát, és azt hiszi, győzött.

Csak mondja, hogy nem kér semmit! Nyilván, ez a legjobb stratégia.

Nem követelni, nem hisztizni. Hanem csak megmutatni: itt van, fiad van, mi büszkék vagyunk, egyedül boldogulunk.

Ez minden férfi egóján fogást talál. Hőssé akar válni.

Ádám forgolódott, sóhajtozott, szakaszosan aludt, de Ági nyitott szemmel bámulta a sötétséget.

Negyvenöt éves, szép, ápolt, sikeres, de az idő nem kegyelmez.

S a túloldalon ott a fiatalság

***

Reggel még borzasztóbb volt Ági képtelen volt magához térni.

A fiúk gyorsan ettek, mentek a dolgukra, Kincső váratlanul makacs lett.

Apu, fond be a hajam! követelte. Anya mindig ferdén csinálja.

Ádám elővette a fésűt. A nagy kezei, amelyek úgy hozzászoktak a kormányhoz, kalapácshoz, most óvatosan bontogatták a gyerekhajat.

Gondosan, nagy koncentrációval fonta, nyelvét kidugta igyekezetében.

Ági kávét ivott, nézte őket.

Ott volt előtte az ő férje. Meleg, családi, az övé. És máshol egy másik gyerek, akinek ugyanilyen joga van hozzá.

Hogy lehet ezt kibírni?

Ádám, szólalt meg, mikor Kincső már öltözni ment. El kell döntenünk. Most.

Letette a fésűt.

Egész éjjel ezen járattam az agyam.

És?

Nem megyek el a kiíratásra.

Ági szíve összeszorult, de nem mutatta.

Miért?

Mert ha elmegyek, reményt adok neki, magamnak és annak a gyereknek.

Nem tudok két család apja lenni. Nem akarom, Ági! Nem akarok hazudni neked, nem akarom Kincsőtől, a fiúktól elvenni az időt.

Én tizenegy éve döntöttem. Te vagy a feleségem, itt a családom.

És az a fiú? meglepte Ágit a saját kérdése.

Anyagilag segíteni fogok. Hivatalosan, gyerektartással, vagy külön számlával.

De látogatni nem. Jobb, ha úgy nő fel, hogy nem ismer. Mintha minden hétvégén várná az apját, aki közben csak azt nézi, mikor mehet haza, a valódi családjához.

Így becsületesebb.

Ági hallgatott. Jegygyűrűjét forgatta.

Biztos vagy benne? Később nem bánod meg?

Biztos. Biztos vagyok benne, hogy gondolni fogok rá, vajon hogy van. De ha oda megyek, elveszítelek titeket.

Ezért érzem te nem tűrnéd ezt sokáig. Erős vagy, Ági, de nem vasból.

Kezdenél utálni, és én nem akarom, hogy utálj.

Istenem, milyen zagyván magyarázok

Férje hátulról átölelte.

Ági, nem akarok más életet. Itt vagytok ti. A többi az az én bűnhődésem.

Kész vagyok fizetni, de csak pénzzel.

Idővel, törődéssel, figyelemmel nem tudom megosztani magam

Ági ráfektette kezét az övére.

Pénzzel, mi? mosolygott kesernyésen.

Megkeresem. Megszakadok, de meglesz. Többé, egy fillért sem kérek tőled erre.

Ez az én dolgom, Ági.

Ági megkönnyebbült.

Igen, talán nem volt szép a férje, de pontosan ezekre a mondatokra várt.

Nem akarta őt senkivel megosztani, nem érdekelte a másik nő érzése.

Az szült a házasságon kívül az ő problémája.

***

Ádám nem ment el a kiíratásra.

A szerető később rongyosra hívta a telefonját kiabált, sírt, kérdezett, miért nem jött.

Ádám őszintén megmondta: csak anyagilag számíthat rá, találkozók nem lesznek.

Zsuzsanna lecsapta a kagylót, s fél évig nem jelentkezett többé. A telefonja ki volt kapcsolva.
Ági ezt nem is bánja.

Rate article
News 24 Justall
Szültem neked egy fiút, de semmit sem kérünk tőled – hívta fel a szerető Laci szomorúan nézett Lerára. – Igen, jól hallottad. Lera, fél éve volt valakim… Néhányszor találkoztunk, csak egy kis kaland volt. És most szült nekem egy fiút. Nemrég… Lera szédülni kezdett. Ez aztán a hír! A hűséges, szerető férje máshol gyereket csinált magának! Alig fogta fel, mit mondott Laci. Pár percig próbálta értelmezni férje szavait. Férje ott ült vele szemben. Vállai lecsüggesztve, kezei összeszorítva a térdei között. Egész kicsinek tűnt, mintha kiszippantották volna belőle az életet. – Egy fiú, tehát – ismételte Lera. – Neked, házas embernek, született egy fiad. Ráadásul nem a feleségedtől. Nem tőlem… – Lera, esküszöm, nem tudtam. Tényleg. – Nem tudtad, hogyan lesznek a gyerekek? Negyven vagy, Laci. – Nem gondoltam, hogy ő… hogy azt választja, hogy megszüli. Már szakítottunk, visszament a férjéhez. Azt hittem, ott minden rendben. Aztán tegnap csörgött: „Fiad született. Három-húsz gramm, egészséges.” És letette. Lera felállt. Alig tartották a lábai, mint aki most futotta a maratont. Ősz tombolt a fákon túl. Lera óhatatlanul belefeledkezett a látványba – tényleg szép volt… – És most hogyan tovább? – kérdezte hátat fordítva. – Nem tudom. – Ez tényleg a családfő válasza. Nem tudom. Hirtelen megfordult. – Elmész hozzájuk? Megnézni? Laci ijedten, szégyenkezőn pillantott a feleségére. – Lera, megírta a kórház címét, mondta, hogy holnapután jönnek ki. Tényállás, idézem: „Akarod – gyere, nem akarod – ne. Semmit sem kérek tőled.” Büszke… Nem kell neki semmi tőlem… – Nem kell semmi – ismételte Lera. – Szép egyszerűség. Az előszobában becsapódott az ajtó – a nagyobbak hazaértek. Lera azonnal felvett egy mosolyt. Ebben profi volt – évek az üzleti életben megtanították tartani a frontot, még akkor is, amikor minden veszve van. A konyhába bekukkantott a nagyobbik – magas, széles vállú, húszéves fiú. – Sziasztok! Mi ez a búskomor hangulat? Anya, van kaja? Edzés után éhen halunk. – A hűtőben van valami, melegítsétek meg – vágta Lera oda. – Apu, megígérted, ránézel a kocsi karburátorára – a kisebbik fiú hátba veregette az apját. Lera nézte a jelenetet, a szíve összeszorult, alig bírta a légzést. Ők hívják őt apának. A vérszerinti apjuk rég eltűnt, alig-alig bíbelődött gyerektartással és néha egy-egy képeslappal. Laci nevelte fel őket. Vezetni tanított, sebeket kötözött, szülőire ment, bajokat oldott meg az iskolában. Ő volt az apjuk. Az igazi. Laci fölerőltette az arcára a mosolyt: – Megnézem, Sanyi. Később. Most hagyjatok beszélgetni anyával. A fiúk elmentek, tányérzörgéssel. – Szeretnek téged – mondta halkan Lera. – És te… – Ne folytasd! Én is szeretem őket. Az én fiaim. Nem megyek el innen. Elmondtam rögtön – csak egy elborulás volt. Egy hiba. Vele… tényleg nem volt semmi komoly. Csak egy kaland! – Egy kaland, aminek most pelenkázás a vége… Ekkor berontott a hatéves kislányuk, Mesi. Lera páncélját ekkor törte át valami. A gyerek apja ölébe ugrott lendületből. – Apuci! Miért vagy szomorú? Anya leszidott? Laci átölelte, orrát a kislány szőke hajába fúrta. Mesiért élt. Lera tudta: ha róla van szó, Laci bármire képes. Ez az abszolút, őrült apai szeretet. – Nem, tündérem. Csak felnőttes dolgokról beszélgettünk. Menj, kapcsolj mesét, mindjárt megyek. Mesi elszökkent, csend lett. – Érzed, hogy minden megváltozik? – kérdezte Lera. Visszaült az asztalhoz. – Nem megyek el, Lera. Szeretlek téged, a gyerekeket… Nem bírok ki nélkületek… – Ez csak szó, Laci. A tény: van egy fiad. Most született. Neki is kell egy apa. Az a nő… most mondja, hogy nem kell semmi. Ez vagy hormon, vagy eufória, vagy simán rafinéria. Egy hónap – félév, a gyerek beteg lesz, nő, kell a pénz. Aztán hívni fog: „Laci, nincs télikabátunk.” Vagy: „Laci, orvosra lenne szükségünk.” És te mész. Ismerlek. Jólelkű vagy, lelkiismeretes. Laci hallgatott. – És a pénz, Laci? – Lera halkan mondta. – Honnan fogod előteremteni? Férje összerezzent – oda ütött, ahol a legjobban fájt. Két éve összedőlt a vállalkozása, a tartozásokat Lera pénzéből törlesztették. Most is dolgozgat, hajt, de amit keres, az semmi ahhoz képest, amit Lera biztosít. Ház, kocsik, utazás, gyerekek tanulása… mind mind Lera biztosítja. Még saját bankkártyája sincs, mindent a végrehajtók zároltak, készpénzzel meg Lera számlájáról bankkártyával intéz mindent. – Találok majd – morgott vissza. – Hol? Elmenj éjszaka taxizni? Vagy a zsebdobozomból kiveszed és abból segíted azt a családot? Érted ennek az abszurditását? Én tartom el a családot, te pedig az én pénzemből támogatod a szeretőt és a fattyat? – Ő nem egy szerető! – vágott vissza Laci. – Mindent lezártunk már fél éve! – Egy gyerek jobban összeköt, mint a papíroson lévő pecsét. Óvodába mész? A kérdés a levegőben lógott. Laci a kezébe temette az arcát. – Nem tudom, Lera. Emberileg… illene. Hisz’ a gyerek semmiről nem tehet. – Emberileg – mosolygott fanyarul Lera. – És velem, Mesivel, a fiúkkal emberileg mi lesz? Kimész, meglátod azt a batyut. Felveszed. Ennyi volt. És megindulsz. Ismerlek, nagyon is. Szentimentális vagy. Átjársz majd. Először hetente, aztán hetente kétszer, aztán hétvégén is. Hazudsz, hogy munka van, mi pedig csak várunk. Lera odaállt a csaphoz. Megnyitotta, nézte a vizet, majd elzárta. – Ő nyolc évvel fiatalabb, Laci. Harminckettő. Fiadat szülte. A sajátodat, a véredét. Nekem a fiaim nem tőled vannak, akárhogy felnevelted őket. De ott, ott a véred. Azt hiszed, ez nem számít? – Ne beszélj butaságokat. Azok a fiúk az enyéim, én neveltem őket. – Ne mondd már! Minden férfinak kell egy örökös. Igaziból. – Ott van Mesike! – Mesi kislány… Laci felugrott. – Elég! Miért űzöl el idő előtt? Megmondtam: maradok. De teljesen érzéketlen sem lehetek. Ott egy ember született. Sajátom is. Elcsesztem, minden szempontból hibáztam. Akarod – elmegyek. Most összepakolok és megyek. Anya, kollégium, akármi. De zsarolni ne próbálj! Lera lemerevedett, hirtelen nagyon megijedt. Ha most mondja, hogy „menj”, elmegy. Büszke. Bolond, de büszke. Elmegy semmibe, pénz, lakás nélkül, és tényleg a másikhoz vágódik oda. Ott majd hősként fogadják, apaként, mindegy, hogy szegény, de legalább igazi. Akkor meg örökre elveszti. Nem akarta elveszíteni. A fájdalom, a sértettség ellenére szerette őt. A gyerekek is szerették. Rombolni könnyű, egy perc alatt utcára lehet tenni. De ki akar élni abban a házban, ahol minden sarok rá emlékeztet? – Ülj le – mondta csendben. – Senki sem űz el. Laci még egy pillanatig csak állt, aztán leült. – Bocsáss meg, Lera. Hülye voltam… – Hülye – értett egyet Lera. – De a MI hülyénk… Az este valami ködben múlt el. Lera Mesivel tanult, munkát ellenőrzött, de minden másutt járt fejben. Elképzelte azt a nőt. Vajon milyen? Biztosan csinos, fiatal. Talán most is nézi a babát, azt gondolja, nyert. Nem kell neki semmi! Persze, ez a legjobb húzás. Nem kérni, nem hisztizni, csak szó nélkül közölni: tessék, itt a fiad, mi boldogulunk magunk is. Ez biztosan érzékenyen érinti a férfi hiúságot. Rögtön meg akarja mutatni, milyen hős. Laci forgolódott, sóhajtozott, csak félálomban aludt, Lera tágra nyílt szemmel bámulta a sötétet. Nézz rá, negyvenöt éves, szép, ápolt, sikeres – mégis, közeleg az öregedés. Ott meg – fiatalság… *** Reggel még rosszabb volt – Lera képtelen volt összeszedni magát. A fiúk gyorsan reggeliztek, mentek a dolgukra, Mesi viszont hirtelen hisztizni kezdett. – Apa, fond össze a hajam! – követelte. – Anya mindig rosszul fonja. Laci elővette a fésűt. Nagy keze, ami hozzá van szokva a kormányhoz, kalapácshoz, óvatosan simogatta végig a vékony szőke tincseket. Gondosan fonta, kinyújtott nyelvvel a koncentrációtól. Lera kávézott és nézte. Itt van, a férje. Meleg, otthonos, igazi. De valahol máshol van egy másik gyerek, akinek ugyanolyan joga lenne hozzá! Hogy lehet ezt elbírni? – Laci – mondta, mikor Mesi elment öltözni. – Ezt most tényleg meg kell beszélnünk. Férje félretette a fésűt. – Egész éjjel ezen gondolkodtam. – És? – Nem megyek ki a kórházba. Lera belül összeszorult, de semmit nem mutatott. – Miért nem? – Mert ha elmegyek, reményt adok neki, magamnak, annak a gyereknek. Nem tudok két család közt apa lenni. Nem akarom, Lera! Nem akarok hazudni neked, nem akarok Mesitől, a fiúktól időt lopni. Tizenegy éve nálad vagyok. Te vagy a feleségem, itt van a családom. – És az a kisfiú? – Lera maga is meglepődött a kérdésén. – Pénzzel segítek majd. Hivatalosan, gyerektartás, folyószámlára. De oda nem megyek… Jobb, ha nem ismer meg, mintha hiába várna hétvégénként. Miközben én csak az órát nézném, és haza akarnék menni. A valódi családomhoz. Így becsületesebb. Lera hallgatott. Forgatta a gyűrűt az ujján. – Biztos vagy benne? Mi lesz, ha megbánod? – Biztos lesz, hogy hiányozni fog, gondolni fogok rá. De ha elkezdenék oda járni, titeket veszítenélek el. Érzem. Erős vagy, Lera, de nem vagy kőből. Elkezdnél gyűlölni. Nem akarom, hogy gyűlölj. Bocsánat, túl kuszán mondom… Férje hátulról odalépett, a vállára tette a kezét. – Nincs más élet, Lera. Te vagy, a gyerekek vagytok nekem. A többi… az a butaságom ára. Majd fizetek, pénzzel. Csak pénzzel. Időt, gondoskodást, figyelmet nem tudok adni annak a kisfiúnak… Lera rátette a kezét az övére. – Pénzzel, ugye? – fanyarul elmosolyodott. – Keresni fogok. Megszakadok, de keresek. És tőled egy fillért sem kérek ehhez. Ez az én dolgom, Lera. Lera megnyugodott. Talán nem volt tökéletes döntés, de pontosan erre várt. Nem akarta megosztani a férjét senkivel. Nem érdekelte, mit érez az a másik nő. Férjes férfitól szült? Az ő baja. *** Laci végül nem ment ki a kórházba. A szerető utána hívogatta, kiabált, átkozódott, miért nem jött el. Laci világosan közölte: kizárólag anyagi támogatásra számíthat, személyes találkozásra soha. A nő letette, azóta fél éve nem jelentkezett és elérhetetlen. Lera számára ez a lehető legjobb befejezés.