Katalin Nagy vagyok, két alkalommal vállaltam béranyaságot, és most már úgy élünk, mintha a forint maga lenne a jósló: elég lesz ahhoz, hogy jól járjunk.
Tizennyolc évesen szültük meg első lányunkat, Rékát. Ahogy könnyedén jött a szülés, rájöttem, hogy a kórházban lévő fehér falak nem olyan ijesztőek, mint ahogy a filmekben festik. Akkor már a béranyaság is közismertté vált, így a gondolataim között ott motoszkált.
Családunk nem volt épp a Magyarország legmagasabb pontján. Anyám, Ilona, és három lányunk Réka, Zsófia, és én csak nehezen tudtunk kibírni a pénzügyi szűkölködést. Tizenhét évesen házasodtam István Szabóval, és a kiscsaládunk szinte csak a csuporban maradt: sehova sem voltunk hajlandók kölcsönkérni a szomszédtól. István nem volt lelkes a béranyaság ötletére, pedig úgy tűnt, talán ez lehetne a kiutak a pénzproblémákról.
Néhány évvel később jött a második gyermek, de a helyzet még rosszabbra fordult, és a férjem elhagyta a családot, mert már nem bírta a mindennapi küzdelmeket. Így maradtam két kicsi lánnyal egyedül. Szerencsére anyám és a nővérem, Éva, mindent megtettek: munka után gondoskodtak a kislányokról, de a bankszámlánk továbbra is üres maradt. Ekkor eldöntöttem, hogy végre megvalósítom azt az álmot, ami évek óta a fejemben kavarogott.
A béranyaságra a szomszédos országban, Prágában vállaltam be. Egy prágai ügynökségnél jelentkeztem, és több alkalommal próbáltuk beültetni az embriót, de egyik sem hozott eredményt. Az utolsó próbálkozás egy vetéléshez vezetett, ami után szívem széttört, és úgy döntöttem, feladom. Hat hónappal később viszont találtam egy hirdetést: egy csehországi klinika kedvező feltételeket ígért. Felhívtam, mondtam, ez egy esély, ha megállja a helyét, jó lesz, ha nem, hát azt a sors eldönti.
Ezúttal minden úgy sült el, ahogy akartam. Tizenkét hónapig élünk egy szép, új épületben, a lányokkal egy tágas lakásban, ahol a leendő szülők, egy helyi magyar család, nem spóroltak: finom kolbászokkal, friss tejjel és csokoládéval leptek meg minket, játékokat vásároltak a kicsiknek, és még mozijegyeket is fizettek a Duna-parti moziba, valamint egy belépőt a Budapest Állatkertbe. Kilenc hónap múlva egy egészséges, rózsaszín bőrtől csillogó fiút hoztam a világra.
Miután a babát átadtuk, visszaköltöztünk a szülővárosunkba, a főváros peremére, ahol a béranyaság díja elegendő volt ahhoz, hogy egy kétszobás lakást vásároljunk a környéken. Egy újabb évvel ezután úgy döntöttem, hogy újra béranyát vállalok ezúttal egy kínai családnak, akiknek egyetlen gyermekükre volt szükségük.
Most egy nagyobb házban élünk, a lányok mindennel rendelkeznek, amire csak vágyhatnak: új játékok, kedvenc mesekönyvek és bőségben álló pogácsák. Néhányan talán meg is vádolnak, hogy a pénzért adtam át az anyaságot, de én csak mosolygok, mert számomra a legfontosabb, hogy a családom kényelmesen, boldogan éljen, még ha néha egy kicsit kölcsönzött úton is.
