Bocsánat – Az elengedés művészete a magyar lélekben

Megbocsátás

Született egy családban, ahol a apa nagy beosztású vezető volt, anyja otthon maradt, csak a lányával foglalkozott, vasalt a férfi öltönyeit, és készítette a savanyúkat. Kiskapolcsán éltek, miután Ilona befejezte a középiskolát, Debrecenbe költözött tanulni. Ott megismerkedett Gáborral, házasságot kötöttek, és úgy tűnt, minden rendben van: saját otthonuk, jó munka, egymásra találtak.

Az egyetlen gondjuk az volt, hogy nem tudtak gyermeket. Számos orvost felkerestek, még külföldre is utaztak, de minden szakember egyet értett: egészségi problémájuk nincs. Amikor a következő terhességi teszt ismét negatív lett, Ilona könnyekre fakadt. Mennyi idő még kell? Miért nem jönnek el a gyerekek? Ha Isten akarja, akkor megadja őket, de ha én ennyire vágyom rá, miért maradnak el.

Egy szombat délután Ilona a parkba sétált, hogy kitisztítsa a fejét. A nap ragyogott, a madarak csiripeltek, minden szép volt, de a szívében üresség ült. A padon egy idős nő etette a galambokat, akik körülötte összegyűltek és beszúroltak. Ilona leült mellé, a nő csendben átnyújtott egy zacskót a mogyoróval, és Ilona szétdobta a magvakat.

Ilona hirtelen vágyott egy beszélgetésre, elmesélte, mennyire szomorú a gyermektelenség miatt. A nagymama hallgatta, nem szakította félbe. Mondd, Ilona, vannak-e olyan emberek, akiket talán megsértettél, s sosem kérted el bocsánatodat? kérdezte. Ilona átgondolta, és azt mondta, hogy nincs ilyen.

Biztos vagy benne? Lehet, hogy valamikor az iskolában? folytatta a nő. Ilona sosem emlékezett vissza arra az időszakra; mindig csendes, szerény tanuló volt, semmi különös nem történt vele. Az osztálytársakkal a diploma után nem tartotta a kapcsolatot, nem tudta, mi lett belőlük.

Egy hirtelen szikra átvette a szívét, és a gyerekkori emlékeibe merült. Volt egy osztálytársa, Lilla, akit nagymamája nevelte, szülei kevésbé gondoskodtak róla. Lilla félénk volt, senkivel sem barátkozott, mindig egyedül maradt, a többiek áldott kifejezéssel illették. Gyakran volt a gúny tárgya, de ő sosem tiltakozott.

Néha otthoni telefonon beszélgettek, könyvekről, filmekről, házi feladatokról. Ilona a telefonon kívül sosem közelítette meg, mert nem akarta, hogy a többiek szidjanak, hogy a megszenteltet barátja. Egy nap Lilla nem iskolai egyenruhában érkezett, egy pulóverrel és szoknyával. A szünetben a szoknya cipzárja kinyílt, egy tűvel próbálta rögzíteni. Fiúk közelről figyelték, levették a tűt, a szoknya a földre esett, és nevetés tört ki. Ilona csak nézte, szomorúan, de nem tudott közbelépni, nehogy maga is kigúnyoljanak.

Lilla felkapta a szoknyát, gyorsan elhajtott, a folyó felé irányult, és beugrott a hideg vízbe. Késő ősz volt, a víz csapongott, de Lilla nem vette észre, hogy egyre inkább elájul. Egy járó férfi felkapta, takaróval fedte, és mentőt hívtak. Lillát kórházba szállították, napokig kóma állapotában volt, később gyulladást kapott a lehűlés miatt. Csak a nagymamája látogatta. Az iskolatársak csak suttogtak, hogy pszichés zavar. Ilona egy alkalommal el akart menni meglátogatni, de elfelejtette.

Lilla sosem tért vissza az iskolába, és Ilona többé sem hallott róla. Az a pillanat, amikor Lilla sorsára gondolt, volt az első alkalom, hogy Ilona szégyenkezett a saját viselkedése miatt, bár nem is bántotta őt tudatosan.

Ilona a parkban a nagymamát kereste, de már eltűnt, a galambok is elrepültek. Hazafelé menet eszébe jutott, hogy vissza kellene mennie szülővárosába, ahol született. Szülei már máshol éltek, és ott nincsenek rokonok. Másnap szabadságot kért a munkájától, elmondta a férjének, hogy a szülei kérték, menjen vissza. Szállodába lépett, majd közvetlenül Lilla házához indult.

Semmi sem változott az évek során, mintha a múltba lépett volna. Sokáig kopogott, míg végül egy öregasszony nyitott, akit látta ismerősen: Lilla nagymamája, Mária.

Ilona? Mit hoztál?
Jó napot kívánok. Szeretném látn

i Lilát, otthon van?
Hova tudna menni, ha nem otthon? Miért érkeztél?
Beszélni kellene vele, kérlek, hívd be.
Jönj be, ha már itt vagy.

Ilona belépett a szobába, ahol Lilla hátrahajolt, és egy festményt rajzolt.
Lilla, szia! Én vagyok Ilona Kovács, emlékszel még rám?
Persze, Ilona. Mit akarsz tőlem?
Szóval Ilona elmondta a szívét nyitottan, a nagymama történetét, a terhességi teszteket. Lilla lassan fordult, és Ilona egy szép, megváltozott női arcát látta.

Tudod, Ilona, minden nap a kórházban vártam rád, a folyó után, remélve, hogy feljönsz. Te meg nem is emlékeztél rám. Nem haragszom, mert sosem álltál ki helytelenül, de a kórházban magányos voltam. Amikor az orvosok azt mondták, hogy sosem leszek anyó, gondoltam, hogy te is ugyanilyen sorsra vagy ítélve, mert úgy éreztem, elhagytál. Azt kívántam, hogy te is maradj gyermek nélküli, mint én.

Ilona térdre esett.
Lillácska, bocsáss meg, olyan szégyenérzettel töltött el, hogy nem mentem utánad, nem jöttem a kórházba. Egyedül gondoltam magamra, s most a bűnhődés is eljött.

Lilla, aki sosem hordott haragot, felállította Ilonát a térdelő helyéről.
Ilona, te is bocsáss meg magadnak, én is megbocsátok. Nem tudok segíteni most, de a szívemben már nincs harag.

Megitták a teát, elbeszélgették a múltra, Ilona elhagyta a házat, megígérve, hogy gyakran hívni fogja. Szíve könnyű lett.

Három hónap után Ilona egy újabb terhességi tesztet vette, és amikor két csík jelent meg, nem hitt a szemének. Azonnal felhívta Lillát.
Megjött! kiáltotta Lilla, mert már régóta bűnösnek érezte magát Ilona gyermektelensége miatt.

Ilona aztán hívta a férjét és a szüleit, mindannyian örültek a hírnek. A terhesség könnyen telt, megszületett egy kislány, Akinka. Lillát kérték meg keresztanyjának, ő boldogan vállalta.

Aztán eszembe jut, milyen gyakran mondanak haragos emberek rossz szavakat, átkot, rossz kívánságot. A gondolatok olyanok, mint a boomerang, visszajönnek azoknak, akik kiadják őket. Ne kívánj rosszat másoknak, élj békében és harmóniában a lelkedben.

Rate article
News 24 Justall
Bocsánat – Az elengedés művészete a magyar lélekben