Régi idők emlékeiből merítve, egy történet, amely a magyar földön játszódott.
“Vagy befogadod a testvéremet a lakásodba, vagy összepakolsz és elhúzol innen!” mondta férjed hangosan.
Zsófia két órával később ért haza a munkahelyéről. Két új ügyfél jelentkezett hozzá, barátnőik ajánlására.
“Csak Önhöz szeretnénk járni, Kiss Zsófia! Maga a legjobb fodrász a városban!” ezek a szavak miatt mosolygott egész úton hazafelé.
Talán valóban eljött az idő, hogy saját szalont nyisson? Elég volt a félelemből és a “jobb idők” várásából.
Ezekkel a gondolatokkal Zsófia észrevétlenül hazaért. A lépcsőházban idegen hangokat hallott a saját lakásukból. Gyorsan kinyitotta az ajtót, és megállt a küszöbön. A folyosón egy koszos hátizsák hevert, a padlón piszkos cipők, a konyhából pedig piás lehelet áradt.
“Zsófi, felismered a rokonunkat? Gergő hazajött!” a férje kilépett a konyhából, furcsán mosolyogva.
Pál öccse a konyhai kanapén ült, maga elé bámulva. Ugyanaz a Gergő, aki négy évvel ezelőtt otthagyta a családot egy éjszakai klub táncosnője miatt.
“Szia,” a sógor még fel sem nézett.
“Anya, ki ez?” suttogta a lánya, aki éppen visszaért a táncórájáról.
“Ez a nagybátyád, Gergő, apád testvére,” Zsófia próbált nyugodt maradni. “Aligha emlékszel rá. Túl kicsi voltál, mikor elment.”
“Miért ilyen furcsa?” Boglárka halkított.
“Menj a szobádba, drágám. Később beszélünk.”
A nő bement a fürdőszobába, és elindította a csapot. Kell egy kis idő, hogy magához térjen. A tükörben egy fáradt arc nézett vissza rá. Lassan végighúzta a kezét a haján: ideje lenne lenöveszteni a gyökereket, de most más járt az eszében.
Négy évvel ezelőtt, amikor Gergő elhagyta a családot, Zsófia látta, mennyire nehezen viselte Pál. Egy hónapig nem beszélt a szüleivel, őket okolta, hogy elűzték a fiút. Aztán mintha megadta volna magát, nem említette többé Gergőt, nem válaszolt a ritka hívásaira. De most úgy tűnt, minden megváltozott.
A férje utánament a hálószobába, habozott egy pillanatot, majd halkan mondta:
“Itt fog lakni nálunk. Muszáj. Legalább egy ideig. A testvéremnek segítségre van szüksége. Gergő nagyon rosszul van. Megcsalta, szóval elváltak. A szüleihez nem mehet vissza.”
“És ezt te döntötted el? Anélkül, hogy megkérdeztél volna? Anélkül, hogy megbeszéltük volna?” Zsófia a férjéhez fordult. “Nem tartod túlzásnak?”
“Mit kellett volna megkérdeznem? A testvérem, nincs hová mennie.”
“Pál, van egy tizenéves lányunk. Láttad, milyen állapotban van? Szerinted rendben van, ha minden nap ezt a látványt kapja? Gergő”
“Pont ezért van rá szüksége, hogy segítsünk neki. A család!” Pál most először nézett a feleségébe. “Te is érted, nem hagyhatom cserben. Lehetetlen!”
“Meddig tart ez?”
“Amíg szükséges. A testvéremnek idő kell, hogy magához térjen.”
“És Boglárka? Gondoltál rá? Ebben a korban”
“Zsófi, hagyd abba!” a férje felemelte a hangját, amit soha nem tett meg korábban. “Ez az én testvérem. Az én öcsém. Nem hagyom egyedül a bajban.”
Zsófia kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de elhallgatott. Valami a férje hangjában megállította. Tizennégy év alatt, amióta együtt voltak, most hallotta először ezt a kemény hangot.
“Rendben,” a nő az ablak felé fordította a fejét. “De figyelmeztesd, ne igyon itthon. És keressen munkát.”
Pál nem válaszolt, csendben kiment. A falon át hallotta, ahogy halkan beszélget a testvérével a konyhából. Nagyon halkan. Valószínűleg azért, hogy ne hallja.
Éjjel sokáig tartott, míg a hangok elcsitultak. Zsófia álmatlanul feküdt, hallgatva a folyosón lépegető lépteket. Pál nem feküdt le azonnal. Sokáig járkált fel-alá, valószínűleg Gergőt próbálta elhelyezni a nappaliban.
“Minden rendben lesz,” suttogta a férje, amikor végre beért az ágyba. De a felesége már nem volt benne biztos.
***
A reggelt a konyhában a piás lehelet fogadta. A nő csendben készítette a reggelit a lányának, próbálva nem észrevenni az üres üvegeket és a koszos hamutartót az asztalon.
Egy hónap alatt már-már hozzászokott, hogy a konyhájuk egy éjjel-nappali bárrá változott a két férfinak.
“Anya, megyek iskolába,” Boglárka elsurrant a kanapén alvó nagybátyja mellett, a hátizsákját szorongatva. Az utóbbi időben mindig igyekezett minél kevesebbet otthon lenni: beiratkozott valamilyen szakkörre, és a barátnőinél lógott.
Zsófia ismét nézte, ahogy a lánya sietve kirohan az ajtón, és érezte, hogy belül forr a düh.
Ez az “ideiglenes” vendég egy hónap alatt tönkretett mindent, amit évek alatt építettek: a kényelmes családi estéket, a közös vacsorákat, a bizalmas beszélgetéseket Boglárkával.
“Jó reggelt,” Pál már öltözködve jött ki a hálóból. “Van kávé?”
“Ott van. Tegnapi,” a felesége a turkára biccentett. “Amúgy beszélnünk kell.”
“Most nem, késésben vagyok,” a férje megragadta a csészét, és össz
