2023. december 20., kedves naplóm,
Azt hittem, már sosem fog a szívem könnyet hullatni. Apám halálát követő nyolc év után, amikor férjem, Zsolt, tragikusan meghalt, elhatároztam, hogy elhagyom Budapestre emlékeztető várost. A város minden utcája Zsoltra emlékeztetett, s minden sarokban csak a múlt árnya kísért. Anyám is már korán elment, így a családi ház üresen állt, és nem bírtam már tovább a nyüzsgő, hideg falak között élni.
Két közeli barátommal, Márta és Katalin, az utolsó vacsora előtt beszéltem: Nőjök el a városból, vidékre költözöm. mondtam nekik, miközben a szokásos kávézóban ültem. A szülői ház üres, szüleim már nincsenek, és a szomszédos utcákon már Zsolt jelenléte csak képzeletben él tovább. Néha még a peremén meglátok egy árnyat, de amikor odafordulok, nincs senki. kérdezte Márta szkeptikusan: Biztos vagy benne, hogy a faluban tudsz élni? Ott nőttél fel, itt a városban épült fel az életed. A barátnőm, Katalin, csak nevetett, és azt mondta, gyakran látogat meg minket, ha a falu nyugodt csendjétől leszünk kitéve.
Úgy döntöttem, a faluban is lesz iskola, és mint tanárnő fogok dolgozni. Katalin azt ígérte, gyakran jön majd vendégségbe, s egész este nevetve meséltünk a tervünkről.
Azóta öt éve élünk a falu szélén, a határban álló erdő közelében. Egy apró, fából készült házban lakom a kisfiammal, Sámuelemmel, és helyi általános iskolában tanítok magyar irodalmat. A falusiak már megszokták a jelenlétemet; mindenki tudja, hogy a helyi völgyekben születettem.
Ebben az évben a tél szeles és fagyos volt, december második felében hó és jégeső ült ki. Az újévi ünnepek közeledtével csak egy hét maradt, amikor egy kábult, késő esti szélvihar rázta a házukat. Bent meleg volt, a kandallóban lángoló tűz ropogott, és Sámuel és én egy csésze forró kamilla teát kortyolgattunk, miközben a kinti vihar tombolt.
Anyu, azt hiszem, valaki kopog a bejárati ajtón mondta Sámuel halkan.
Csak a szél, de hallom a visszhangot válaszoltam, és valóban hallottam egy halk kopogást. Kinyitottuk az ajtót, és egy alig szóló hang kérte: Kérem, nyisson.
Kíváncsi voltam, ki merjék egy ilyen hidegben felverni a házunkat, ahol csak néha járnak az útijárók, és főként csak a szomszédok az erdő szélén megállnak. Amikor kinyitottam, egy fekete kabátos férfi bukott be a hóba, majd lassan lecsúszott a padlóra. Felkiáltottam Sámuelnek: Talán részeg, de a hideg már elég legyen neki.”
Közösen behúztuk a házba, ahol a férfi a földön feküdt, szuszogva. A ruhájából látszott, hogy vadász, de fegyvere hiányzott. Nem voltam orvos, és a viharban semmi mentőautó nem érkezhetett. Néhány perc múlva a férfi felfordult, és a jobb lába vérrel folyó sebesült.
Kik vagytok, mi történt? kérdeztem halkan.
Elnézést, kérem suttogta, miközben levetkőztük a bundás kabátját, és a szemeiben kétségbeesett kék fény villant. A lába sérülése nem történt törés; csak egy mély vágás, amelyet könnyen kezelni tudtam. Ez megnyugtatta a lelkemet, és a fájdalom egy kicsit lecsillapult.
A férfit, akit Prohárnak mutattam be, a kandalló mellé helyeztük, a falhoz szorítva, hogy lássa a lábát. Mosolyra készült, amikor rájött: Prohár vagyok, elnézést a zavarásért.
Én vagyok Dr. Prohár, harminckét éves vagyok, katonai orvosként dolgoztam, sokáig külföldön, majd visszatértem, hogy vadászatban élhessek. A házasságom felbomlott, feleségem elhagyott, és egy lányával a nagyvárosba költözött, szüleivel együtt. Nem bánom őt, hiszen nem minden nő bírja a katonai élet viharait mesélte.
Én pedig elmeséltem, hogyan vesztettem férjem Zsoltot, és hogy öt éve a falu szívében találtam új otthont. Sámuel már aludt, amikor Prohár megkérdezte:
Egyedül éltek?
Igen, férjem tragikusan meghalt, ezért költöztem ide, és itt nőttem fel, a szüleim házában. Sámuel a városban született, de már magabiztosan beilleszkedett, barátokat szerzett a falusiak között válaszoltam.
A beszélgetés lassan átváltott a jelenre: Prohár elmondta, hogy a régi autóját elveszítette a fagyos erdőben, a vaddisznók elkapják, ezért megsérült a lába. De szerencsére volt egy fegyvere, amelyet a ház bejárata mellett hagyott.
Reggel magas lázra ébredt, de a lábsebesülése nem gyógyult meg. A hó betemetett a szomszédos erdőbe, és Sámuel egy hatalmas hócsákát talált, amelynek mellett egy régi, fémből készült szekrény állt, majdnem elárnyékolva a házat.
Már csak magamra maradok, de van nálam egy elsősegélydoboz a gépemben, hozok némi gyógyszert mondta Prohár, miközben a kulcsot nyújtotta.
Sámuel visszaszerezte a dobozt, és néhány napig Prohárt ápoltuk. Este sakkot játszottunk, míg a láb lassan felgyógyult, és végül útra kelt a városba, hogy újraindítsa üzletét. Már csak három nap maradt az újévig.
Mielőtt elindult, megkérdeztem:
Még mindig fáj a lelked?
Most már csak sír felelte, miközben a csomagjait pakolta.
A felhőváltás után csend lett a házban; mintha valami hiányozna. Nem reméltem semmit, csak elfogadtam, hogy Prohár egy igazi férfi, akivel nyugodt és kényelmes az együttélés, de semmi sem köteleződött meg.
A hóviharok továbbra is dörömböltek, de már csak szelídebb szélcsendben. Minden a jobbá válik gondoltam, jó, hogy Prohár nem maradt sokáig, különben nehezebb lett volna elfelejteni.
Nem hívták vissza, bár ígérte, hogy a városba jut. Ott vannak a saját dolgaik, és itt egy kis kalandot éltem át zártam a gondolataimban.
Az újév közeledtével reggel 31-én előbújtam a régi, rozsdás autómból, elmentem a városba, hogy megvegyem a bevásárlólistát: 15 000 Ft értékű édességet, süteményt, házi lekvárt, hogy ünnepelhessük a születésnapot. A fenyőfát már felállítottuk, díszítve csillogó gömbökkel.
Az este újra hóviharra csapott, de boldogan gondoltam, hogy időben hazajöttem. Sámuel szólalt meg:
Anyu, valaki kopog?
Csak a szél, de figyeljünk mondtam, miközben a hallásba jött a kopogás.
A küszöbön egy ragyogó alak állt, Prohár csomagokkal a kezében.
Megérkeztem mondta, és belépett anélkül, hogy válaszra várna.
Sámuel felkiáltott:
Juhuuu, Unoka! Prohár bácsi! és odafutott.
Várj, Sámuel, vigyél csomagokat mondta, majd egy csókot nyomott rám. A szívem hevesen dobogott, mint egy kisfiú első szerelem.
Sámuel, Regi, talán elhamarkodott, de úgy érzem, életünk nélkületek nem teljes mondta, előhúzva egy kis dobozt, amelyben egy gyűrű csillogott. Regina, veszel-e nekem feleségül?
Azért jöttél a városba? kérdeztem, és ő bólintott.
Sámuel örömmel nézett anyjára, és én is bólintottam. Elfogadom, de nem tudok elmenni innen mondtam.
Nem kell menned. Maradok itt, a falu is szüksége van egy őrzőre nevetett. A városba már tudok járni, a vállalkozásomra figyelni.
Idő múlt, Sámuel már tíz éves, majd a főiskolára ment, én pedig Proharral folytattuk a falusi életet, egy nagyobb házat építettünk. A lelkem már nem fájt, csak szeretet és öröm vesz körül.
