2023. április 12.
Este hat óra után érkezett haza Gyöngyi, még a sötétség is alig tűnt fel a szalon fényei között. Nem volt ideje még levetkőzni a bejárati cipőjét, egyszerűen ledobta a kabátját a kanapéra, és belevetette magát a fürdőszobába, mintha a zuhanyvíz képes lenne lemosni a nap minden fáradtságát.
Hallottam, ahogy a csaptelep nyikorog a maximális erővel, a zuhanyfülkét pedig a gőz szinte elnyelte. Az idő múlását csak a saját fejemben számoltam, hasonlóan ahhoz, ahogy gyerekként a hintaszámot számoltuk: egy, kettő, három már túl sok.
Amikor kilépett, a haját még nedvesen hordta, egy szokatlan illat lengett körül: citrusos jegyek keveredtek egy távoli, édes akorddal, ami teljesen eltérített a megszokottól.
Kimerültem morogta, miközben elkerülte a tekintetemet. Holnap elmesélem. Bólintottam, és még egy hamis mosoly is felcsillant az arcomon az olyan, amelyik a pofáját csak a szája mozgatja, a szívét pedig nem éri el.
Magamra maradt a konyhában Gyöngyi kabátjával. Felvettem, hogy felakasztjam a szekrénybe. Amikor a kabátot a függönyre akasztottam, valami kattanott a zsebében. Reflexszerűen nyúltam, és egy háromszögbe hajtott papírlap bukkanózott elő. A papír még forró volt, mintha a saját testéből származna, mintha egy titkot próbálna elrejteni, amit sosem kellett volna felfedni.
A papírlap remegni kezdett a kezemben. Kinyitottam az asztalon. Egy elegáns étterem logója, a belváros szívében lévő cím, a 22:41-es időpont. Vacsora: 2 fő. Két kávé, egy üveg vörösbor, két előétel, két desszert minden szám kettő.
Az első másodpercben az agyam a megszokott módon próbált valami logikus magyarázatot adni: Talán ügyfél, esetleg partner, vagy valami sürgős munkaügy. Az étlap nevei olyanok voltak, mint a konyhafőnök nevetése a saját naivitásomon: carpaccio, bélszín, tiramisu. Gyöngyi nem szerette a tiramisut, én viszont.
Becsúsztattam a számlát a fiókba, de az egész éjjel csengené, ahogy felpattant a nyakláncunk. Álltam fel, járkáltam a lakásban, néztem a hűtőt, ittam csapvízet, és a végösszegre bámultam: a borravaló, a kis számok, amik nehezebbek voltak, mint maga a kabát.
Reggel mindketten úgy tettünk, mintha semmi sem történt volna. Készítettem egy csésze kávét, tálalhattam egy szendvicset előtte. Ő színlelte, hogy nem veszi észre a remegő vajat a kenyéren. Ma is késő lesz mondta, miközben gyorsan görgette a telefonját.
Nagy ügyfél, új projekt. Látom, ahogy felveszi ugyanazt a kabátot. Egy pillanatra felemeltem a kezem, hogy megállítsam Maradj, beszéljünk. de nem szóltam. Az ajtó halkon zárult be.
Munka után elindultam a számlán szereplő cím felé, csak hogy lássam, létezik-e a hely. Valóban létezett: egy téglából készült épület, félhomály, a kirakatban csillogó poharak, mint vitorlák a hajnali tengerfelett.
Leültem a padra a bejárat előtt. Bent a pincér székeket tologatott, asztalokat állított. Kivettem a telefonomat, bekapcsoltam a kamerát, de nem fényképeztem nem akartam bizonyítékot varrni a történetbe. Csak megérteni akartam.
Ön egyedül szeretne? kérdezte a pincér mosolyogva. Nem, köszönöm. Van szabad asztal ma? A jegyzetfüzete felé bámult. Sok. Szerdán mindig zsúfolt. Kicsit haboztam. És tegnap 21 órakor?
A pincér szemöldökét felhúzta. Tegnap zsúfolt volt. Sok visszatérő arc csak nem mindenkit ismerem. Bocsánatkérő mosollyal ajánlotta a sarokasztalt, egy oszlop mellett. Megnyugtattam, bár nem erre kérdeztem. Kijöttem, úgy érezve, mintha a hátam mögött néznének, de senki sem figyelt.
Este, mielőtt Gyöngyi hazatért, elővettem a számlát a fiókból, és a linos szalvéta alá helyeztem mint egy pakli kártyát, amely arra vár, hogy valaki felfedje. Visszatért későn, leült a levesnél, megjegyezte, hogy finom. Aztán hosszabbra nyúlt a zuhanyhoz, mintha a víz lángra lobbantotta volna a csempéket. Kijöttem a konyhából a fürdőszobába, és megkopogtattam a nyitott ajtót.
Beléphetek? kérdeztem.
Adj öt percet kiáltotta. Mindent elmesélek.
Most holnap később. Ezek a szavak, régen csak a napirend részei voltak, most úgy csengtek, mint egy elhalasztott tőke.
Elmesélte, hogy ez egy üzleti vacsora volt, egy wieneri ügyfél, aki nem iszik egyedül. Hangsúlyozta, hogy a tiramisu csak a menü része volt. Amikor beszélt, a szemét elfordította, mintha félne, hogy valamit olvas a szememben.
Miért zuhanyoztál azonnal? kérdeztem. Nem is szagoltál a rohadékoktól.
Kimerülten éreztem magam válaszolta. és gyorsan akartam felmelegedni, mert könnyen elkapom a náthát.
Lehet, hogy igazat mondott, vagy csak félrevezetett. A szavak, mint dolgoztam, voltam, kellnem, nem hagynak helyet a miért kérdésnek.
Az éjszaka közepén újra felkeltem, teát főztem, nyitottam és zártam a hűtőt, fel- és leborítottam a szalvétát, elővette a számlát, aztán visszatette. Olyan volt, mint egy gyerek, aki ellenőrző módon nézi, hogy a varázslat minden alkalommal működik-e.
Másnap Gyöngyi küldött egy képet az irodájából: ő, kollégái, egy pizza dobozban. Nehéz nap, tartsd a szemed. írt. Megfogtam a kezem, és elmentem a bevásárlóközpontba, a parfümök bemutatótermébe. A csuklómra húztam a teszter szalagját, ahol tegnap este az Amber di qualcosa illatát éreztem. Drága, elegáns, látszólag unisex, de a polcon női felirattal állt. Azt mondtam magamnak, hogy ez egy új kampány, egy új szabvány: a férfiak és nők most már egyforma illatot viselnek.
Szombaton moziért javasolt, elfogadtam. Együtt ülve egy tál popcornnal, a film közepén rápillantottam Gyöngyi telefonjára. Nem akartam nézni, de csupán egy szempillantásnyi értesítést láttam: Köszi a tegnapot. Viszlát. Név nélkül, szám nélkül. Mielőtt megjelennék, eltűnt. Lehetett ügyfél, pincér, vagy bárki, akivel segített, tanácsolt, ígért. Lehetett valaki, akit előnyben részesített volna, mint engem.
Vasárnap egy naptárba három sort írtam: Beszéljünk. Határokat állítsunk fel. Kérdezzük meg az igazat. Elvetettem, visszavettük, kihúztam a lapot, a kukába dobáltam, újra elővettem, simogattam, és a számlával együtt a fiókba rejtettem.
Este, amikor elaludni készültek, megkérdeztem:
Van valami, amit el kell mondanod, mielőtt én magam kezdem kitalálni?
Semmi, ami bántana válaszolta, az arca a párnához bújva. Tényleg.
Egyetlen mondat néha nehezebb, mint egy igen vagy egy nem.
Nem tudom, volt-e másik is. Nem tudom, a vacsora két főre áruló esetleg árulás vagy csak egy élet, amely a tervezett úttól eltér. Tudom, hogy valami megváltozott. Tudom, hogy a zuhany nem tud mindent letörölni. A számla, bár összegíthető egy gömbbe, a memóriában egyszerű számokat hagy, amelyek nem akarják eltűnni.
Ma a számlát az asztal közepére tettem nem az ő tányérára, hanem a közös ételként, ahol mindketten el kell ismernünk, hogy van-e rá étvágyunk. Két csészébe teát főztem.
Leültem, és várom, hogy visszatérjen. Talán belép, ránéz, és így szól: Túl messzire mentem. Féltettem, hogy fájdalmasan megsebészlek. Vagy talán azt mondja: Ne bízd jobban a számlákat, mint engem. Vagy egyszerűen a papírt a szemétetbe dobja, és megkérdezi, mit együnk vacsorára.
A tanulság, amit ma magamnak írtam: nem a válaszok súlya dönti el, hanem az, hogy mennyire merünk szembenézni a csenddel, amely táplálja a félelmeinket, vagy a bátorságunkat, hogy a saját szívünkben meghallgassuk, hogy még mindig képesek vagyunk két főre asztalt állítani.
Enda.
