**Csillag cipői**
Csillag tizenegy éves volt, mezítláb járt a kockaköves utcákon Szentendre belvárosában. Minden kő, minden repedés a talpa alatt történeteket mesélt neki századokról, zajos piacokról, nevetésről és siető léptekről. Anyja színes fonalakból készített karkötőket turistáknak, mintha a napsugarakat fogdosta volna meg bennük, apja pedig forró kukoricát árusított paprikával, aminek édesen csípős illata betöltötte a levegőt. Nem voltak szegények lelkileg, de a pénz alig futotta a legszükségesebbre. A hideg éjszakákon a konyhatűz néha alig melegítette fel a szobát, ahol a három testvér aludt.
Néha Csillag iskolába ment, kilométereket gyalogolva a nehéz táskával a vállán, remélve, hogy valami újat tanul. Máskor nem mehetett, mert anyjának segítenie kellett a karkötők készítésében, vagy a kicsi öccsét kellett vigyáznia, aki még nem beszélt tisztán, de már mosolygott és hadart olyan szavakat, amik fényt hoztak a napba.
Egy nap, mikor a nap lassan leereszkedett a főtér fölé, egy külföldi hölgy meglátta, ahogy a piac bódái között futkos, poros, kicsi kövektől sáros lábbal. A nő odalépett, mosolyogva megkérdezte, miért nincs rajta cipő. Csillag megvonta a vállát, lehajtotta a fejét, és halkan válaszolt:
Az enyém már hónapok óta eltört. Nincs pénz újra.
A nőt meghatotta a gyermek őszintesége és szomorú szemei. Kotorászott a táskájában, és kihúzott egy majdnem új sportcipőt. Fehér volt, kék villámmal az oldalán, olyan csillogással, ami Csillagnak varázslatnak tűnt. A kislány úgy ölelte magához, mintha aranyból lett volna. Aznap este még aludni sem akarta levenni. Óvatosan az ágya mellé tette, majdnem imádkozva, hogy senki ne bántsa.
Másnap felvette a cipőt, és felemelt fejjel indult az iskolába. Nem hiúság volt ez. Méltóság. Most először nem érezte, hogy a pad alá kellene bújnia a lábát, mintha szégyenletes titok lenne. Minden lépése erős volt, tele az érzéssel, hogy valami megváltozott benne.
De hamar váratlan dolog történt.
Nézzétek a kis hercegnőt! kacagott egyik osztálytársa. Már úgy érzi magát ezekkel az új cipőkkel!
A nevetés jobban fájt, mint a mezítláb járás. A szavak késként szúrtak a szívébe, emlékeztetve, hogy ha kincse is van a lábán, a világ még mindig gonosz lehet. Aznap este Csillag egy zacskóban hozta haza a cipőt, elrejtve mindenki elől.
Mi történt, kicsim? kérdezte anyja aggódva.
Inkább elteszem, anyu. Hogy ne kosolódjon el mondta Csillag, kerülve az igazságot.
Nem akarta elmondani, hogy néha jobban fáj, ha szegény vagy és van valami széped, mint ha semmid sincs. Hogy vannak, akik összetévesztik az önbecsülést a gőggel. Hogy az alázat nem a lábadon lévőben van, hanem abban, ahogy jársz az életben, akkor is, ha mindenki néz és ítélkezik.
Pár nappal később egy civil szervezet érkezett a városrészbe. Gyerekeket kerestek egy fotókiállításhoz a magyarországi gyermekek mindennapi életéről. Azt akarták bemutatni, hogyan keveredik a hagyomány színe a mindennapokkal. Csillagot választották ki. Lefényképezték a sportcipőben, a vályogházuk előtt, egy közeli kertből szedett virággal a kezében. Minden részlet mesélt valamit: a kockakövek, anyja durva keze, öccse kíváncsiskodó tekintete a kép háttérben.
A fotó messze utazott. New Yorkba, Berlinbe, Buenos Airesbe és minden városban ellenállás, ártatlanság és valódi szépség szimbólumaként látták. Csillag nem tudott róla. Egészen addig, amíg egy újságíró fel nem kereste.
A képed kiállításon van mondta. Az emberek érdeklődnek irántad. Tudni akarják, ki az a nagy szemű kislány a fehér cipőben.
Csillag anyjára nézett, aki csendben sírt, büszkén, de féltve a figyelemtől, ami most a lánya felé irányult.
De miért akarnak róla tudni, ha itt senki sem lát engem? kérdezte Csillag zavartan.
Mert te valami nagyon erőset képviselsz felelte az újságíró. Azt, hogy még a legegyszerűbb dolog is művészetté válhat, ha tisztelettel nézünk rá.
Aznap Csillag megértette, hogy a cipő, amitől annyira félt, hogy nyilvánosan viselje, most már szimbólum volt. Nem a gazdagságé, hanem a láthatóságé. Hogy minden gyerek, származásától függetlenül, látható, meghallgath
