Hallod, kínos bevallani, mosolygott Gábor szégyenlősen, miközben ujjai a asztalon koppantak de otthon felejtettem otthon a pénztárcát, minden kártyám ott van. Tudnál fizetni helyettem? Nagyon zavarba vagyok
Réka, miután elnyomta a meglepődött lélegzetvételét, nyúlt a táskához. Hat ezer forint vacsorára ketten semmi különös költés, de nem is elhanyagolható. Már jó ideje jól keres, így az ilyen összegek nem rángatják fel.
Persze, semmi gond.
A pincér hozta a terminált, Réka ráhúzta a kártyát. A képernyő zölden villant, megerősítve a fizetést. Gábor hálásan bólintott, és segített felállni, megfogva a könyökét.
Az utcán hűvös szél hatolt a csontokig. Réka összehúzta a sálját, és a nyakát korrigálta. Gábor csendben mellette sétált, mintha valamin elmélkedne. Hirtelen megállt a lámpa alatt, és felfordult hozzá.
Tudod, van valami, amit el kell mondanom kezdte, hangjában furcsa árnyalatokkal a pénztárcám valójában nálam van. És a kártyák.
Réka megdermedt, a hideg kígyóként felkúszott a lábai mentén.
Mit értesz?
Ez csak egy próba volt szedte elő a bőrkötésből a fekete, bőrborította pénztárcát, és forgatta a kezében meg akartam győződni arról, hogy nem a pénz miatt vagy velem. Érted? Most már tudom, hogy nem vagy anyagiasságban élő, önálló nő vagy.
Réka lassan kilégzett. Belül egy szorult gömbbe szorult a lélegzete, a nevetés valahol a torok és a mellkas között ragadt meg, de erőltette a mosolyt.
Örülök, hogy átmentél a teszten mondta minél gyengédenebbnek.
Gábor feloldódva nevetett, vállára vetve a karját. Réka a fejét a vállához nyomta, elrejtve az arcát, hogy ne lássa, mennyire megfeszültek az arccsontjai. Belül minden megfordult, egyfajta megalázó, apró lélektani visszafordulás. Felnőtt nőként viselkedett, de ő mégis úgy vizsgált, mint egy iskolás lányt.
A következő hetek a megszokott ritmusban teltek. Aztán Gábor meghallgatta a lányra. Minden varázslatosan és romantikusan alakult, Réka beleegyezett.
Az esküvő előkészítése azonnal megkezdődött. Réka vásárolt egy krém színű, csipke ujjas ruhát a divatüzletben. Negyven főre foglaltak asztalt egy budapesti étteremben, és meghívókat küldtek ki.
Gábor anyja, Ilona Szabó, minden hétvégén megjelenik, és a fiát mindenféle dicsérettel száguldja, mintha piacra hozná a legfinomabb áruját.
Hát, a fiam olyan felelős csicserte, miközben átlátszó, vékony csészékbe öntötte a teát mindig segít, sosem felejti el anyját. Réka, örülj, hogy Dániel téged választott.
Réka bólintott, mosolygott, de Ilona szavainak rezgései csak átsuhantak a feje fölött, nem ülték be a tudatba. Megtanulta kikapcsolni a hallgatót, amikor a jövőbeli anyós hosszú monológusát indította.
Két héttel az esküvő előtt Gábor felajánlotta, hogy költözzön hozzá egy új építésű, tizenötödik emeleti lakásba, panorámás ablakokkal és a Duna kilátással. Réka beleegyezett, bár valami belül ellenállt az ötletnek. Elkezdett csomagolni, dobozok nőttek, betöltve az apró egyes szobáját.
A költözés napján Réka az első dobozt vitte be díszpárnákkal és fotókeretekkel. Gábor a lépcsőháznál várt, segített a terhet az liftbe hozni.
A lakás friss festék és új bútor illatát árasztotta. Réka a dobozt a bejárati fülke padlójára rakta, egyenesen felállt, hogy a merev hátát megnyomja.
Gábor a kezét fogva, magával húzta.
Menjünk fel az erkélyre, megmutatom, milyen kilátás nyílik innen.
Kinyúltak a keskeny erkélyre. A szél megcsókolta Réka haját, ő bekapcsolt a szemét a ragyogó napfénybe. A Duna alul csillogott, visszatükrözve a eget, a város a horizontra nyúlt.
Hirtelen Gábor kérte:
Adj egy telefont. Képes lennék lefényképezni ezt a szépséget.
Réka a farmerzsebében keresgélve előhúzta a fekete okostelefont. Gábor átnézte a képernyőt, majd hirtelen megfordult, és a telefonját a korlát mögé dobta.
Réka megdermedt, az idő mintha megállt volna. A föld alatti kis pont elolvadt a lépcsőház mocsarában. Belső nyugalma jéghideg megdermedt.
Mit csináljunk, kedvesem? mosolygott Gábor, karjait keresztbe téve.
Réka lassan átrendezte a tekintetét a földről felé. Nem volt benne pánik, csak hideg, távolságtartó nyugalom.
Le kell menned le, és hozd vissza a SIM kártyámat mondta nyugodtan, szinte közömbösen.
Gábor nevetve elővette a telefonját a zsebből, és a nosztalgikus varázslóhoz hasonlóan a Nosztyáni kalapból húzta elő a hűtett telefont.
Meglepetés mondta, élvezve a pillanatot. Látom, nem bánod. Íme, itt van. Csak tesztelni akartam a reakciódat, a régi telefonom pedig elrepült.
Réka átvette a saját okostelefonját, megcsodálta a karcos védőüveget, ujjával simogatta a képernyőt. Belül egy sötét, nehéz harag kúszott fel, kitöltve minden szövetet. Felnézett Gáborra.
Nem vagyok háztartási gép, hogy kiállj a tesztjeid előtt suttogta halkan.
Gábor nevetése elhallgott, arca megnyúlt, szemöldökei felcsillantak.
Ne vedd magadra kezdte békítő hangon. Csak vicc volt, ne haragudj. Szeretlek.
Réka levette a gyűrűt arany, egy apró gyémánttal és átadta Gábornak.
Mit csinálsz? hátrahúzódott, mintha kígyót nyújtana a kezébe.
Visszaadom tette, a gyűrűt a tenyerébe helyezve. Az ilyen vizsgálatok meggátolják az önbecsülésem és a méltóságom. Nem akarok egy ilyen gyermeki és aprócska férfihoz menni házasságba.
Réka, komolyan? Egy tréfán? hallatszott a hangjában a panasz.
Megfordult, és belépett a lakásba. A dobozok még sorakoztak a bejárati fülkében, érintetlenül. Réka örült, hogy még semmit sem bontott ki. Kivette a kulcsait az autóból, megkapta a táskáját, az egyetlen dobozt, és irány az ajtó.
Réka! Állj! rohangált a folyosón. Beszéljünk!
Nincs mit beszélnünk dobta hátulról. De el tudom magyarázni a saját nyelveden: Te, Gábor, nem sikerült a próbatétel.
Réka visszateszi a dobozt az autóba, némán beül a volán mögé, beindítja a motort. Gábor a lépcsőházban áll, elveszett szemmel követi, de Réka elindul, és hazafelé viszi az autó.
Otthon a szokásos illatok kávé, régi könyvek, levendulás frissítő töltötték be a terem. Réka levette a cipőjét, a konyhába lépett, és a vízforralót rakta fel. A telefon vibrált: Gábor. Elutasította a hívást. Egy perc múlva üzenet érkezett:
Sajnálom, megbántottalak. Találkozzunk, beszéljünk.
Réka törölte, nem válaszolt. Újabb jött, majd egy harmadik. Lezárta a számot, elnémította a hangot.
A következő napokban Gábor ismeretlen számokról hívott, közösségi oldalakon írt, közös barátoknak küldött üzeneteket, hogy javulni akar.
Réka mindet figyelmen kívül hagyta. Nem érdekelte a esküvőre költött pénz, a lefoglalt étterem, a meghívók. Egyetlen dolog számított: nem akarta, hogy megalázzák egy felsőbbrendűség próbájával.
A krém színű ruhája a szekrényben lógott, védőtasakban. Réka elővette, kisimította a csipke ujjaival. Unokahúga, Kata, nemrég kérte, hogy segítsen a ballagási ruhában. Ideális választásnak tűnt. A ruha Kata fején jobban állott, mint a menyasszonyé, akire sosem jött sor.
Réka a kanapén ülve, karjaival körbeölelve a térdeit, az ablak felé nézett. Az ég sötétedett, az utolsó naplementék fényei ragyogtak. A város alul zajban dörömbölt, közömbös a saját drámáitól. Valahol Gábor valószínűleg a saját új építésű lakásában ült, és csodálkozott, miért szakította le mindent egyetlen tréfával. Nem értette, hogy a vizsgálatok megalázzák, hogy a szeretet és bizalom nem mérhető kísérletekkel.
A telefon újra vibrált. Ismeretlen szám. Réka nem válaszolt. Zene szól, beteker a takaró alá, lehunyja a szemét. Belső nyugalom, üresség, de békés. Mintha egy nehéz hátizsákot levett volna a hosszú útról.
Két nap múlva Kata bekopogott a lakásra, felkiáltva, amikor meglátta a ruhát.
Tanya Réka, ez tényleg nekem való? szorította a csipkeszövetet a mellkasához, körülforgatva a tükör előtt.
Neked, bólintott Réka, láthatóan felgyulladt a szemének fénye.
Neked már nincs rá szükséged?
Nem. Más terveim vannak.
Kata átérezte a virágos sampon illatát és a fiatalságot, és Réka meghúzta a karját, simogatta a húga hátát. Jól jött, hogy a ruha nem veszett el. Jól jött, hogy időben megállt. Jól jött, hogy a szívben nem maradt bánat, csak egy könnyű szomorúság a elvesztegetett időről és a kiaprózott reményekről.
De ez már elmúlt. Szabad, és ez mindennél fontosabb, mint minden világegyetem próbája.







