Már ótát nem láttam, öt éve. Tömörkény Tamára. A faluban genérálnénak hı́vták ám a háta mégött nem is a katonaférje miatt, hanem a tartása, a tüskésén átfürő tekintetért, meg a búskélkedésért, amível háromszor is be lehetett volna kerı́teni az egész falút. Mindig egyenes háttal járt, felvetett állal, mintha nem a falusi sáron, hanem paloták parkettáján lépkedne. Nem bártkozott senkivel sem legfeljebb meglebényı́tette a fejét, és ennyi volt a beszélgetés.
És most itt áll az enyhém küszöbén. Más, mint régen. A háta talán egyenes, szokásból, de a szemében látszik a megkötött bánat. Virágos kendőjét a szemöldökéig húzta, mintha el akarna bújni. Tétován áll, alig meri átlépni a küszöböt.
Gyere bé, Tamárám mondom édesen. Minek állsz ott a hidegbén? Értem, nem aszpirinért jöttél.
Bejött, leült a kemenyce melletti zsámolyra, kezét a térdére tette. Kezei mindig puhák voltak, de most láttam, hogy a bőre száraz, repedezett, ujjai finoman remegnek. Hallgat. Én sem siettetem. Öntöttem neki téát, mentás, hársfaléveles. Elé tettem az asztalra.
Igyál mon







