Emlékszem, már az iskolában Kincső tudta, mit kedvel Gábor, ez olyan nyilvánvaló volt, hogy nem is próbálta elrejteni. A tízikes órák után a fiú mindig várta, mellé lépve, mint egy hűséges lovag. Valami mesélt, Kincső hangosan nevetett, de csak baráti viszonyt ápolt vele.
A többi osztálytárs eleinte gúnyolták őket, és ha Gábor nem volt a közelben, gyakran kérdezték:
Hová mész egyedül, hol a testvédelmed?
Nem tudom intette vissza Kincső, nevetve.
Kincső látta, hogy Gábor szerelmes, és kedvére csinált mindent: együtt ültek az órákon, ő segített neki a dolgozatokban, ő pedig szorgalmasan tanult, míg Kincső csak átmenő jegyekre számíthatott.
Barátnőjével, Rózsi-val gyakran beszélgettek. Rózsi azt mondta, Gábor igazi és becsületes ifjú, jó férje lehet. Kincső viszont így nyilatkozott a tizenegyedik osztályban:
Nem tetszik, hogy Gábor olyan szerény, még csak anyukájával él. Nem lesz több, mint egy átlagos családférj, de én szenvedélyt és izgalmat vágyok.
Rózsi ekkor figyelmeztette:
Kincsi, nem illik annyira nyíltan mutatni a fiúnak, hogy tetszik. Mindenki tudja, beleértve Gábort, hogy szunnyadsz érte.
Rózsi továbbá megjegyezte:
Honnan tudod, hogyan kell férfiakkal viselkedni, ha még senkivel sem voltál? Én is csak könyvekből és filmekből tanultam, anyám mindig azt mondja: jobb, ha a fiú fut mögéd, mint fordítva.
Kincső és Rózsi gyerekkori barátságukban nem volt titok. Kincső gyors, Rózsi inkább visszafogott.
Az érettségi estéjén Antal, a többnyire szelíd és kedves fiú, hirtelen meglátta Kincsöt egy elegáns ruhában, szinte lebegőnek. Odalépett, megfogta a kezét, és a terem közepébe vezette. Táncoltak, a párjuk szép volt, sokan csodálták. Gábor mellette állt szomorúan, Rózsi pedig csak figyelte őt.
Aztán Antal felajánlotta Kincsőnek:
Legyünk együtt! Ma más szemmel látlak, ragyogó vagy, a mosolyod fénylik.
Legyünk válaszolta azonnal, míg az öröm szinte elragadta.
Antal már régóta tudta, hogy Kincsőt vonzza, de a lányok száma sok volt, nehéz volt választani. Széles és szeretetteljes szíve miatt mindenkivel barátságban volt. Aznap éjjel a teljes osztállyal mulatoztak, késő estig, majd csak kettesben, Antal kísérte Kincsőt haza. Gábort egyáltalán nem gondolta, mivel ő otthon maradt, anyja beteg volt.
Ettől a naptól Kincső terveket szőtt a közös jövőről Antallal, még ha tanulni is kellett volna. Mi lesz velünk? kérdezte, miközben Antal csak bólintott.
Kincsi, orvoskarra szeretnék menni, te meg? kérdezte a fiú.
Én sehol sem akarok felvételizni. Az osztályban alig jutott át egy jó jegyre nevetett Antal. A katonai főiskolán tanulok vezetőként, aztán szolgálok a honvédségben.
Akkor várni kell a szolgálatot, de én már bízom benne mondta Kincső, a férjéhez közelítve.
Nem kételkedek benne. Hazaérek, házasodunk meg ígérte Antal szorosan ölelve.
Kincső megpróbálta visszatartani őt:
Ne sietsünk, várunk a visszatérésig, akkor hivjuk a házasságkötési nyilatkozatot. Így neveltek fel.
Antal beleegyezett, de a lányt még nem tudta, hogy a reggel egy laza Anikóhoz megy, akivel a házasság előtt már összehasonlította.
Kincső őszintén várt Antalt a hadseregben. Gábor többször megjelent hozzá:
Kincső, Antal nem az a férfi, akit keresel. Hallgass rám.
De Kincső csak nevetve vette őt barátjának.
Gábor egyedülálló fiú volt, anyja már rég a betegágyon feküdt. Ő gondoskodott róla, időnként szomszédja, Verónika, segítségét kérte a tisztálkodásban.
Amikor anyámat felállíthatom a lábára, több időm lesz mondta barátainak, bár csak helyi főiskolára járhatott, nem ment Budapestre.
Az idő telt, Antal visszatért a katonai szolgálatból. Kincső a tanítás után vakon rohamozott hozzá, de amikor betért a házába, egy másik lány karjaiban látta. Nevetgéltek együtt, Kincső szívét megrohamozta a stressz, és szinte felrohanva hazament.
Az anyja megnyugtatta:
Mondtam már, hogy Antal nem a tiéd, Gábor pedig mindig ezt mondta. De te makacs vagy, csak Antalra gondolsz.
Később Kincső megtudta, hogy Anikó már terhes, házasságra készül. Ekkor vette fel a kapcsolatot Gáborral, és saját kezével igyekezett eljegyezni magát, hogy bosszú legyen Antalnak. Talán Gábor is sejtette már.
Két év után Kincső és Gábor békésen éltek, a szomszédokkal nem veszekedtek. Gábor anyja meghalt, és a pár a házban maradt. Kincső úgy érezte, férje szívből szeret, de ő már nem tudott többé kitölteni. Magát egy kagylóba zárta, néha kikelve, de gyakran haragolt az egész világra.
Egy nap, miközben a piaci boltból ment, hirtelen Antalhoz ütközött. A fiú kézbe vette:
Szia, Kincső. Bocsáss meg, hogy megbántottam.
Már megbocsátottam felelte, de sietett tovább, mert már csak külön utak vártak rájuk.
Várj egy pillanatot! Szeretném elmondani, hogy csak téged szeretek. Antaltól elváltam, a gyerek nem az övém, Anikó becsaptam nyögte Antal.
Kincső szkeptikusan hallgatta:
Ténylek igaz? nem hitt a fülének.
Nem akarom már elrejteni.
Kincső a kaput zárta be, és az életét megnehezítette.
A gondolatok örökké Antalba nyúltak, ezért őszintén elmondta Gábornak:
Antalt találtam, elváltunk, szeretek őt.
Gábor dühösen kiabálta:
Mit csinálsz, Kincső? Meg fogod bánni!
Aztán Kincső elhagyta Antalt, de ő időnként részeg állapotban tért haza, szájában idegen rúzsnyomokkal. Egyik este a ruháján csillogó piros nyomok jelentek.
Antal, mi ez? kérdezte Kincső, felfedve a rúzsnyomot.
Nem tudom, talán valaki szándékosan akar harcot kelteni vakarta el, és elment a munkába.
Az élet így folytatódott: gyakran ittas otthon, piros nyomok, Kincső már csak a válási kérelmet tartotta a kezében, majd elhagyta a férjet, a szülei házában élt.
Anyám és Gábor figyelmeztetett, de nem hallgattam gondolta gyakran éjszaka. Miért bántottam Gábort?
Már nem hibáztatta a sorsot, hanem saját magát, mert ő maga zárta be a szívét. Köszönte Istennek, amikor Gábor megjelent a küszöbön:
Tudod, talán ez így jó, végre felismered, ki szeret igazán.
Kincső meghajolt, köszönömnek kiáltva:
Köszönöm, drága, megértettem, hogy jöttél.
Újra házasságot kötöttek, házasodásuk megerősödött. Gyermekük, Gábor, egy kisfiú született, és együtt boldogak voltak.
Mikor öt éves lett a fiú, egy iskolai szünetben egy ismerős nő megállította Kincsőt:
Nem látod, Gábor megcsókolja a szomszéd, Verka lányát?
Kincső megállt, a gyermek a kezéből szorult.
Nem lehet, nem lehet! kiáltotta.
Mégis látta, ahogy Gábor egy kislánynal sétál, szinte kézzel fogva. Nélküle, a szívében a fájdalom szétrobbant, és elhagyta férjét, a barátnője Rózsi házába menekült, azonnal válási kérelmet nyújtott be.
Az évek során Gábor csak később megtalálta őt a fiaival. Egy sovány, szomorú férfi megállította őt egy ideiglenes otthonban:
Kincső, beszélnünk kell.
Kincső először ellenállt, de végül meghallgatta. Gábor elmesélte, hogy a nő, akivel találkozott, egy barátja, Igor felesége volt, aki balesetben halt meg, és a nő rákkal küzdött. Amikor a feleségre már nem volt lehetőség, Gábor vállalta, hogy a kislányt gondozza, és most akar mindent elmondani. Túl késő mondta, de Kincső mégis meghallgatta, átölelte, és együtt visszamentek a családhoz.
Végül harmadszor házasodtak össze, végleg. A kislányt Alínát átvették, és együtt neveltek fel testvérként. Gyermekük felnőtt, házasságokat kötöttek, Kincső és Gábor ma már unokákkal vannak körülvéve, a forinttal teli házban gyakran összegyűlnek. Kincső hálás a sorsnak, hogy végül megtalálta a szeretetet, a boldogságot, a férjet és a gyerekeket még ha háromszor is volt házassága, mindhárom alkalommal ugyanazzal a férfival. Ilyen is az élet.







