A fülebejáró fészek
Amikor István házasszonyt vett Kincsőhez, aanyja azonnal megkedvelte a menyét. Már iskolás korában megkedvelte a lányt, amikor a fiú táncórákra futott vele.
István, szerelmes vagy? Olyan vagy, mint egy piros rózsa a tükör előtt, nevetett az anyukája. Mutasd meg a vejet az apával.
Szerelmes vagyok, édesanyám. Mindig is mindenre figyelsz, meg fogom mutatni, mosolyogva elszaladt a fiú.
Bárcsak ilyen lány lenne a Kincső, mint a mi fiai, mondta a férjnek vacsorázás közben.
Milyen Kincső?
Az az árván maradt Fyodor unokaike, ő nevelte egyedül. Nem kapzsi lány, udvarias és barátságos, s szép is.
Az anyja alig várta, hogy megtudja, ki lesz a menyéje. Mikor István Kincsővel megjelenett a házban egy csésze tea mellé, az asszony szemei felcsillantak.
Fiam, olvasod a gondolataimat? Már régóta szerettem volna Kincsőhöz kötődni. Nézd csak, ahogy a víz felé bámult, mondta nevetve, miközben a fiatalok bólintottak és kacagtak.
A házasság egy falu egyszerű esküvője lett. Nem volt dús, mint a városi lakások, de a ifjú pár egymás iránti szeretete volt a legfontosabb. Kincső nem volt gyors elhatározású, de ha valamit kezébe vette, szívvel-lélekkel, átgondoltan és óvatosan végezte.
A mi Kincsőnk olyan, mint egy fülebejáró: kedves, gondoskodó, mesélte István anyja a szomszédoknak. Milyen háztulajdonos lesz!
Néhány évvel később megszületett a fiú, Miklós. A nagymama és nagypapa imádták az unokát, de Miklós koraszülöttként született, egészsége gyengélkedett. Idővel azonban erős és csendes fiatalemberré nőtte ki magát.
Az évek teltek, István szülei elhunytak, két évvel később István maga is meghalt a ház udvarán, miközben szalma gyűjtötte a tető alá. A forró nyári nap legyintette a szívét. A feleség mélyen gyászolta, de mit tehetett?
Kincső és a fia egyedül maradt. Miklós felnőtt, csendes, nyugodt életet élt. Minden munkát megtervezték, megbeszélték, felosztották, s csak úgy kezdették el, ahogy erejük engedte. Megvoltak a saját állataik: tehene, ló, malac és tyúkok, és a földet megművelték. Az ő esetükben soha nem voltak kiabálások, vádaskodások a férj és a feleség között.
Ha a szalmat nem tudták időben a tető alá tenni, és megjött az eső, Kincső nyugodtan mondta:
Semmi baj, fiam, a nyár hosszú, még kiszárad minden, míg a szomszédok vitákat vívtak minden ilyen alkalommal.
Kincső otthona mindig tiszta volt: fényes padlók, csinos függönyök. Szerette főzni, bár nem sok ételt, de változatosat. Miklós imádta, ha anyja főzött, és mindig megkérdezte, mit készítsen másnapra.
Szomszédja, Anikó, gyakran betért:
Kincső, csak ti ketten éltek, de az asztalon már a fűszeres főzelék is megvan.
Gyere, ülj be, hívta Kincső. Miklós szeret enni, még ha nem is nagy a termete.
Á, nem is olyan erős, mint István, de szép, mint a napfény nevetett Anikó. Ha egy lány ilyen stabil férfival lesz, szerencsés lesz.
Az idő múlásával a falu tisztelte Kincsőt és Miklóst: becsülték őket bölcsnek, rendezettnek, barátságosnak és nemirigyelősnek. Miklós saját maga választott feleséget. Általában a kisebb fiúknak magasabb lányok tetszenek, de neki Verka tetszett, aki hosszú lábakkal, erővel és szinte a fejéig nőtt, nem volt szép, de határozott, szókimondó, harcias.
Nem értem, miért választotta Verka a Miklóst gondolta Kincső. Teljesen különböznek, egyik sem változtatható meg.
De Kincső megnyugodott, hiszen ha a fia boldog, akkor ő is. Verka beszédes, Miklós csendes volt, de a házban békés együttélés alakult ki.
A házasság csendes volt, senki sem veszekedett. A vendégek nagy része már italt ivott, és a kertben vagy a padlón vagy a verandán szundítottak. Reggel Verka felkelt, hogy segédkezzen a takarításban, és panaszkodott:
Nem kellett volna ez a házasság, csak aláírnánk, és kész.
Aludj egy kicsit, Verka, ha már fáradt vagy, én majd rendbe teszem, válaszolta Kincső.
Verka megvetette a háztartást, és minden nap szavazott Kincsőt, hogy a szomszédok csak róla beszélnek, mint a rossz menzót. Kincső csendben viselte, nem akarta megrombolni a családot.
Verka hamar megmutatta a karakterét: minden alkalommal figyelte, hogyan bánik Miklós anyjával, megkérdezte a terveket, megölelte a vállát, megcsókolta a pofáját de csak a saját hasznára. Amikor a boltba ment, másoknak mesélte, mennyire tiszteli a férjét, de közben kifogásolta a saját anyját.
A nagypapa, Máté, egyszer azt mondta:
Jaj, Kincső, kár, hogy a fülebejáró fészkébe egy varjulat hoztak.
Az emberek sajnálták Kincsőt, de senki sem hallotta, amit a menzéről mondott. A szomszédok már tudták, Verka viszályos, harcias, még a saját anyjával sem értett egyet.
Kincső tudta, hogy Miklós hibásan választott, de soha nem mondta el a fiúnak. Verka első napja után már megszokta a saját rendjét: a konyhában villanyt kapcsol, a szemetet szétválogatja, de sosem hallgatott Kincső szavára. Miklós néha megérezte, hogy a házasság feszültséget kelt, de Kincső igyekezett nyugodtan irányba terelni a kapcsolatot.
Egy évvel később Verka fiút, Tamást hozott a világra. A kisfiú éjszakánként rosszul aludott, kevés volt a tej, hamar felébredt éhesen. Verka nem hallgatott Kincsőre, és nem etette a gyermeket. Kincső csendben elkezdte adni a tejjel a babát, és a kisfiú jól táplálkozott, erősen nőtt, már az iskolába is ment. A nagymama és a kisfiú között különösen kedves kapcsolat alakult ki, a fiú békésen nevelkedett.
Tamás felnőtt, jó tanulmányokkal, és megérezte, hogy anyja durván bánik a nagymamával és az apjával. Gyakran kért Kincsőt főzni valami finomat. Verka azonban ezt mondta:
Ha nem szeretnéd, nem eszel, nem vagyunk királyi vérvonalból, és úgy tette.
Tamás látta, ahogy anyja a nagymamát kihúzza a székből, de Kincső csendben segített, hozta a teát mályvasdzsemmel. A nagymama gyakran mondta:
Kincső, ha vége a tanulmányaidnak, mi is visszatérek, és megáldotta unokáját.
Az egyetemi évek után Tamás a városba költözött, de mindig visszatért, hogy megölelje nagymamáját. Egy nap elmondta:
Nagymama, befejeztem a tanulmányaimat, visszatérek, építek egy új házat, és Taya-val együtt élünk majd. Nálad maradok, nem hagylak el. Minden rendben lesz.
Kincső tudta, hogy így lesz. A végén a tanulság egyszerű: ha a szeretet és a türelem köztünk marad, a nehézségek sem tudnak örök ádást hozni, s a család meleg fészke örökkön túl megmarad.
