Szülők a lakásom, nekem kiadó? Nem, kedves, neked kiadó, nekem szabadság!
Itt a szekrény a falunk mellé állna, álmodozva mondta Mária Szabó, körültekintően pásztázva a nappalit. Csak a fotelt kellene elpakolni, úgy is kényelmetlen. Vagy hová teszed, Kincső?
Kincső felvillant. Nem az a dekorációs szakértő, akiről a televíziós műsorban gondolná, hanem a szülőanyja. És a itt a saját, Dánielé, lakása. Olyan lakás, amit a saját pénzéből vásárolt megháromszázéves spórolás, szabadúszó projektek, kávé és magának feláldozott idő.
Valószínűleg fejjel a padlóra lépnék, válaszolta lassán, felállva a kanapéról. Nem értem. Ti költöztek?
Még csak beszélünk, felelte Mária, a mosolyában inkább győzelem, mint melegség rejlett. Én meg a férjem, István, csak néztük. Mi van? Tágas lakás, dizájn-berendezés. A kiadó túl szűk, Pál a testvérem azóta is adósságai között vergődik, nem tudja kifizetni. És persze család a család.
A család szót Mária úgy ejtette, mintha Kincső ne is része lenne annak.
Okos vagy, Kincső, már megvan a saját jövedelmed, nem fog eltűnni. Mi meg már öregszünk hol kóborolunk a kiadók sarkában?
Ti már hatvanöt vagytok, vágta vissza Kincső. Nem is nyugdíjasok, csak aktív szépöregedés. Kereskedelmi szavazólapokat oldotok meg, hétvégi vízpartokra mentek. Mit keres ez a lakásom?
Mária a száját összeszorította, dühösen zárta be ajkát, és előhúzta a szokásos fegyverét.
Egyébként a férjemnek köszönhetően vagy itt. Ő is támogatott, amikor a kórházban kóboroltál a vérszegénységed miatt. És most, mikor a testvére bajban van hát hátlövöd a fejeddel?
Amikor a testvére a szülői autón elütött egy oszlopot a nővére mellé a hátsó ülésen, Kincső nehezen visszatartotta a hangját, senki sem hívott fel, hogy átköltözzünk hozzátok, amíg Pál a morális és hitelcsóválásait nyírja.
Kincső, szólalt meg Dániel, aki eddig a konyhában tűnt el, mintha munkába merülne. Csak beszélünk. Nincsenek igények.
Kincső a bejárati ajtó felé lépett, és halkan mondta:
Amíg ti beszélgettek, én élek. A saját lakásomban. Amit úgy tűnik, hogy kollégiumi néven akarjátok átnevezni a nagy áldozó Pálra. Nem fog menni.
Csak ne kiáltson, gondolta, mély levegőt vett, és a hálószobába ment.
A Dániellel három napig nem beszéltek. Amíg nem is beszéltek csak közelítette, mondott valami hasonlót: Hozok valamit a boltból? vagy Emlékszel, szombaton anyukád születésnapja? Kincső bólintott vagy színlelt, mintha nem hallotta volna. A lakásban ragadós, nyomasó csend lógott, nem a nyugalom, hanem az, ahol minden falban harag szunnyad.
Szombaton minden megtörtént.
Kincső, Dániel az ablakba nézve tűzött szemébe, mint ki akar ugrani, tudom, nehéz. A szülőknek nincs más útja. A hitel a apára került. A lakást már kiírták. Egy hónap múlva utcára kerülnek. És te
Mit?
Tudod, erős vagy. Megtalálod a kiutat. Lehet, hogy néhány hónapra kiadunk, aztán majd kitalálunk valamit.
Először egy serpenyővel akarta megütni, aztán ölelni. Végül csak megkérdezte:
Szóval el kell hagynom a saját otthonomat, mert a szüleid megint elbuktak a gyerekeikkel?
Nem ez a helyzet. Csak neked több lehetőség van.
Nekem több agyműködés van. Nem szórtam őket idegenek autójába, mint a testvéred. És nem engedtem a feleségének engedély nélkül beköltözni, gúnyosan mosolygott Kincső. Tudod, Dániel, hadd adjak egy tippet, mi lenne jobb?
Mit?
Pakold össze a cuccaid. És menj el velük.
Dániel megdermedt. Első alkalommal egy egész életben. Nem tudta, mit mondjon. Kincső arcában már nem a férj, nem a védelmező, nem a vér szerette, csak egy árnyék látszott.
Nem megyek, sóhajtott ő. Ez is az én otthonom.
A saját pénzemmel vásárolt.
De mégis család vagyunk, Kincső. Nem a feláldozásról szól a család?
A feláldozás akkor, ha kérik. Nem ha kényszerítve vagy. Tudod, mi a különbség a áldozat és a bolond között? Az elsőnek választása van.
Nem kiáltott. Nem sírt. Csak a saját bőröndjét, a Dánielle, a folyosóba helyezte.
Menj, ahová csak akarsz. Bérelsz egy egyetlant, vagy anyukádhoz költözöl. Akár a testvér fején is aludhatnál. De ez itt az én otthonom. És marad. Te és a nagyanyád a komódoddal már elfelejtheted az útvonalat.
Dániel anyag nélkül, kutyus szemekkel, és elment. Búcsúként azt mondta:
Megbánod majd. Senki sem él egyedül örökké.
Kincső nézte, ahogy távozik, és gondolta: Nem vagyok egyedül. Magammal vagyok. De te te már nem tudod, kivel vagy.
Este valaki kopogott. Kincső kinyitotta, a küszöbön Svettka állt.
Miért vagy ilyen? barátnője egy kézzel körbeölelve lépett be. Múlt héten még azt mondtad: Svetka, nem is rossz a férjem. És most?
Kincső egy pohár bort öntött magának.
Most már úgy viselkedik, mint az anyja: komód és terv a hálószobámban.
Svetka felnevetett.
Tudtad, hogy az anyja egy fene? Miért kötődtél hozzá?
Úgy tűnt, hogy normális.
Úgy tűnt a kulcsszó. Kincső, menjünk délre? Most már szabadságod van kényszerű.
Nem megyek sehova. Itt maradok, a saját lakásomban, egy pohár borral. Amikor a komód megjelenik, kiütöm a balkonnal, a harmadik emeletről.
Svetka nevetett, aztán megállt.
És ha visszatér?
Kincső a bort körözve gondolta az elmúlt hetet.
Akkor veszem a fúrógépet, és betöröm a kódos zárat, amit csak én ismerek.
Szombaton, pont tíz órakor, amikor Kincső a vízforralót állította, egy csomagküldő kopogott.
Glamour gondolta, a turmixgép miatt.
Kinyitotta, és megdermedt. A küszöbön Mária Szabó állt egy bőrönddel. A mögötte álló Pál Dániel testvére vékony sportcipőben, arcán kétségbeesés és remény keveredett. Mellette a nagyapa, Pál Pál, alacsony, korpás, nyugdíjas tekintetével, aki már 1987 óta elkésték.
Jó reggelt, mondta a szülőanya, mintha teát kérdezett volna. Nem maradunk sokáig. Pár hónapra, amíg a lakás eladódik.
Kincső nem válaszolt, mert nincsenek szavak.
Kincső, szólalt meg Pál Pál, bocsássatok meg, a helyzet nem a mi kezünkben van. A nagynénémmel megbeszéltük, és most a lakás felújítás alatt áll. Dániel sem ellenzi, hogy itt legyünk.
Dániel? Kincső végre megszólalt. Mit mondtál, mielőtt kiégett a szobámból?
Veszekedtetek? kérdezte Mária, már átlépve a küszöbön. Szeretnénk békésen rendezni. Ne haragudj.
A saját lakásban, idegenek… gondolata szállt át a fejében.
Pál a bőröndöt húzta be. Füst és régi garázs illata követte.
Pál, ne hozd át a küszöbön, kiáltott Mária. Rossz a szerencse.
A szerencse, ha betérsz, nem ha elfoglalod, suttogta Kincső, de senki sem hallotta.
Beültek. Pál a kanapéra dőlt, lábát a kávéasztalra tette. Pál Pál óvatosan körbenézett a teraszon, és megkérdezte:
Lehet itt dohányozni?
Lehet hallgatni, vágta Kincső. És gyorsan menni.
Mária már a konyhában telepedett, egy befőttes üveget, egy csomag kölest és sütemény formákat húzott ki a táskájából.
Hoztam valamit otthonról, hogy ne kelljen aggódnod. Együtt élni kell, emberiesen. Szeretem a rendet, és ráadásul a kezem könnyű. Minden nő!
Azt mondod a fürdőszobában lévő krumplit? nevetett Kincső. Vagy a cserép a cserepesben? Emlékszem.
Kincső, ne legyél szarkasztikus. Most minden nehéz. De te és Dánielnek ki kell állnotok egymás mellett. Én is anyuka vagyok, számítok.
Nem számítottatok, amikor vasárnapra a borscsot hoztátok, pedig kértem, hogy ne jöjjetek. Nem számítottatok, amikor a munkámban változtatni akartok, mert a tanárok biztonságosak. És nem számítottatok, amikor szemtelenül a házamba jöttetek bőrönddel. Ez invázió, Mária. Háború vagyunk?
Ekkor Pál közbeszólt:
Kincső, tudod nincs holnapra helyünk. Testvérem azt hitte, hogy megérted.
Testvéred tévedett. És te is.
Kincső felhívta Dánielt, három csengés után válaszolt.
Szia, most nem tudok, megbeszélés
Persze, megbeszélés. A családom itt van bőrönddel, testvéreddel, anyáddal, apáddal. Engedted, hogy ez legyen?
Hosszú csend, mint egy rágógumi a talpakon.
Azt hittem, hogy megegyeztek. Nem vagy gonosz. Szíved nagy
Igen, de most egy nagy lyuk van. Szabad vagy. Tőlem, a lakástól. Sok szerencsét a új helyen. De ne feledd anyukád könnyű keze van, főleg a polcokon.
Leállította a hívást.
Este Mária beilleszkedett.
Kincső, gondoltuk, aludhatunk a hálószobában? Te a nappaliban?
Nem.
Egyedül vagy, mi meg hárman vagyunk.
Pontosan. Három egyén egy helyre pont az, amit egész életemben vártam. De nem.
Túlságosan önző vagy, mondta Mária. A nőnek legyen puha.
A férfinak legyen lakás, ha felnőtt, vagy házas legyen egy nővel, akinek már van lakása, mint a férjem.
Elhízott vagy, szúrta a szülőanya. Ebben a korban az emberek nem élnek egyedül.
Ti meg a nyugdíjas korban mások költségén éltek. Vicces, mi?
Hétfőn reggel Kincső munkába indult, egyetlen gondolattal: kiégni, mielőtt túl késő lenne.
A recepción egy őr, Nina Ilona, megállította.
Kincső, egy fiatal férfi jött. Állítólag a lakásügyi bizottságból. Telefonszámot akart. Nem adtam neki.
Melyik bizottságról?
Nem tudom. De szép volt. És egy hátizsákkal jött. Benne egy műanyag komód! Ki tudja?
Kincső csak később értette: a komód, a műanyag, a Mária.
Ez jel volt.
Aznap este a szomszéd alul, Olga Petrovna, a mindig elégedetlen nyMára már a komód is csak egy szimbolikus díszítés volt a lakásban, és Kincső nyugodtan tudta, hogy saját szabadsága sosem függett mások bonyolult “családjától”.







