2024. április 12., keddi nap
A bejáróban a dobozok elnyomták a helyet. Én, István, vörös arccal a fáradtságtól, egyet egyenként a felső szekrény tetejére nyomtam. A por szürkés jégcsapként leült a kopaszodó fejemre.
Na miért is tartogatod ezt a szemetet? morgottam, miközben a roskadozó lépcsőn lelépkedtem.
Ez nem szemetelés, válaszolta halkan, de határozottan a feleségem, Boglárka, miközben a földön ülve egy régi, papírokkal teli bőröndöt bontogatta. Ez emlék.
Emlék szippantottam. Ettől a emléktől fáj a hátam. Egy év múlva mindent kidobod, nincs hely.
Boglárka nem szólt. Ujjai a kopott bőrkötésű régi album fedelén siklottak, és kinyitotta azt.
Nézd mondta, mintha a nyikorgó szavamat nem hallotta volna. Első osztályos, emlékszel?
Lassan közelebb léptem. A sárgás fényben egy fehér masnikkal díszített kislány szemei pislogtak a napfényben.
Emlékszem morogtam már lágyabban. Akkor sírtál, mert a kötényed szúrta a karját.
Ez meg a pionír tábor… folytatta.
Kiskunsági Pionír, bólintottam, átlapozva a hátán. Ebből hoztad azt a kagylót, ami még mindig valahol itt hever.
Újra kezdtünk átkutatni a dobozokat, de már nem volt bennük az előző lelkesedés. Boglárka lapozgatta a képeket, ahogy a fiatalság, az egyetem, a házasság én egy széles zakóban, ő egy csipkeanyás anyukai ruhában fiatal, sima, boldog. Mosolyogtak a kamera felé, anélkül, hogy tudták: húsz év múlva ez a szűk lakás, az én állandó morogásom, az ő csendes haragja azért, mert a romantika csak a papíron maradt.
Óvatosan! kiáltott hirtelen Boglárka.
Megütöttem válltalanul egy kartondobozt, és a tartalma a földre hullott. Miközben én morogtam és könyveket pakoltam el, Boglárka felvette a linólapra helyezett, bársonyos kis ládícát, és kinyitotta a fedelét.
A vattán fekszik a régi kagyló, egy pár tompa jelvény, egy kis elszáradt mogyoróvirág szár, és egy négyzetbe hajtott szövetkönyvi lap.
Mi ez? kérdeztem, miután befejeztem a takarítást.
Boglárka lefordította a lapot. Gyermekes, szorgalmas kézírás írta: Az én kívánságlistám. 1. Orvos lenni. 2. Gitározni tudni. 3. A Balatonra menni. 4. Nagy szerelemben házasodni.
Némán átnyújtotta a papírt a kezembe. Átkattintottam, megpuhultam, aztán grimaszoltam:
Az orvos nem lett. A gitárra sem. A Balatonra sem sietünk… A szerelemről? elakadtam, és a hátamra nyúltam. Nem lett orvos, de most a hátam olyan, mint egy öregé. Ezek a te irattárjaid.
Boglárka levette a lapot a kezemből, figyelmesen elolvasta a negyedik pontot, majd rám nézett: a fáradt, poros arcomra, a kezeimre, amik most még a nehéz dobozokat emelték, hogy egy kis helyet szabadítsanak fel a szekrényben.
Nagy szerelemben házasodni nem azt jelenti, hogy állandó romantikát élünk, István. Azt jelenti, ha a férfi hátát fáj, a feleség masszírozza, meg a férfi pedig elsétál a mosogatónak.
Óvatosan visszazártam a lapot, visszatettem a ládícát, és lezártam a fedelét.
Rendben, sóhajtottam. Lehet, hogy igazad van. Egy része tényleg ki lehet rendezni.
Boglárka a ládicsát félretette, a legértékesebb dolgok közé sorolta, amit sosem dobnánk el. Ezután odalépett hozzám, átölelt, és az orra a bajzsomba nyomta.
Köszönöm suttogta. Mindenért.
Először megdermedtem a váratlan kedvességtől, aztán ügyetlenül simogattam a haját.
Na már, mi ez? hallgattam. A hátamra még masszírozni fogsz?
Emlékszem mosolygott, vállamra hajazva.
Tudtam, hogy a Balaton és a gitár a múltban maradt, a sárgás papírra írva. De itt, ebben a poros, szűk bejáróban, nem a vágyak illata, hanem az élet illata töltötte be a levegőt. Ez is boldogság volt. Az, amit nem lehet fényképre tenni, vagy albumba ragasztani. Egyszerűen létezett, és ennek elég volt.
Tanulság: az igazi boldogság nem a nagy álmokban, hanem a mindennapi együttélés apró gondoskodásában rejlik.







