Kutyasétáltatás közben egy két férfi megállt egy középiskolás lány mellett, és erőszakosan felajánlották, hogy elviszik egy körre. Ilyennek Dóra még sosem látta a kutyáját a szeme félelmetes tűzben égő, a fogai fenyegetően villantak. Mielőtt még felfoghatta volna, mi történik, a kutya már a férfira vetette magát, aki megragadta a lány karját, földre döntötte, és a kutya dühös morgással tornyosult fölé, mint egy sötét árnyék.
Amikor Dóra betöltötte a hetedik életévét, saját szobát kapott tágasat, világosat. A kislány azonban makacsul ellenállt, hogy egyedül aludjon. Minden éjjel valamelyik szülője hol az édesanyja, hol az édesapja mellé kellett feküdnie, különben nem tudott elaludni. Ha éjjel felébredt és egyedül találta magát, fogta a párnáját, a takaróját, és átköltözött a szülők ágyába. Sem a könyörgés, sem a komoly fejmosás nem használt semmi sem változott, noha a kislány egyre nagyobb lett.
Egészen addig a napig, amikor váratlanul megoldódott a probléma egy fehér, bolyhos gombóc formájában, aki először rémülten csaholt fel, majd azonnal tócsát hagyott a padlón. Közelebbről megnézve kiderült, hogy ez egy bájos kiskutya, olyan édes, hogy Dóra azonnal felkiáltott: Anya, megtarthatjuk? Kérlek! És elkezdődtek az alkuk: jól tanul, rendet tart, egyedül sétáltatja a kutyust, és anya és apa nélkül alszik a saját szobájában. Az első háromba Dóra habozás nélkül belement, az utolsónál viszont megállt de aztán hirtelen rájött: Most már nem leszek egyedül!
Így került a házba Pötyi papíron westie, de a természete egy igazi kisasszonyé volt, kemény jellemmel. És ami meglepő, Dóra tartotta a szavát. Pötyi érkezése után elkezdett a saját szobájában aludni, a kutya pedig hűséges társa lett éjszaka is, nappal is.
Pötyi igazi szépség volt ápolt, tudatosan bájos, úrinőként viselkedett. Más kutyákat szinte teljesen figyelmen kívül hagyta, de a gyerekeket, akik állandóan simogatni akarták, türelmesen, leereszkedően tűrte mintha csak elismerné a rajongásukat. Más kutyák közeledésére viszont azonnal felfedte a fogait, és felháborodott vinnyogással jelezte a nemtetszését.
Hogy megváltoztassák Pötyi viselkedését, anya és Dóra beiratkoztak egy kutyaiskolába, és három hétig szorgalmasan jártak az órákra. De vagy a tréner nem volt elég ügyes, vagy Pötyi túl makacs végül semmi sem változott. A szakértő végső ítélete ez volt: Ő a ti falkátok. Nincs szüksége másra. Hát legyen ők hárman így is jól megvoltak.
Sétálni Dóra és Pötyi a ház mögötti elhagyatott telket választották. Régen barakkok álltak itt, de rég lebontották őket csak az alapzatok és néhány vadkörtefa maradt. A telek egyik oldalán öreg faházak sorakoztak, ezek is már az utolsó éveiket élték. A legtöbb kutyás a közelben lévő szép kutyafuttatót választotta, de Dóra és Pötyi jobban szerették ezt a romantikus zugot, ahol szabadság és nyugalom uralkodott.
És pont itt találkozott Pötyi a sorsával.
Akkor nyáron Dóra tizenöt éves lett, Pötyi pedig nyolc. A lány már magas volt, karcsú, álmodozó szemmel és telefonnal a kezében. Pötyi pedig úgy viselkedett, mint egy öntelt, magabiztos kisasszony. Együtt sétáltak a réten: Dóra a gondolataiba merülve, Pötyi pedig a füvet szimatolva és akkor hirtelen megtörtént a támadás! Egy nagy, bozontos kutya vetődött rá, leginkább egy juhászra emlékeztetett, de még petyhüdtebb volt, és teljesen kiszámíthatatlan energiával nyüzsgött. Vidám, hangos, óriási jószág volt, körbeugrálta Pötyit, orrával bökdöste, nyalogatta, és annyira lelkes volt, hogy Pötyi teljesen tanácstalanul állt, nem tudva, mit kezdjen ezzel a tolakodó alakkal.
“Ne félj tőle, drágám!” sietett oda egy hetvenes éveiben járó öregasszony, botra támaszkodva. “Játékos, de szelíd. Még soha senkit nem harapott meg!”
“Azt látom” nevetett Dóra, miközben lehajolt, és a boldog szőrgombóc lelkesen nyalogatta a kezét, farka olyan hevesen csapkodott, hogy felkavarta a port. “Tőle legfeljebb attól kell félni, hogy nyálba fulladsz!”
“Tudja, eddig csak az udvaron volt, soha nem hoztam el ide. De tegnap jött az unokám, és ő kivitte annyira örült neki! Gondoltam, én is elhozom. De ahogy meglátta a kutyusát, rögtön odaszaladt.”
“És az enyém nem veszi le róla a szemét. Szerintem beleszeretett!”
“Hát ez csodás! Kettesben mindig vidámabb az élet. Őt Bundásnak hívják. Engem meg Tóth Marikának.”
Attól a naptól kezdve Bundás állandó résztvevője lett az esti sétáknak. Néha már a réten várt rájuk, ha késtek, Pötyi egy csilingelő vinnyogással hívta és egy perc múlva már rohant is feléjük. Kerge
