A Távoli Tanyaház
Egy éve vették meg a Kováts család a vidéki házat. Az ötvenes éveikben Péter erős vágyat érzett egy második otthon után. Gyermekkora vidéki emlékei visszahívták a családi házat és a kertészkedést.
A kis ház, bár szerény, gondosan volt ápolva. Péter újrafestette a faházat, megjavította a kerítést, és kicserélte a kaput.
Volt elég föld krumpli és néhány zöldség termesztéséhez, de a gyümölcsös gyengébb volt: kevés fa és egyetlen bokor sem, csak egy kis málna sarj.
“Ne aggódj, drágám, idővel felszerelkezünk,” mondta Péter, munkához látva.
Zsófia serényen járkált a ágyások között, helyeselve férje terveit.
Az egyik szomszéd barátságos volt, bár ritkán jöttek, de ápolták a földjüket. A másik oldalon viszont teljes elhagyatottság uralkodott. A kerítés ferde volt, és mindent benőttek a magas gazok.
Ez a gaz igazi csapás volt a Kováts családnak egész nyáron.
“Péter, ez elviselhetetlen, a gaz átterjed a kertünkbe, mintha mindent el akarna ölni,” panaszkodott Zsófia.
Péter ekkor fogta a kapaét, és hevesen nekivágott a gaznak. De az kifogyhatatlannak tűnt, mindig visszatért.
“Zsófi, nézd csak, a szomszéd körtefái idén jók lesznek,” mondta Péter, a gazban elsüllyedt kertre pillantva.
“És ez a sárgabarackfa különleges,” felelt Zsófia, egy ígéretesen termő fát mutatva. Néhány ág átnyúlt a saját kertjükbe.
“Bárcsak egyszer meglátnám ezeket a tulajdonosokat,” sóhajtott Péter. “Talán legalább a gyümölcsért eljönnek.”
Tavasszal Péter nem bírta megállni, és megöntözte a szomszéd fáit a csövével szomorú lett volna látni, hogy a kánikulában kiszáradnak.
De most ez a türelmetlen gaz nem adott pihenőt.
“Legalább egyszer lenyírhatták volna a gazt nyáron,” morogta Zsófia.
Legközelebb, amikor megérkeztek, a Kováts családot lenyűgözte a sárgabarack termés. Abban a régióban ez nem volt meglepő, sokan termesztettek, de egy elhagyott telken…
“Nem, én kinyírom a gazukat,” jelentette ki Péter. “Nem bírom nézni, ahogy a gaz fullasztja ezt a helyet.”
“Nézd, Péter,” mutatott Zsófia a saját kertjükbe lógó, gyümölccsel teli ágakra.
Péter hozott egy kis létrát. “Szedjük le legalább ezt, mielőtt elrothad, úgysem jön senki.”
“De ez az övék,” mondta óvatosan Zsófia.
“Úgyis elveszne,” és elkezdte szedni az érett gyümölcsöket.
“Akkor gyere, szedjünk málnát az unokáknak,” javasolta Zsófia. “Lenyírtad a gazt, ez tisztességes fizetség a munkáért.”
“Mintha mindent begyűjthetnénk, senki sem törődik ezzel a hellyel, olyan, mint egy árva, senki sem gondozza.”
Munkában, szünet közben, Péter csatlakozott a kollégák beszélgetéséhez. A fuvarosok körben állva megosztották élettapasztalataikat.
“Valaki belopódzik a kertembe, amint hátat fordítok, már kétszer is megrázták a fáimat,” panaszkodott Gál István, aki nyugdíjhoz közeledett.
Ezt hallva Péter homlokán verejték csöpögött, emlékezve, hogy nemrég szedte a sárgabarackot feleségével, és a körték is ígéretesek voltak.
“Hol van a tanyád?” kérdezte Péter, féve a választól.
“Ott van, a Szentkeresztkerti T
