Az apa otthagyta a családját egy másik nőért, amikor a lánya, Kincsike, négy éves volt. Az újévi szünet után egyszer csak becsukta maga mögött a bejárati ajtót, annyit mondott: Bocsánat, és eltűnt az életükből. Az anya nyugodtan fogadta a dolgot, mintha ez elkerülhetetlen volna. A családjában egyetlen nőnek sem sikerült tartós kapcsolatot kialakítania. De néhány héttel később, egy estén, bevette az összes otthon lévő diazepámot és paracetamolt, és elaludt örökre.
Reggel Kincsike sokáig próbálta felébreszteni az anyját, hangosan kiabálva. Aztán összedobott magának egy reggelit a hűtőből, és újra megpróbálta. Végül elfáradt, és az anyja mellé bújva elaludt.
A januári nap gyorsan múlt, és már kezdett besötétedni, amikor a kislány kinyitotta a szemét. A hideg ébresztette fel, húzott magára egy takarót, és még közelebb bújt az anyjához, de ez csak még hidegebbé tette a dolgot. Ekkor jött rá, hogy az az érzhetetlen, átható hideg az anyjától jön. Forró könnyek peregtek le az arcán.
A bejárati ajtó kinyílt. Kincsike viharként rohant oda ott állt Zsófi, az anyja öccse.
Kincsike, itthon vagy! Hol van anyukád? Egész nap hívtam, miért nem veszi fel? Aggódom!
A kislány megragadta Zsófi kabátját, és magához rántotta. Könnyes szemmel mutatott az anyja szobája felé, sikoltani próbált, de hang nem jött ki a torkán. Csak nyitogatta a száját, mint egy hal a szárazföldön.
Zsófinak sosem volt gyereke, ezért a férje otthagyta öt év házasság után. Mivel nem lehetett anya, az unokahúgát úgy szerette, mintha a saját lánya lenne. Természetesen, amikor a tragédia történt, Zsófi azonnal intézkedett, hogy gyámságot kapjon Kincsikére. Három évig mindent megtett, hogy szeretettel gondozza, de semmilyen kezelés vagy terápia nem hozta vissza a lány hangját.
Azon a télen Szent Antal napján érkezett meg az igazi hideg, vastag, ropogós hóval. Kincsike és a barátnői egész nap szánkóztak a Városligetben, hógolyóztak, hóangyalokat nyomtak a friss havon.
Ideje hazamenni. Az összes ruhád átázott, a kesztyűd meg olyan, mint két jégdarab. Gyere! Megállunk a boltban, veszünk tejet és tésztát. sietett Zsófi.
Az emberek tolongtak a bolt előtt, de egy narancssárga macska mozdulatlanul ült a bejárat mellett. Bölcsnek tűnt, félig lehunyt szemmel, mintha semmire sem lenne szüksége csak a mellső mancsait mozgatta a hideg miatt. Kincsike leguggolt mellé, és intett Zsófinak, hogy menjen be egyedül.
Rendben, gyorsan megveszem, de ne mozdulj el innen!
A kislány simogatni kezdte a macskát, aki felállt, boldogan nyújtózkodott, és dorombolni kezdett. Kincsike átölelte a nyakát, és az arcát a macska pofájához szorította. Hirtelen forró könnyek peregtek le az arcán, és a macska elkezdte nyalogatni őket, tüsszentett, majd újra nyalt.
Fujj! Mi ez? Egy koszos utcai macska!
Zsófi megragadta Kincsike kezét, és a kocsi felé vonszolta. A kislány ellenállt, próbált kiszabadulni, de Zsófi erővel betette a hátsó ülésre, majd beült a volán mögé.
A macska is követte őket, Kincsikére nézett, és nyávogott.
Nem hagyhatjuk itt! Az enyém! suttogta a lány, könnyei végigfolytak az ablakon.
Te… te beszéltél? Mondd még egyszer! kérte Zsófi, remegő hangon.
Ne hagyjuk itt! Meg fog halni nélkülem! kiáltotta a lány, most már hangosan.
A nő kiszökött a kocsiból, felkapta a macskát, és Kincsike mellé ült a hátsó ülésre. Az ijedt állat kapaszkodott a kabátjába, de amint meglátta a kislányt, az ölébe ugrott, és elhelyezkedett.
Ezt a macskát akartad? Miért nem mondtad? Bármikor hozhattam volna neked. mosolygott Zsófi, boldogan.
És így tanulták meg, hogy néha a szavak nélkül is lehet könyörögni a szív hangja mindig megtalálja az utat.
